Tanulság: Ne köss soha bérleti szerződést egyházi intézménnyel!
Iskolaépületen vitatkoznak a különböző egyházi rendek Zsámbékon. A tulaj ugyanis ki akarja tenni a premontrei rend által a Zichy-kastélyban működő intézmény szűrét, a történet pikantériája pedig, hogy mindezt a svájci székhellyel működő irgalmas nővérek teszik. Augusztusban ugyanis lejár az épületre vonatkozó bérleti szerződés, az iskola azonban nem akar kiköltözni.
Bizonyára számos egyházi iskola működik bérelt ingatlanban, ez az ügy mégis eljutott a felsőbb körökhöz. A püspöki konferencia szerint ugyanis nem egyértelmű, hogy a szerződés lejártával el kell hagyni az intézményt. Most éppen a tulajra mutogatnak, szerintük ugyanis a szóban forgó lízingszerződés meg sem köttethetett volna, az ugyanis ellehetetleníti a működést. Annak ellenére ágál azonban a világi szerződések intézménye ellen a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, hogy ő maga is a világi bürokráciához ragaszkodik. Arra kérte ugyanis levélben a Vatikáni Államtitkárságot, hogy a magyar katolikus érdekeit figyelembe véve kötelezze az irgalmas nővérek szerzetesközösségét, hogy biztosítsa a működési feltételeket a jövőben is.
És hogy mi a tanulság: Ne köss soha bérleti szerződést egyházi intézménnyel! De ha mégis erre kényszerülnél, akkor legalább lízingszerződést ne! A püspökök szerint egy határidő megszabása ugyanis mindjárt veszélyeztető tényező. Azt azonban tőlük is meg lehet kérdezni, ugyan miért nem számoltak be maguk az esetről a Vatikánnál, vagy miért nem tette ezt meg maga az iskola. Vagy egyáltalán miért ment bele ilyen „kétes” ügyletbe az intézmény. De hát ha vállalta, a következménnyekkel is számolniuk kell. Vagy tényleg úgy gondolta az iskola vezetése, hogy egyházi oktatás jogcímén ők szerződés ide vagy oda, de életük végégig a kastélyban maradhatnak. Végül is megértem a döntést, a Zichy-kúriát elnézve én sem mondanék nemet.
Akkor is mehetsz külföldre, ha frissdiplomás, illetve fiatal vállalkozó vagy – csak legyen rá pénzed. Igazából a napokban kezdte el hirdeti magát az Erasmus két éve bevezetett Fiatal Vállalkozó ösztöndíja, olyan szlogenekkel, hogy nem csak a hallgatók, hanem a frissen végzettek is mehetnek- egyenesen világot látni. Bármelyik uniós ország választható, így a külföldi tapasztalatszerzéshez csak pályázni, majd pakolni kell. Abban az esetben, ha az elnyerhető támogatást saját zsebből is ki tudod egészíteni.
Nyilván az EU bírálóan rámordulhatott a hazai ösztöndíj-nagyhatalom Tempusra, mert bár két éve Magyarországon is bevezette az Európai Bizottság az Erasmus Fiatal Vállalkozói ösztöndíjat, eddig mindössze csak egy fiatal utazott vele. Micsoda számok. Persze szépítettek a statisztikán, hiszen már 17 fiatal jelentkezését elfogadták- és ennyi, róluk nem is lehet többet tudni. Rásüthetnék megint a fiatalokra, most épp a főiskolások és egyetemisták helyett a már végzettekre, hogy miért nem mennek. Hiszen egy ilyen lehetőséget kihagyni kész őrültség. De most pont, hogy nem vétettek semmi rosszat. Csak éppen senki nem szólt nekik, hogy van ez a lehetőség. Sőt, mintha direkt titokban tartanák, nehogy bárki is kimehessen. Most azonban valami oknál fogva, mindenhol a csapból folyik, hogy Európa nyitva áll. Menjetek csak, szerezzetek tapasztalatok, lássatok világot. Azt viszont csak nagyon halkan teszik hozzá, hogy a támogatás csak 90 százalékos, így például az országonként változó összegnek, ami Dániában 1100 euró bizony a 10 százalékát saját zsebből kell kiegészíteni. Jó, nyeljük le, még így is lehetőségünk van külföldi cégeknél vendégeskedni, csak nyerhetünk belőle. Viszont elég a béna a rendszer, mert a kapott pénzről számlát kell hozni a pályáztatónak. Így esély sem nyílik arra, hogy okoskodva menjünk, nem tudunk spórolni a szállással, hiszen eleve csak azt választhatjuk, aki számlát tud adni. A kapott pénzt tehát el kell költenünk, számlával bizonyítva, ami persze király, hiszen lekövethető az ösztöndíjas. De kérem szépen, a fiatal, aki kilépett a felsőoktatás kapuján mégis miből tegyen össze annyi pénzt, hogy meg tudjon élni külföldön fél évig. Ezek fényében, vagy éppen árnyékában gyanús tehát, hogy még így is kevesen fognak élni a lehetőséggel, annak ellenére, hogy végre napvilágra került.
Talán egy jobb támogatási rendszer valóban azt érhetné el, ami eleve a célja lenne: a diplomásoknak olyan ösztöndíjat kínálni, amivel tényleg elmehetnek világot látni. Mert így csak a sopánkodás marad, hogy miért nem mennek ezek a mihasznák külföldre…
A felállás ugyan nem fordul meg, továbbra is az egyetem és a főiskola adja a diplomát, viszont a Mark my Professor-on immár simán lepontozhatja vagy felértékelheti bármelyik oktatóját a hallgató. Na végre, valaki okos mert lenni. Az ötlet tök egyszerű: rámész a honlapra, megkeresed a sulidat, ott a tanárod, és aszerint klikkelhetsz rá, hogy mennyire jó vagy rossz. Végre fény derülhet arra, hogy egy vizsgán történő csoportos bukás oka a leadott anyag minőségében vagy a tudásukat a béka segge alá redukáló hallgatókban keresendő.
A kérdés pedig mindig ott virított az intézmények „nagyelőadóinak feje” fölött: most akkor ki a hülye, ha az évfolyam 90 százaléka megbukott egy zárthelyin. A tanár lenne ennyire rossz, vagy a hallgatók nem készültek fel rendesen. A szóbeszéd persze szájról szájra járt, a pletykán ugyan lehet csámcsogni, de hinni neki nem túl könnyű. A válaszra pedig a neten böngészve találhatunk rá. Egy magyar weboldal célja ugyanis a hiteles információforrás biztosítása az egyetemisták és főiskolások számára, ráadásul tanáraikról. Az oldalon minden intézmény minden tanára megtalálható, sőt bírálható is. De még mielőtt komolytalan játéknak tartanánk a kezdeményezést, tudni kell róla, hogy az értékelésre öt különböző szempont alapján van mód: felkészültség, segítőkészség, előadásmód, a követelmények teljesíthetősége és a tárgy hasznossága szerint pontozhatunk. Az oldal ezen kívül egy átlagponttal is ellátja az oktatókat, mégpedig a felkészültségre, a segítőkészségre illetve az előadásmódra kapott pontok alapján.
A dolog igazi pikantériája azonban, hogy szabadon bírálhatóak a tanárok, de mégsem maradnak védtelenül: mind a pozitív, mind a negatív értékelésre reagálhatnak, sőt jegyzeteket, tananyagokat tölthetnek fel a weboldalon található profiljukba.
A Mark my Professor tehát jó eséllyel vállalkozik a felsőoktatás javítására, mégpedig komolyabb anyagi rááldozás nélkül. A tanárok értékeléseiket elolvasva jó esetben ugyanis motiválttá válhatnak, és javítanak hibájukon, vagy pozitív értékelések esetén bizonyosságot szereznek munkájuk eredményéréről. Nem mellesleg a felvételizők is képet kaphatnak a választandó egyetemről, főiskoláról, miután azok tanárainak értékelése feketén fehéren olvashatóvá válik.
Persze, mint minden esetben, itt is megfordulhat a kocka, ha a hallgatók csupán poénból kattintgatnak, mert az mekkora humor. A tanárok is berághatnak az értékeléseken, még nagyobb kedvet kapva a vizsgán történő bosszúra. Elsülhet az egész a visszájára is. De, ha ésszel bánunk vele, akkor tök jó dologgá válhat a jövőben, amivel érdemes élni. Úgyhogy hajrá, csak ésszel és okosan!
Az Origo hétfőn reggel már negyed kilenckor képben volt, hogy mik is a magyar érettségi tételek. Azt, hogy az MTI-től nyúlták a hírt vagy ők nyomozták ki, talán mindegy is. A „kampánycsend” megsértése viszont nem. Az Oktatási Hivatal hiába kérte a médiát, hogy a vizsgák ideje alatt ne tegyék közzé az érettségi feladatokat, és megoldásaikat – többen sem bírták ki. Az Origo délre már a megoldásokat is közzé tette – hova lesz így az érettségi drukk és az izgalom?
Az első kérdés, ami felmerül, hogy ezek a kiváló zsurnaliszták vajon honnan tudták meg a feladatok kiosztását követően negyed órával, hogy miből kell számot adniuk a maturálóknak. Ugyanis a magyar írásbeli 240 percig tar, mialatt a vizsgázóknak két feladatlapot kell kitölteniük, először 60 perc alatt a szövegértést, majd 180 percük van a szövegalkotásra. Tehát a nagyon penge diákoknak is kell legalább a rendelkezésre álló idő fele, hogy megoldják az érettségi feladatokat. Így az szinte elképzelhetetlen, hogy 15 perc alatt kész lett valaki, majd kiszaladt beszámolni. Márpedig mindenki az érettségiről ily gyorsan távozó diákokra hivatkozik. Ez pedig csak a képzés és a belőle kikerülő fiatalok bizonyítványa – de még véletlenül sem érettségi -, hogy van olyan diák, aki esélyt sem hagyva magának, a legkisebb erőfeszítést sem teszi meg és negyed óra múlva csapot-papot otthagyva feladja az egészet. Szép jövő, vagy inkább jelen.
Ettől eltekintve a híréhes és szenzáció hajhász média is megbukott. Kérte őket az Oktatási Hivatal, hogy maradjanak csöndben, míg tart az érettségi. Persze lehetett tudni, hogy bőven lesznek, akik nem tartják be. Ők nem értették meg, miért is fontos ez: a vizsga tisztaságának megőrzése érdekében. Nincs mit ezen túlmagyarázni. Sok évre visszanyúló tradíció ez. A felnőtté válás, a nagybetűsbe lépés és nem utolsó sorban a felvételi legfontosabb mércéje ez. Az érettségi. Korábban a televízió is bemondta, ma azonban a fejlett technika világában, vigyázni kell. Ennyi. Egyszerű óvintézkedés lett volna.
Végül, pedig a feladatok, amikről délutánra szinte már száz százalékra lehetett tudni, hogy valóban velük kellett megbirkóznia a több mint 91 ezer diáknak. A szövegértés tényleg a Magyar Hírlapban korábban megjelent cikk volt, mellyel kapcsolatban a feltett kérdésekre talán még egy nyolcadikos is gond nélkül választ adott volna, nem hogy egy értelmes 18 éves, akinek egy könnyen olvasható
szöveget adtak a kezébe. A vizsga második része a szövegalkotásból állt, a diákok három feladat közül: Szabó Magda, Gelléri Andor Endre, illetve Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szövegeihez kapcsolódó feladatot választhatták. Tegyük fel, hogy az első kettő a jobb jegyre érdemes diákoknak jelentett kihívást, viszont Karinthy Frigyes Kosztolányi Dezső-paródiája az Így írtok ti kötetből igazi klasszikus irodalom órai feladat. Ezt kötelező jelleggel mindenkinek meg kellett volna tudni oldania. Nem pedig negyed óra elteltével már kint lófrálni a suli előtt és szétharsogni a médiának a feladatokat pontról pontra. Kész vicc.
Egymilliárd forintot. Persze nem annak, aki a diplomát kapta meg, hanem annak a programnak, amely a Romák foglalkoztatása a közigazgatásban címmel azt a nemes célt szolgálja, hogy az uniós támogatást élvezve a romák foglalkoztatását segíti elő. Az elgondolás megható, hiszen a tervek szerint kétszáz diplomával rendelkező roma fiatal vett volna részt a programban, ám többen bemondásos alapon kerültek be. A kanyar pedig igen csak szélesre sikeredett a történetben: kiderült, hogy ők nem is romák.
Persze, ennyi információval a zsebünkben naivan azt is gondolhatnánk, hogy a program becsületén nem eshetett csorba, hiszen minden bizonnyal hibáztak, amikor elfogadták a származásra vonatkozó bejelentéseket bemondásos alapon is. Előfordul. Főleg egy olyan programnál, amely kifejezetten a kisebbségi értelmiség problémáján igyekszik segíteni. Hangos röhej. Ki az, aki tényleg beveszi, hogy valóban így akarnak javítani a kialakult siralmas helyzeten, hogy képesek elcseszni egy remek kis uniós támogatást. Égetni az országot az unió előtt. Jó, rendben, nyeljük le. Tételezzük fel, hogy csakugyan meggondolatlanok voltak, és tényleg hibáztak. Ha ez megvolt, akkor jön a történet folytatása. Ugyanis a kisebbségi ombudsmanhoz más panaszok is beérkeztek: méghozzá, hogy a meghirdetett állásokba a munkáltatók nem is akartak roma személyt felvenni, illetve a diplomásokat nem a végzettségüknek megfelelő területen akarták alkalmazni. Ehhez nincs is mit hozzáfűzni, legfeljebb annyit, hogy Kállay Ernő jogosnak találta a panaszokat. Sőt, elmondta azt is, hogy ennyi pénzből simán telt volna 250-300 diplomás roma foglalkoztatására is. Ehelyett viszont a 200 főből kevesebb, mint 50 fővel kötöttek foglalkoztatási szerződést az állami munkaadók. Valószínűleg megijedtek, hogy a romák elözönlik a hivatalokat és állami intézményeket. Újfent röhej: a 67 ezer közigazgatásban dolgozó személyhez képest a 200 roma munkahely szinte elveszik a tömegben. Kizárt, hogy ez lenne az ok, viszont akkor mitől félnek? Diplomájuk van, ezért cserébe letettek valamit az asztalra. Mégis kilátástalan értelmiségiek. Roma értelmiségiek.
A védelmük érdekében megfordítom a helyzetet. Mit csinál az a magyar származású, aki sikeres vizsgát tesz, megszerzi diplomáját, a beígért köztisztviselői, illetve igazságügyi alkalmazotti állást azonban mégsem kapja meg. Helyette inkább ugyanazzal a diplomával rendelkező más származású társát részesítik előnyben. Valószínűleg igazságtalannak érzi a helyzetét, és nem érti a történteket. Mint ahogy a feltörekvő roma értelmiség sem.
Nem szégyellik, jól élnek külföldi hallgatóikból a brit egyetemek, ugyanis korábban szabad kezet kaptak. Míg a helyi és uniós hallgatóiknál 3225 fontot kérhetnek el maximum, addig a nem eu-s országból érkezőktől annyit amennyitől nem ég a képükön a bőr. Nem csoda, ha költségvetésük jelentős részét biztosítják az akár tízezer fontos tandíjat fizető indiai és kínai dákok. Fejhajtás. Okos britek. Csak égő, amit csinálnak - kapta fel a fejét a legtöbb brit politikus is.
Zseniális dologra jöttek rá a brit egyetemek, amikor kitalálták, hogy külföldi diákjaikból szerezhetnek egy rakat pénzt. Miután sem a saját fiaiktól sem az eu-s jó szomszédoktól nem gombolhattak le elég pénzt, adta magát, hogy megsarcolják a többieket. Az ötlet be is vált. Főleg úgy, hogy kétszer annyi külföldi diák van Nagy Britanniában, mint uniós országból származó, vagyis közel 250 ezer szépreményűt lehet nagyon csúnyán kifosztani. Azok meg, ha tényleg brit nyelven akarnak tanulni, hát fizessék meg az angol eleganciát. S, lám mindenki örül, mint majom a farkának. Az egyetem, mert költségvetésük jelentős hányadát megoldják a külföldiek tandíjából, a bevándorlók pedig, mert tárt karokkal várják őket.
Viszont egyáltalán nem örül ennek a brit politikai élet, hiszen elég nagy blama egy ország felsőoktatásának, hogy van az a pénz, ami miatt ügyet sem vet arra, kit vesz fel. Az anyagi érdek más érdemi szűrők nélkül pedig könnyen az oktatás színvonalának csökkenéséhez vezethet - látja ezt mindenki, csak az egyetemek nem. Lehet pont a fonttól duzzadó zsebeik miatt. De nem csak az oktatását, hanem saját magát, illetve országát is félti a konzervatív párt. A diákvízum ugyanis egyenesen belépője lehet bármely terroristának, aki pénzért cserébe iskolatáskájával könnyedén juthat be hozzájuk robbantgatni. Persze a kevésbé rosszat sem akarják, így azt sem hogy sunyiban élni, dolgozni érkezzenek megannyian. Ezért számos óvintézkedést vezetnek és vezettek már be. Hoppá egyetem. A könnyen pénz, a modern aranybánya hamar kiapadhat, miután diákjaiknak magas szinten kell beszélniük angolul valamint nem is dolgozhatnak az egyetem mellett, legfeljebb heti 10 órát. Családjukat sem hozhatják magukkal, csak ha hat hónapnál tovább tart a tanulmányi idejük. Nem elégszenek meg azonban a politikusok eddigi intézkedéseikkel, újabb és újabb ötleteik vannak, hogy megállítsák a számukra oly rettentő bevándorlási hullámot. Hoppá egyetem. Volt pénz, nincs pénz.
Érdemes ugyanakkor eljátszani a gondolattal. Politikusaink hogyan fogadnák, ha több külföldi hallgató érkezne a magyar felsőoktatásba. Mit tennének, ha azok tandíja jó részben fedezné egyetemeink költségvetését. Akarnák-e csökkenti drasztikusan a diákvízumok számát különféle eszközökkel. Hagynák-e romlani cserébe az oktatás színvonalát?
Újabb érdekesség látott napvilágot az oktatási tárca tollából. Ha nem is a minisztérium munkatársai írták azt a Diákjogi Tudort, amely nem rég jelent meg, ők kérték fel a készítőket. Azt sajnos nem közölték, mennyit is költöttek a színes-szagos, 44 oldalas csodára, de talán jobb is, mert kirohannánk a világból. A kiadvány a tanügyi szabályokat magyarázza el, és 33 témát fejt ki, mint például a diszkrimináció, az esélyegyenlőség, vagy az öltözködés.
És hogy mennyire lett közérthető, itt egy példa: „Fontos ugyanakkor megemlíteni, hogy a magánélethez való jogod sem korlátlan, azaz gyakorlásával nem korlátozhatod másokat e jogaiknak érvényesítésében, továbbá nem veszélyeztetheted a saját és társaid meg a nevelési-oktatási intézmény alkalmazottainak egészségét, testi épségét, illetve a művelődéshez való joguk érvényesítéséhez szükséges feltételek megteremtését, fenntartását.” Érdekelne azért, hogy mit mond erre a 10 éves, hogy mi fán terem az a „művelődéshez való joguk érvényesítéséhez szükséges feltételek megteremtése”. Lehet, hogy a 14-18 éves korosztálynak szól a kiadvány, a célközönség megnevezése azonban kimaradt a csak elektronikusan megjelenő kötetből. Kár.
A 28. kártyán a CSÓKJOG-ot latolgatja a kiadvány - hát igen, ez már a ló túloldala. Bizony, a szöveg elolvasása után már mindenki tudja, hogy hiába szóltak eddig a tanárok azért, mert valaki csókolózott a teremben, vagy a folyosón, most már szabadon mehet a csók. És ha a tanár szólna valamit?! - azt nem teheti, ez az alternatív, elképzelhetetlen végkimenetel nem szerepel a kiadványban. Mindenki okosabb lett, senkiben nem maradtak kételyek. Gondolom, majd a kinyomtatott változatot elég határozottan, mint egy pajzsként feltartók megmenekülnek a tanárok elmarasztaló kijelentéseitől, a többiek pedig elvesznek.
Egyébként, ha kevésbé nézem szőrös szívűen ezt az „ismeretterjesztő” füzetet, akkor még jónak is találnám ezt a kiadványt. Most. De, hogy mit mond erre egy diák?! Azt nem tudom, de lehet, hogy nem is akarom tudni. Könnyelmű ilyen kijelentést tenni, hogy szabadon felhasználható, meg sokszorosítható. Talán azon kellene elgondolkodni, hogy nem a kiadvány megírása a legnagyobb feladat, hanem a tartalom megismertetése, amelyhez a tanárok kaptak egy újabb mankót, holott ennél többre van szükségük.
Ismét a nagy egyetemeket rohamoznák meg a felvételi előtt álló hallgatók. Hogyan is lehetne ez másként?! A középiskolákról kikerülők egyértelműen nem azokat az egyetemeket, főiskolákat szeretnék választani, amelyeknek - na jó, erős túlzással - a hallgatói létszáma nem éri el a volt középiskolájuk diákseregét sem. Győztesként természetesen megint az ELTE rukkolt elő a népszerűségi listán. Mi marad azonban az olyanoknak, mint a Károly Róbert Főiskola, az IBS, vagy a Szolnoki Főiskola?
Persze az állam csak felteszi a kezét, és hagyja, hogy minden menjen a maga útján. Hiába állami intézmények ezek, a minisztérium nem vállalja fel az integráció felelősségét, hagyja, hogy a diákok olyan intézményeket válasszanak, ahol az eszközök hiányában közel sem kaphatnak olyan képzést, mint hasonló szakon tanuló társaik. Hiszen minél alacsonyabb a hallgatói szám, annál kevesebbet kap a következő évben az egyetem, a főiskola. 70 felsőoktatási intézmény szerepel most az állami listán, de az egyetemek száma is 29-re rúg. Az azonban lehetetlen, hogy ilyen magas számú intézményi körben minőségi képzést tudjon nyújtani a magyar állam. Ennyi még Németországban sincs - hüledezett korábban az MTA elnöke, Pálinkás József -, holott a két ország lakossága között hétszeres a különbség.
Most éppen a Kaposvári Egyetem példáját hangoztatja a média, ott ugyanis 400 milliós mínusszal indulna az intézmény, ha eddigi elvei alapján rendezné idén is a sorait. Most valamivel több, mint 1200 diák szeretne továbbtanulni az egyetemen, de pár évvel ezelőtt is csak kétezren adták be ide jelentkezésüket. Ez azt is jelentheti, hogy az intézmény hallgatói köre körülbelül ötezer főt foglal magában: ha az idei évben is az előző esztendők költségtervezési stratégiáját folytatnák, akkor hallgatónként 80 ezer forintos hiányt kapnának. Persze a kaposváriak próbálkoznak és igyekszenek megszorító intézkedésekkel tovább folytatni működésüket. Közben pedig az állami szereplők végignézik, hogy ki marad fenn a rostán és ki az, aki elbukik. Reméljük, akkor éppen nem leszel, Kedves Olvasó, egyik összeomló intézmény hallgatója sem.
Időnként megkapja valamely politikus a gettósító jelzőt, most éppen a bécsi polgármester lehet érdemes a címre. Az évtizedekkel ezelőtti ausztrál mintát ugyanis egyre többen követnék: elvenni a hátrányos helyzetű gyerekeket a szülőktől, és egész napos, esetleg bentlakásos iskolába dugni őket, ahol az adott ország nyelvét, kultúráját sajátíthatnák aztán el. Persze ott van a ló túloldala is: ha megteremtik a bevándorló kisebbség számára a lehetőséget arra, hogy saját nyelvükön, saját közösségükben tanulhassanak. A vezetők csak ide-oda raknák a diákokat, de a szegregációs probléma addig nem oldódhat meg, amíg az arra szánt uniós pénzek ismeretlen kezekben tűnnek el, és jó esetben egy számítógép megvásárlásában merülnek ki, illetve ha a rendszer felháborító hiányosságainak hátat fordítva nem törődnek a probléma velejével. Ugyan hol fognak foglalkozni a problémás gyerekekkel éhbérért? Olyan ez itthon, mint az útépítés: toldozgatás, foldozgatás, ledózerolás helyett.
De mivel is vádolják a bécsi polgármestert? Michael Häupl a hétvégén kijelentette: elképzelhetőnek tartja, hogy a bevándorolt törökök számára külön iskolákat nyissanak. Persze erre felháborodtak az ellenzékiek: ha ugyanis elszeparáljuk a diákokat a bécsiektől, akkor esélyük sem marad a beilleszkedésre, melyet tovább nehezítene, hogy így a német nyelvet sem sajátítják el a fiatalok.
No, de mi ez a szlovákokhoz képest, ott ugyanis Fico bejelentette: bentlakásos iskolákkal oldaná meg a romahelyzetet. Szerinte ugyanis csak részeredményekkel kecsegtetnek a milliós költségvetésű programok. Persze hozzátette, hogy csak a szülők beleegyezésével működne az intézmény. Kíváncsi vagyok azért, hogy mi lesz ebből, arra, hogy ez a valóságban mit is jelent majd??? Ilyen feltételek mellett is kapnának például állami támogatást a szülők???
Közben pedig egész más megoldáshoz folyamodik a cseh állam, hiszen ott a hivatalos nyelv szélesebb megismertetésére helyezik a hangsúlyt. Ez alapján a nehéz helyzetben élő, bevándorolt szülők gyerekei is ingyenesen vehetnének részt cseh nyelvű képzésekben, így pedig a különórák díjai nélkül ismerhetik majd meg a nyelvet a diákok. De nem csak szavakban kötelezte el magát a minisztérium, bejelentették ugyanis, hogy 105 millió forintnak megfelelő összeget már el is különítettek a cél elérésére.
Folyton csak a vádak és a számonkérések jutnak a hallgatóknak és a frissdiplomásoknak. Olyanok, hogy nincsenek elképzeléseik a jövőjükről, hogy nem mobilak, hogy magas fizetés kell nekik, hogy csak a diploma megszerzése fontos számukra. A múlt hónapban azonban végre elmondhatták véleményüket, ők bírálhatták a munkaadókat.
A fiatalok véleményére pedig a Figyelő és a Hewitt volt kíváncsi, ezért egy felmérés során arra keresték a választ, mik azok a szempontok, amiket fontosnak tartanak az álláskereső frissdiplomások. A kezdeményes pedig nem volt hiába való, hiszen a legtöbb esetben csak a munkaadó mondhatja el, hogy mit vár el- arra viszont egyik sem kíváncsi, hogy a pályakezdő milyen igényekkel pályázza meg a munkát. Márpedig annyi áttanult és végig küzdött év után, igen is joggal mondanak nemet egy-egy cég állásajánlatára, ha az nem egyezik elképzeléseikkel. Azt gondolni, hogy vágyálmaik túlzottan elrugaszkodnának a valóságtól, megint csak aljas rágalom lenne. Elvárásaik ugyanis teljes mértékben kézzel foghatóak, derült ki a kutatásból. Igaz a megkérdezettek jelentős hányada még mindig a vonzó fizetést jelölte meg elsőként, de emellett szintén fontos volt számukra a szakmai fejlődés lehetősége, az emberközpontúság, valamint a kihívást jelentő feladatok megléte. Ezen elvárásokat leginkább a pénzügyi szférában elhelyezkedni vágyók fogalmazták meg. Csakugyan a vonzó fizetés szerepelt az első helyen, a másik legnépszerűbb területen, az IT szektorban állást keresők válaszaiban, de nem ezt tartották egyedüli mérvadónak. A fizetés mellett ugyanolyan fontosnak tartották leendő munkahelyük megválasztásánál az izgalmas munkavégzést és a csapatmunka lehetőségét. A válaszadók a többi népszerű területnél is, mint kereskedelem, autóipar, élelmiszer- és dohányipar is ugyanezeket a szempontokat tartották szem előtt.
Ezek pedig alighanem minden vállalat szempontjából teljesíthető kívánalmak, amik szem előtt tartásával nem csak a tehetséges pályakezdőkkel tesznek jót, de saját maguknak is. A fiatalok ugyanis nem csak pénzt keresni akarnak, de dolgozni is.
A felmérés a megkérdezett 36 ezer pályakezdőn túl a vállalatokat is megkérdezte, mit tudnak és akarnak adni a pályáját náluk kezdő frissdiplomásnak. Meglepő a válasz, hiszen ígéreteik között szerepel: a felvett munkatársak képzése, a vonzó karrierlehetőség és a teljesítmény elismeréseként fizetésemelés már az első évben. Hasonlóak, mint a pályakezdők elvárásai. Ezért cserébe azt kívánják, hogy a jelentkező legyen rátermett, tudjon csapatmunkában dolgozni és beszéljen idegen nyelveket. Ez utóbbit nevezték meg nem mellesleg a legkomolyabb versenytényezőként, miután a hazai diplomás pályakezdők rosszul állnak ezen a téren.
Véleménye tehát mindkét oldalnak van. A felmérésből immár az is kiderült, hogy nagyon is egyezőek azok. Kijelenthető tehát, hogy a munkáltatók és a pályakezdők helyzetét könnyítheti meg a mostani kutatáshoz hasonló, szinte párbeszédet indító kölcsönös véleménynyilvánítás. Az ugyanis csak profitot hozhat, mert mindketten tisztában lesznek egymás elvárásaival.
Diplomahalmozásra, hibamentességre és folyamatos tudáshalmozásra sarkall a világ közoktatása. Mindeközben a fiatalokból kiöli a kreativitást, pedig erre lenne a legnagyobb szükségük a munkaerő-piaci igények állandó változása miatt – figyelmeztetett Sir Ken Robinson, a nemzetközileg is elismert egyetemi tanár a TEDtalks-on mondott előadásában. Igazát bizonyítja, hogy itthon sincs ez másként, a közoktatás leginkább a felsőoktatás előiskolája lett: mindenkinek ugyanazzal a tudással.
Akár a magyar viszonyokat is kihallhatnánk Sir Robinson a közoktatást bíráló szavaiból, de nem csupán rólunk beszélt, hanem egyetemesen rótta meg a közoktatást. Méghozzá annyira, hogy globálisan szólított fel mindenkit: újra kell gondolni az oktatási rendszerünket, különben nagy meglepetések érhetik a világot. Érdemes pár percet szánni érveinek átgondolására még mielőtt elküldenénk a fenébe, hogy miket beszél össze-vissza. Először is arra figyelmeztet, hogy az egy állandó sablon tudás megszerzése kifejezetten hátrány lehet a későbbiekben: ugyanis megjósolhatatlan, hogy milyen lesz a világ tíz, vagy akár öt év múlva. A folyamatosan változó munkaerő-piaci igények mellett, annak az iskolával közösen kialakított szemléletét hibáztatja a fiatalok kreativitásának felőrlésében. A munkaadók és az oktatás együttes nevelése ugyanis, hogy a hiba a legrosszabb dolog a világ. Ezzel szemben Sir Robinson azt állítja, hogy aki nincs felkészülve saját hibáira és tévedéseire, sosem fog előállni eredeti gondolatokkal. Márpedig az iskolarendszer nem csak bünteti, de meg is bélyegzi azokat, akik hibákat vétenek. Ismerős a helyzet itthonról is: a fekete pontok árnyékában tűnik el pillanatok alatt a kreatív energia. Viszont ennél is tovább ment az egyetemi tanár, a tudáshalmozás okának tartja továbbá az iskolák oktatási hierarchiáját felépítését. Legfelül a reál, alatta a humán és csak legalul helyezkednek el a művészetet oktató tantárgyak. Véleménye szerint ezzel az oktatás célja egyértelműen az, hogy professzorokat képezzen. Közfelfogás ugyanis, hogy a diplomások azonnal találnak munkát – ugye? Magyarországon is ismert ez a felfogás, aminek következtében egyrészt alig találni diploma nélküli fiatalt. Másrészt egy csomó diplomával rendelkező állásnélküli pályakezdőt lehet látni. Harmadrészt jön a már említett diplomahalmozás: a kreatív szemlélet hiányában a Ba-t követi a master képzés, azt meg a PhD. Nem csoda így, ha az állások többségéhez már magasan képzettnek kell lennie az embernek.
Ezt mutatja a hazai helyzet is. Egyen oktatás, egyen diploma, egyen gondolkodás. Semmi önálló ötlet, problémamegoldás, vagy kreativitás. A fiatalok számára a diplomaszerzés a legfontosabb, abból is a minél magasabb szintű. A tehetségek elvesznek, viszont az országban nő az egyforma papírral rendelkező álláskereső frissdiplomások száma. Ez pedig nem a tanulók és hallgatók hibája, hanem a rendszeré, amely nem a képesség szerinti képzésre, hanem a tudásra épülő oktatásra épít. Ezért, ahogy Sir Ken Robinson fogalmaz: újra kell gondolnunk az oktatási rendszerünket.
Az egyik fájlcserélő oldalra került fel annak a tavaly novemberi „rúdavató” partinak a videója, amit a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatói rendeztek. A botrányt pedig az váltotta ki, hogy az egyetem Wigner Jenő Kollégiumában összegyűlt fiatalok a „megszokottól” eltérően nem társasjátékkal múlatták az időt, hanem magukból kifordulva a megrendelt sztriptíztáncoslány mellét és fenekét látták el csókjaikkal. Szexbotrány vagy ártalmatlan kolibuli? - ezen csámcsog a média színe java, és a történtekről frissen értesült egyetemi vezetőség.
A történteket illetően csak egy ember álláspontja biztos, mégpedig Mészáros Dóráé. A kollégiumi partit fel, ruháit pedig ledobó táncosnő sem a fiatalok szórakozási szokásaiban, sem a kollégiumban, mint helyszínben nem talál semmi kivetni valót. Mint az egyik bulvár lapnak elmondta, még számlát is adott a szervezőknek, azt pedig, hogy orgia lett volna a rúdavató partin- túlzásnak tartja. Mit is tenne, hiszen ő megszokta az ilyesfajta mulatozást, szakmájából adódóan. Álláspontjától eltekintve azonban mégsem tekinthető alaptalannak, hogy felkapta fejét a média e hír hallatán: hogy egy rangos egyetem, Nobel-díjas magyar fizikusról elnevezett kollégiumában ilyen módon szórakoztak részeg hallgatók.
Nyilván a történet senkit sem érdekelne, ha a fiatal egyetemista lányok és fiúk nem tök részegen, hanem szépen konszolidáltan táncolnának, nélkülözve olyan show elemeket, mint egy meztelen táncosnő. Viszont megtörtént, és miután a videó napvilágra került, ki is derült. Az egyetem vezetősége tanácstalan, hiszen az egyetem házirendje nem tartalmaz semmilyen, közszemérmet illető tiltást- nyomozta ki a botrányt keltő bulvár lap. Ám kivételesen helytálló az általuk feltett kérdés: most akkor van helye az ifjú magyar értelmiség életében az effajta erkölcsi kérdéseket feszegető féktelen tombolásnak? Bár a kérdésükön illene finomítani. Méghozzá, azért, mert mindenkinek szíve joga, hogyan vezeti le a felgyülemlett stresszt, azonban a hely megválasztása – különösképpen, ha az egy egyetem kollégiuma- már igenis felelősségre vonható. Mint ahogy az egyetem vezetőségének állásfoglalásban tett bénázása is.
Így ugyanis a bulvár ráharapott a témára, világrengető szavakkal bombáz, mint például, hogy szexbotrány a BME kollégiumában – jelzem sztriptíz -, valamint a magyar értelmiség erkölcsének porba hullása… nem beszélve a további eszme futtatásáról, hogy a hallgatók szexszel keresik meg a tandíjukat. Valószínűleg túlzás, hogy veszélyben lenne a felnövekvő magyar értelmiség, de az ilyen bulik lokálokba valók, és nem az egyetem kollégiumába. Emellett az egyetem vezetőségének is határozottan ki kellene állnia, nem pedig a fejét csóválni, okot adva ezzel a médiának a felsőoktatás siratására.
A minap rámegyek a diákhitel honlapjára és mit látok? Miskolczi Norbert, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának elnöke az Diákhitel Igazgatóságának tagja. Először nem akartam hinni a szememnek, gondoltam, biztos csak névazonosság, hiszen a hallgatói érdekképviseleti szerv vezetője csaknem ül a diákokat hitelező vállalat ötfős döntéshozói között?! Így hát tovább kutakodtam az oldalon, és egyértelmű lett számomra, de bizony, hogy igen! Nagyon is ő az. Persze nem régóta, november elején került be a nagykutyák közé, biztosan nem véletlenül…
A tulajdonos Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek sem ment el az esze, hiszen a válság miatt nem növekszik a hiteligénylők száma. 2001 óta 270 ezren igényelték összesen a hitelt – ezek a 2009. szeptemberi adatok. 2008 szeptemberében pedig 250 ezer igénylőről számoltak be, tehát nem nehéz kiszámolni, hogy a 2001 óta tartó dinamikus növekedés visszaesett. Talán ezért gondolta úgy a tulajdonos, hogy jó lesz a szervezeti térkép legmagasabb pontján álló tanács tagjai közé választani a HÖOK elnökét. Mert hát jól ismerjük a HÖOK elnökök történetét, többségük politikai babérokra tör, miután kijárta a hallgatói önkormányzatok kisiskoláját és ott megtanult mindent, ami a szakmához kell. Köztük ez a sztori csak ínyencség.
Merthogy, persze igen tisztelt Miskolczi úr nem ingyen látja el ezt a nemes feladatot, de nem ám! Nem sokat kap érte, havi bruttó 75 ezer forintot, de a tevékenység mindössze három munkanapot vesz igénybe egy hónapban. Így azért nem is olyan rossz business, pláne, hogy Miskolczi még tanuló. Szóval szerintem ez finoman szólva is visszás, mert persze azt én sem gondolom, hogy Miskolczi az elnöki pulpitusról odaszól a HÖK-ös katonáinak, hogy kicsi csírák, tessék promózni egy kicsit a diákhitelt. De hogy ezek után a HÖOK nem is nagyon bírálhatja, illetve nem érdeke bírálni a hazai diákhitel rendszert, mint a hallgatók képviselője, az is fix. És egyáltalán, hogy képviselheti a diákok feje azt a szervet, amely teljesen ki van szolgáltatva a hallgatóknak?! És amely bár nem ördögtől való, mert segít, de egy kicsit azért tönkre is tesz?! Ráadásul olvastam, hogy nem is mond le a pozícióról akkor sem, ha lejár a HÖOK elnöki mandátuma, hiszen nem arról állodott meg a két szerv, hogy a mindenkori HÖOK elnök helyet kap a bizottságban, ez Miskolczi személyes privilégiuma. Így viszont kérdem én, akkor ő a hallgatókat vagy magát képviseli, mint igazgatósági tag?
És oké, ha kevésbé kétkedően vizsgálom a tényeket, és Miskolczi valóban csak azért vállalta az igazgatói tagságot egy kis zsebpénzért, hogy képviselje az egyetemi hallgatóság érdekeit, akkor sem értem, hogy pénzügyi intézet igazgatói tanácsában – akik többek között a stratégia kidolgozásáért, illetve (hogy valami finomság is legyen benne) a saját tulajdonú pénzeszközök befektetéséért felelnek – mi a pélót keres egy műszaki területen épp mesterképzésben tanuló fiatalember? Mert az összes többi tag több tízéves pénzügyi tapasztalattal rendelkező szakember. De hogy a kis Miskolczi mit tud hozzátenni a szakmai kérdésekhez? Bizonyára a saját pénzeszközök befektetésében segít – kizárólag a hallgatók érdekében!
"Mindenki tök hülye lesz, de másodperceken belül felvilágosodhat egy kis hálóbeli szörfözést követően
Egyre kevesebb fiatal próbálja meg bővíteni megszerzett tudását, ehelyett inkább az online tudást részesítik előnyben. Logikus is, hiszen gyorsabb, világméretű, és elég csak rákeresni a hiányos ismeretre, a válasz pedig két másodperc alatt elérhető. Hatalmas hátránya viszont az elsajátított ismeretekkel szemben, hogy feltétlenül szükség van hozzá az internetkapcsolatra.
A fiatalok körében terjedő új trendről pedig a pályakezdő fiatalok által megválasztott 30 legjobb vállalat képviselői számoltak be. A náluk kezdő frissdiplomások nagy része ugyanis egy megoldandó problémára első körben az interneten keresik a választ. A gond csak az, hogy a legtöbb esetben nem elég egy feladat megoldásához a talált információ, mivel azzal még nem ér semmit a világhálón barangoló online tudást előnyben részesítő fiatal. A tudást ugyanis használni is tudni kell, nem beszélve arról, hogy kreativitás sem jár vele. Az állásadók egybehangzó rossz tapasztalata, hogy a felvett pályakezdő tanácstalanná válik, miután nem talál megoldást az interneten. Más mód, mint például saját tudásának használata eszébe sem jut.
Azzal a pályakezdőket foglalkoztatók sem vitatkoztak, hogy ma már bizonyos tudásokat nem kell birtokolnia az embernek, mivel elég, ha azok szükség esetén elérhetőek. Ez viszont közel sem kárpótolja a gondolkodás folyamatát, a kreativitást vagy a találékonyságot, de a csapatmunkának sem elősegítője. Pont ezért folyamatos képzésekkel igyekszenek karban tartani a fiatal pályakezdők agyát, elismerve közben az internet térnyerését. Azért, mert széles csatornákat a mai világban már csak online módon lehet elérni.
Egyetért ebben mindenki, és mondhatni sajnos. Hiszen, ha Ádám és Éváig csupaszítjuk le a dolgot, akkor jóformán elég lenne mindenkinek a nyolc áltanos elvégzése is. Az éppen felnövő nemzedéknek nincs is szüksége másra. Jó, ha tud olvasni meg írni, esetleg összeadni és kivonni, a többire meg majd rákeres a neten. Igaz, mindenki tök hülye lesz, de másodperceken belül felvilágosodhat egy kis hálóbeli szörfözést követően. A válasz ezek alapján könnyen leegyszerűsíthető: az online tudás bizony felül kerekedik a megszerzett tudáson. Azt viszont egyik kereső sem tudja megmondani, hogy ezt miért gondolják így a mai fiatalok. Főleg, ha egyszer csak elmegy a net éppen a tudás megszerzése közben. Lehet, hogy éppen ekkor válik majd kinccsé az igazi, tanult ismereteken alapuló ismeret.
A legjobb önéletrajzot és motivációs levelet író frissdiplomást jutalmazza a Frissdiplomás Kft. pályázata. Mégpedig azzal, hogy részt vehet egy állásinterjúra felkészítő tanfolyamon. Ügyes, okos, de mi a pályázat célja ezzel? A többi tökkelütött, aki ezek szerint béna önéletrajz írásban meg reménykedjen, hátha összjön neki is egyszer?
A verseny egyszerű, mint annak gondolatmenete is: a pályázóknak álláskeresőknek és egyben frissdiplomásoknak kell lenniük. Amennyiben ennek a kritériumnak megfelelnek, akkor kezdődhet a játék: hét kategória közül kell kiválasztaniuk, hogy melyik területen lennének alkalmasak a kitalált állásra. Miután ezt sikerült kiválasztaniuk, nincs is más dolguk, mint megpályázni a kamu állást, természetesen egy profin megírt önéletrajzzal és az ahhoz csatolt motivációs levéllel. Tökéletes önéletrajzzal ugye, mert nyilván tudnak ilyet írni, és ezért pályázgatnak egy ilyen nemes céllal elindított verseny elméleti állásajánlataira. Persze a szervezők kreatív szlogennel hívják fel a szerencsétlen végzett és immár diplomával a zsebében állást kereső fiatalt. Azt harsogják, hogy ha már elméletben olyan jól megy, akkor mutassák meg a gyakorlatban, hogyan is kell ezt csinálni. Nem ezt teszik folyton? Hiszen, ha egyszer frissdiplomások, akkor felteszem éppen állást keresnek. Abban az esetben például lenne értelme a játéknak, ha a beérkező pályázatokat visszadobnák, mondjuk korrektúra segítségekkel, ami alapján újrapróbálkozhatnak a jelentkezők. De az, hogy csak a legjobb a kategóriák nyertesei kapnak felkészítő tanfolyamot bizony igen nagy kiszúrás a többiekkel. Ők továbbra sem tudnak majd megírni egy épkézláb önéletrajzot, vagy motivációs levelet, de ha véletlenül sikerülne is nekik, és behívják egy állásinterjúra se tudják majd, hogy mit illik majd tenniük vagy mondaniuk. Mindenesetre vegyük úgy, hogy a pályáztatók szándékai nemesek, és csak a jószándék vezérli azokat.
Ez viszont pont az a játék lehetne, ahol tényleg nem kell pénzjutalmat osztogatni, vagy értékes nyereményekkel kecsegtetni. Elég lenne mindössze a jelentkezőknek küldeni egy e-mail-t, mit csinálnak rosszul, min kellene változtatni. Csupán pár tipp és jótanács is segítene, és máris lenne értelme a versenynek.
Minek izgassák magukat a magyar hallgatók a jobb jegyért, ha úgysem nézi senki. Ráadásul a minimum kettesért is keményen meg kell dolgozni, az állásadók meg úgyis gyakorlatot akarnak. Így az egyetemek előadói üresek, előadások helyett inkább kávéházban töltik idejüket a fiatalok. Minek strapálják magukat fölöslegesen, ha egyszer jó nekik a kettes is. Ugyanakkor a szingapúri egyetemeken a hallgatók egymást tiporják a jobb jegyért.
A kérdés pedig jogos, most akkor ki a felelős? A hallgató, hogy motiválatlan, vagy esetleg az oktató és az álláspiac, hogy nem motivál kellőképpen. A válasz nem egyszerű, de mivel az éremnek is két oldala van, gyanús, hogy ez esetben is mindegyik fél nyakig sáros. Az egyetemek és főiskolák oktatói nem tesznek érdemben azért, hogy a hallgatóknak megérje a jobb jegyért küzdeni. Az állásadók sem nézik már meg az indexben rögzített érdemjegyeket. Az „anya kaptam egy ötöst” öröme a mai világban meg fabatkát sem ér. Persze a másik oldalról nézve, a főiskolás és egyetemistás is inkább ad az "egyszer vagyunk fiatalok", és a "főiskolás évek a legszebb évek" érzésnek, így az esti magolás helyett sokkal inkább választ egy fergeteg partyt. Ami után persze, alighanem túlzás lenne elvárni tőlük, hogy másnap beérjenek, esetleg figyeljenek egy-egy prof előadásán. Hiába, nincsenek motiválva. És nem is akarnak motiváltak lenni. Bonyolult helyzet.
Ezzel szemben Szingapúrban a hallgatók egymás ellenfelei, megy a hajtás, mindenki évfolyam első akar lenni, vagy legalábbis felzárkózni a legjobbakhoz. Jogos a kérdés, hogy miféle kór telepedett rájuk… pedig a válasz egyszerű: szimplán motiváltak. Ezt pedig az egyetem és a munkaadó egyszerre éri el náluk. A különbség pedig az osztályzási rendszerben keresendő első körben: míg itthon egy fix pontszám elég egy adott jegyhez, addig náluk minden értékelés relatív. Ez azt jelenti, hogy a legjobb 10 százalék kap az ötösnek megfelelő osztályzatot, a következő 10 százalék négyest és így tovább. A pontszámok így sosem állandónak, a jegyért valóban küzdeni kell, hiszen nem lehet kiszámolni, hogy mikor hány pont elég egy-egy érdemjegy eléréséhez. A rendszer bevált: óriási versenyt generál, minden előadó és szeminárium teltházas. Jegyzetet és segítséget senkitől sem lehet kérni, hiszen a diák a saját helyzetét rontaná el ezzel. Emiatt mindenki „kénytelen” odafigyelni és a lehető legjobbat kihozni magából minden órán. Mindemellett a vállalatok is úgy hirdetik meg gyakornoki pocizóikat, hogy kikötik melyik az a százalékos tartomány, akik egyáltalán jelentkezhetnek az állásra. Az unalmas előadások ellen pedig nem katalógussal tesznek az előadók, hanem érdekesebb órák megtartásával. Motiválás. Erre jöttek rá.
Erre kellene rájönni itthon is, és máris értékesebb lenne egy-egy diploma, több hallgató szerezne értékelhető tudást, könnyebben menne az elhelyezkedés. Újra rangot kapna az egyetemista és főiskolás lét. Mindenkinek csak egy kicsit kellene változtatni ennek érdekében, és senkinek sem lenne jó a kettes.
Sok a kommunikációs képzésben tanuló fiatal, ezt már tudtuk. Azt is tudtuk, hogy nehéz az elhelyezkedésük. A Népszabadság szerint - és igaza is van - többségük a különböző multik ügyfélszolgálatain fog csupán fennakadni. Persze mi mást várhatnánk attól a rendszertől, mely a napi események ismerete nélkül kívánja oktatni a hallgatókat. Például növekszik a közösségi oldalak látogatottsága, a kommunikációs kampányok pedig szemmel láthatóan újabbnál újabb ötleteket és megoldásokat vetnek be a célok elérése érdekében - de vajon foglalkoznak ezzel a tanórán?!
Miért nem lehet nálunk is fenntartható oktatást létrehozni, mint sok más európai országokban? Mert ha a diplomások nagy többsége tényleg nem a szakmájában, és nem a végzettségének megfelelő pozícióban helyezkedik el, akkor talán el kellene gondolkodni az egyetemi képzéseken. Miért kell akár hároméves alapképzést elvégezni és diplomát szerezni ahhoz, hogy valaki felemelje a telefont? Ausztriában például kétéves műszaki képzést követően gyárak, cégek megbecsült szakemberei válhatnak a hallgatókból, munkájukat pedig a társadalom is megbecsüli. Aztán ott vannak a svájciak is. A függetlenség hazájában a diákok egyetemi diploma nélkül adózási szakértőkként helyezkedhetnek el: 21 éves korukra nem csupán az iskolapadon megjelenő firkákat tudják felsorolni, hanem az oktatás révén szakmai tapasztalatot is szereznek.
Egyes országokban működik ugyanis az a rendszer, amelyen belül az alap- és mesterképzések között bizonyos átmenetek is léteznek, a bolognai rendszerben meghirdetett képzések mellett pedig páréves kurzusokkal igyekszenek át- vagy kiképezni a diákokat. Hogyan várhatják el például a 40-50 éves korosztálytól itthon, hogy részt vegyenek az élethosszig tartó tanulás magasztos eszméje keretein belül meghirdetett programokban, ha az három évet von el életükből, nem mellesleg pedig nem kevés összeget húz ki a pénztárcájukból. Persze erre sokan mondhatják, hogy ott vannak a felsőfokú szakképzések. Nos, nekik jelentem, Magyarországon a helyzet változatlan! Hiába akar sok főiskola - és ötlet szintjén nagyon helyesen - ezek mentén kiugrási lehetőséget találni, valamiféleképp ezek a képzések még mindig a minőségi rangsor legalján helyezkednek el. Egyszerűen nem nyújtanak valódi tudást, sem gyakorlati ismeretet. Többrétegű és egyben ésszerű oktatási rendszer kellene, de ki és mikor adja meg nekünk ezt?
Sokba kerül diplomássá válni, a hallgatók egy része pedig hitellel oldja meg a hozzávezető utat. Tehát többségük a három év főiskola után, vagy a plusz kétévnyi mesterképzést követően válik az egyik pillanatról a másikra adós álláskeresővé. A jelenlegi munkaerőpiacot ismerve pedig az amúgy is kilátástalan pályakezdés rögtön törlesztéssel indul. Szép remények.
A hírekben folyton csak arról lehet hallani, hogy a főiskolát vagy egyetemet végzettek alig tudnak elhelyezkedni, és ha sikerül is csak éhbérért. Arról azonban sosem szól a fáma, hogy ezekért a nagyszerű diplomás kilátásokért sokan már az iskolapadban eladósodnak. A diákhitel ugyanis sokak számára nem csak drága ruhák beszerzésére, vagy a féktelen bulizás finanszírozására szolgál, hanem a diploma kifizetésére. Még ha a képzésért magáért nem is kell fizetni. A diákhitelért viszont kell, még pedig akkor, amikor a frissdiplomás munkához jut. Azzal viszont a legtöbb hallgató tisztában sincs, mégis mennyit, és mennyi ideig kell majd törlesztenie. Amikor felvette, csak ez a lehetőség állt rendelkezésére- mondjuk azért, mert ma a főiskolások, egyetemisták szemét az intézmények nevetséges ösztöndíjakkal szúrják ki. Rávághatnánk, hogy ha olyan könnyen fel tudta venni, akkor viselje a következményeit. Azt azonban senki sem veti a szemükre, hogy ebből a pénzből próbálják meg fizetni a kollégiumot vagy az albérletet, esetleg a bejárást. Ezek közül pedig egyik sem két fillér. Ugyanez a pénz fedezheti – ha nem az előbbiek valamelyikét- az étkezést, mert enni ugyebár kell. A hallgató, hacsak nem tanul éjjel nappal, akkor eljár szórakozni, vagy vesz magának egy érdekes könyvet- ez is mind pénzbe kerül. Ha tanul, akkor tankönyvekre is költ, ezek ára szintén a csillagos eget verdesik. Ha nem tanul, akkor jegyzetet kell fénymásolnia, ez is pénz. Közben becsúszhatnak UV-k, keresztfélévek, nyelvvizsgák, amik szintén sokba kerülnek. A képzés végén pedig jön a szakdolgozat nyomtatás, kötés - sok-sok pénzért. A végeredmény pedig milliós tartozás, diplomával a kézben.
Mégis a diák csak küzd, mert céljai vannak: a végén pedig a szemére hányják, hogy azt sem tudja mennyit kell fizetnie majd. Ahelyett, hogy több támogatást, ösztöndíjat adnának neki, vagy éppen csak kedvezőbb diákhitelt.
Jó hír, hogy egyelőre nem a szuperbruttó bér alapján kell törleszteni a diákhitelt, hanem a bruttó adóalap 6 százalékát kell minimálisan, évente a törlesztésre költeniük a munkába állás második évétől. A rossz hír, hogy ha kiszámoljuk mennyi a bruttó bér 6 százaléka nettóban, akkor kiderül: egy bruttó 200 ezer forintos fizetés esetén ez havi 12 ezer forintot jelent, ami így már a nettó fizetésnek nem 6, hanem 8,7 százaléka. Kedves tőlük.
Hagyományos kínai orvoslásra épülő képzést indít szeptembertől a Semmelweis Egyetem. Az ötéves képzés diplomát nem, csak csupa hasznos gyakorlatot, gyógymódot ad. Magyarra lefordítva: lesz egy különc szak, ami származását tekintve kínai, de angol nyelvű, hagyományos, az orvoslás alapjait mégis el kell sajátítani. Vagyis iszonyat sokat kell tanulni azért, hogy mindenki kételkedjen benne, hogy tudsz-e gyógyítani. Isten hozott Hejlungcsiangi. Mindeközben egy évfolyamnyi rezidens készül külföldre vándorolni, megelégelve az itthoni helyzetet.
A történeten nincs mit magyarázni: fogta magát a Semmelweis Egyetem és úgy döntött, hogy kibővíti képzéslistáját, ezért megállapodott a Hejlungcsiangi Hagyományos Kínai Orvostudományi Egyetemmel. Mégpedig arról, hogy a kínai intézmény kihelyezett tagozatot hoz létre Budapesten. Az orvos képzéssel ellentétben a hallgatók itt az alapozó tárgyakon kívül - mint az anatómia, az élettan és biológia- olyan szakmai tárgyakat is elsajátíthatnak, mint a manuálterápiás kezelés, az akupunktúrás terápia, a szúrás és a moxa technika, a meridiánok és az akupontok. Háborgásra nem is ad okot ez az egész, mert biztos nagyon hasznos dolgok ezek, nem véletlenül használják a kínaiak sem. A kérdés csupán az, hogy mit érnek ezzel itthon a végzett gyógyítók. Diplomát ugyanis nem ad a képzés, csak 10 féléves kő kemény hallgatást. Az sem tisztázott, hogy ezek után, akkor el kell-e végezni a hallgatóknak a rendes orvos képzést vagy nem. Praktizálhatnak-e vagy sem. Illetve kérdés az is, hogy Magyarországon, ahol ennek abszolút nincsen hagyománya, fontos-e ez a képzés? Főként annak tudatában, hogy napjainkban telt be a pohár az orvostanhallgatóknál is. Ugyanis vannak gondok, a hagyományos kínai orvoslás nélkül is. Nem ártana rendbe tenni a dolgokat, mielőtt halomban állnak majd az országban a munkahely nélküli „kuruzslók”. Persze lehet, hogy azzal számolnak, hogy lesz helye a kínai orvoslásnak miután az orvostanhallgatóknak már úgyis elegük van az itthoni helyzetből, és nem vesznek részt a rezidensképzésben. Nekik ugyanis elegük lett, és jognyilatkozattal fenyegetőznek a röghöz kötés ellen. Persze azon sem csodálkoznék, ha az itthoni szívás helyett inkább a jól fizető nyugati állásokat választanák, és nem csak az új rendelet ellen tiltakoznának. Az egészségügyi tárca vezetője szerint az orvostanhallgatók félreértelmezik a rezidensképzésről szóló rendeletet. Az ugyanis a röghöz kötés alatt nem egy kórházat értett kilenc évre, hanem csak annyit mond ki, hogy Magyarországon kell a képzési idejüket letölteniük. Tisztázzuk azért, hogy nem hülyék az orvostanhallgatók sem, csak az nem tetszik nekik, hogy aki félbehagyja a szakorvosképzést például azért, mert gyereket vállal: a hatályos rendelet szerint kiesik a szakképzésből.
Szomorú kilátások tehát az orvosképzésben: röghöz kötés, alacsony fizetéssel, vagyis kilencévnyi hűség a mérlegen. Jó hír viszont, hogy idén szeptembertől elindul a hagyományos kínai orvoslás a Semmelweisen. Így megoldásként egyelőre csak az tehető le az asztalra, hogy ha az orvostanhallgatók külföldre vándorolnak is gyógyítani, mi büszkén fekhetünk be a kórházba: mondjuk egy kis akupunktúrás kezelésre.
Szabó Gábor, a rektori konferencia elnöke mindenáron szegedi rektor akar maradni.
Kaptunk egy levéljegyzetet Szegedről egy kollégától, a hétfői rektorválasztással kapcsolatban. Az ügy körülményei felettébb érdekesek, és érdemesnek találtuk arra, hogy közöljük, ezzel mintegy hozzájárulva, hogy valahol meg tudjon jelenni. A baj most is sajnos csak az, hogy mind a levélíró, mind az informátorai nevük elhallgatását kérik (ez egy neve elhallgatását kérő ország!). Reméljük, egy országos médium rácsap az ügyre, és jobban ki tudja bontani!
„Hétfőn sikertelen volt a rektorválasztás a Szegedi Tudományegyetemen. A bukta előre látható volt, hiszen a két jelölt közül mindegyiknek külön-külön is 2/3-ot kellett volna elérnie az egyetemi szenátus szavazásán. Az éppen regnáló Szabó Gábornak azért, mert immár másodszorra szeretné újraválasztatni magát, vetélytársának Wittman Tibornak pedig azért, mert ha megválasztanák, mandátuma alatt töltené be a 65. életévét. Tudnivaló, hogy Szabó úr SZDSZ-es kötődésű, bár később látni fogjuk, hogy jól alkalmazza „pártja” új szövetségesének (MDF) „demokratikus” meggyőződését. Nem mellesleg a Magyar Rektori Konferencia elnöke (talán ezért kéri mindenki neve elhallgatását?!).
Szaladjunk egy kicsit vissza az időben, hogy lássunk is egy példát a szavazatszerzési módszerére. A történet főszereplője Török Márk, az Egyetemi HÖK elnöke. Érdekes múltra tekint vissza a kapcsolatuk a rektor úrral. Történt ugyanis, hogy Szabó Gábor pár éve felfüggesztette egy évre Török hallgatói jogviszonyát, mert az rágyújtott az egyetemi szenátus ülésén. Nem volt felhőtlen a viszony kettejük között. De, az egy év alatt valami történhetett, amint Török Márk visszatért az egyetem kötelékébe, egyből meg-, illetve újraválasztották, mint EHÖK elnököt. És közelg a rektor-választás, amikor is rektor úr hívatja az EHÖK elnök urat (kell a szavazat, ugyebár), kapnak is egy szép ígéretet, hogy az évi 20 milliós költségvetés tízszeresét is megkaphatnák, ha a dolgok maradnának a régiben, és mindenki a helyén maradna. 200 milla, ettől minden HÖK-ös szeme könnybe lábadna, és csak azt rebegné, hogy hol kell aláírni, és kire kell húzni az ikszet? Közben újraindult a
www.epresso.hu oldal is (sokak szerint Török áll mögötte), ahol gyomorforgató propaganda zajlik Szabó mellett. Valamit mutatni is kell a pénzért!
Majd eljött a március 8., rektort kellett választani! Az első fordulóban Szabó Gábor a jelenlévő 49 szenátor szavazatából (9 érvénytelen volt) 27-et kapott, míg Wittman 13-at. Ezzel, az előre megbeszéltek alapján, a többséget kapott jelölt jutott a második fordulóba. Történt egy kis gikszer, ugyanis elsőre csak annyi állt a szavazólapon, hogy Szabó Gábor, IGEN. Igazi választás, ugye? Majd miután a NEM lehetőség is megjelent a szavazólapon, a kétharmad már nem is lett meg Szabó úrnak. Itt tartunk. Az „elmedéefesedés” mellett az is szól, hogy érdekes módon a Privy Council politikai tanácsadó cég (értesüléseink szerint az MDF-nek is sokat segítő, volt Political Capitalos Somogyi Zoltán érdekeltsége) is elkezdett sündörögni az egyetem körül. Olyannyira, hogy mindenféle közbeszerzés, és bármilyen verseny nélkül meg is született az együttműködés, így a Privy kapta a teljes egyetemi kommunikációt. Valami nem stimmel, ez látszik!”
Eddig az idézet, sok tanulság van benne.
2020-ra tíz százalékkal kell emelni a diplomások számát. Na, erre felkaptam a fejemet, hiszen mit érdekel, hogy az unió országaiban a jelenleginél is több diplomás lesz-e, de kérem: elfér még itthon egymás mellett ennyi aktatáskás, jól öltözött, és gondosan fésült állásnélküli frissdiplomás? Kétlem, legalábbis, ha „bolognahoz” hasonlóan ész nélkül kezdünk el papírral ellátott szürkeállományt termelni.
Valóban elég csak a helykínálatunkra gondolni, kis országban kevés munkahely, és legalább alacsony fizetés a diplomás rétegnek. Meg úgy általában mindenkinek. Viszont emelni kellene a mostani állásnélküli egyetemet és főiskolát végzett fiatalok számát? Szép jövőkép. Józan paraszti ésszel végiggondolva, ha egy ekkora országban megemeljük az értelmiség számát, akkor ki lesz, aki vizet, gázt szereljen, asztal és széket készítsen, vagy éppen tetőt fedjen? Ezzel egy pillanatig sem állítom, hogy nincs szükség a szellemi munkára, de nem ennél is többre?! Csak jobban kinevelt, magasabban kvalifikált szürkeállomány kell. A minőségi oktatás megteremtésével pedig ezt meg lehet oldani. El lehetne érni, hogy normális fizetést kapjanak a valós szakértelemmel, és képzettséggel bíró álláskereső diplomások. Ezzel párhuzamban pedig felértékelődne a szakmunka, a szakképzés is. Hiszen egy olyan társadalomban, amelyben épkézláb fizetéssel ér haza az értelmiség, van rá esély, hogy ne röhögje ki a hozzá érkező villanyszerelőt egy pitiáner összeg kifizetésénél. Még mielőtt félreértés lenne, kínjában röhög a szerencsétlen, mert míg semmi pénzért dolgozik a szaki, a fiatal diplomásnak pont ezt a semmi pénzt kellene kenyérre, na meg számlákra költeni. Ördögi kör ez.
Az EU pedig növelné a létszámot. Pedig a magyar oktatásügy már hajlott volna a minőségi oktatás felé. Ugye, rémlik? Növelni akarták éppen a felvételi ponthatárokat. Az oka pedig egyszerű: azért, hogy csak a jobb képességű diákok kerüljenek be a felsőoktatásba. Így a kevésbé jó képességűek, de eszesek mehettek volna szakmát tanulni. Így viszont látom, ahogy az OKM mint bólogató pincsi, meghúzza a ponthatárokat valahol a béka segge alatt, hogy bárki felvételt nyerjen valamelyik főiskolára és egyetemre. Igaz, hogy bukdácsolna majd, de egy kicsit enyhítünk a követelményeken, és máris meglesz az 10 százalékos növekedés itthon is. Irány Európa: hajrá Magyarország! Legyünk mi is gyár: diplomagyár.
A brit diákok 34 százaléka akár külföldön is vállalna munkát, leginkább Európában. Ez derült ki egy angol honlap, a studentgems.comfelméréséből. Mégpedig azért hagynák el szeretett hazájukat az ifjú titánok, mert csak ötödük talál a diplomázást követően vágyainak megfelelő állást.
A felmérés tehát rámutatott, hogy a végzős, tudással felvértezett hallgatók kényszerből állnának odébb, ugyanis tartanak az egyre növekvő diplomás munkanélküliségtől, illetve a csökkenő piaci lehetőségektől. Kérdem én, ha egyre több országban ismert jelenség a diplomás munkanélküliség, az Európai Bizottság héten ismertetett terveiben mért kiemelt cél 2020-ra tíz százalékkal növelni a diplomások számát? Nemes célkitűzés és értem én, hogy a nemzetgazdasági és társadalmi szempontból is hasznos, ha a minél nagyobb arányú kiművelt emberfővel rendelkezik egy ország, illetve az EU. De mégis, azokban az EU-s országokban például, ahol állami a felsőoktatás, ki a pélónak éri meg olyan diplomásokat képezni, akik utána nem váltják be, nem válthatják be a hozzájuk fűzött reményeket? Nem termelik a GDP-t, legalábbis nem olyan szinten, ahogy termelhetnék, hiszen nem a kvalitásuknak megfelelő területen dolgoznak? Persze, tudom, hogy a tudás megszerzése sosem hiábavaló és félreértés ne essék, nem az államok költségvetését sajnálom, csak nem értem, hogy hol itt a koncepciózus stratégiaalkotás???
A másik, ha EU vagyunk és legalábbis Európai Gazdasági Térségben gondolkodunk, akkor ugyan nem mindegy, hogy a brit kiváló ifjúság melyik európai országban helyezkedik el? Végtére is nem a két vetélytársunkat, Kínát és Amerikát célozzák meg.
Szóval a britek félnek, hogy elmegy a szürkeállományuk – nálunk sem ismeretlen probléma. Én már csak azt nem tudom, ha Nagy-Britanniában nem, akkor hol működik a rendszer és a britek vajon hova tartanak? Hozzánk?
Az Educatio felmérést készített a hallgatók körében az általuk vélt frissdiplomás átlagbérről, illetve az elvárt fizetés mértékéről. A hallgatók szerint a szakmájukban diplomásként átlagosan nettó 75 ezer és 125 ezer forint között keresnek majd, míg a megélhetéshez szükséges bért 125 és 200 ezer forint között jelölték meg. Ez azt jelenti, hogy 52 ezer forinttal magasabb jövedelemből tudnának kijönni, mint az általuk reálisnak tartott bér.
Ez persze nem csak a frissdiplomások körében probléma, kishazánkban számos munkavállaló érzi úgy, hogy nem tud megélni a keresetéből. De nézzük csak az összegeket. 75 ezer forintos kezdő fizetés, nettó. Ez az összeg valóban nem luxuséletformát feltételez, de még csak nem is nagyon lehet belőle megélni. Hiszen ha a frissdiplomásnak csak egy kis garzont kell fenntartania, az sem jön ki havi 30 ezer forintnál kevesebből, nemhogy, ha albérletet is kell fizetnie. Akkor még nem telefonált, nem utazott, és nem is evett, vagy ivott. Viszont tanult 3-5 évet, végzését követően meg átlagosan várt mondjuk fél évet az áhított, 75 ezer forintos fizetést nyújtó első munkahelyig. Perfetto!
De vegyünk egy kicsit kedvezőbb példát, az átlag szerint megítélt 125 ezer forintos felső határt. A kötelező kiadásokon felül mondjuk marad a diplomásunknak havi 50-60 ezer forintja, abból persze még nem vásárolt a háztartásába egy fogpiszkálót sem, nemhogy megnézte volna az Avatart imax-ben 2000-ért. Micsoda luxus!
Az egész felmérés csak attól lesz igazán pikáns, ha arra gondolunk, azok a válaszadók, akik 75 ezer forintra becsülték kezdő bérüket, a szűken vett hat évet végig gürcölő orvostanhallgatók, akik majd életeinket mentik, vagy a gyermekeinket oktató leendő tanárok, akikből bár keveset képeznek manapság – és ezen rendre elképedünk – még mindig egy jelentős részét képzik a mesterképzésen tanulóknak.
Na, és most csodálkoznunk kéne, hogy a szülői támogatásból, vagy diákhitelből és mellette diákmunkából élő egyetemisták azt gondolják, kicsit elereszthetik a nadrágszíjat, ha már 15-20-év tanulás után kiszabadulnak a piacra? És nem bélszínről meg rendszeres színházról van itt szó, pláne nem szezononként új cipőről, vagy a tengerentúlról!
A magyarok 60 százaléka egyetlen könyvet sem olvas el egy év alatt. Meglepő adat, még akkor is, ha a digitális nemzedék fejlődésével kapcsolatban oly sokszor emlegetett vízió a nyomatott termékek fokozatos leépítése. Ami persze nem egyenértékű az olvasás eltűnésével, de nehezen tudom elképzelni, ahogy az Ulysses-t, vagy épp a Karamazov testvéreket eBookon olvassa valaki. Pedig környezetbarát és praktikus, mégis olyan életidegen. Még. De addig is, a társadalom több mint fele - amiben persze a gyengén látó nyugdíjasok és az olvasni nem tudó gyerekek épp úgy benne vannak, mint az erejük teljében lévő fiatalfelnőttek – nem vesz kezébe könyvet.
Ez nem új probléma, és nem is egyedülálló Európában. Mégis, most hazai irodalomtörténészek és oktatók állítottak össze egy tanulmánykötet Az olvasás védelmében címmel, amelyben részint a megváltozott környezetre reagálni kénytelen oktatási szemléletváltásra tesznek ajánlásokat. Emlegetik azt a bizonyos szakadékot, ami az új generáció és többségi társadalom, köztük pedagógusaink között húzódik, és amely egyre tátongóbb alakot ölt az idő múlásával. A tanulmánykötet szerzői felhívják a figyelmet egyes országokra, így Finnországra, ahol a digitális nemzedék is megtalálja korosztálya olvasnivalóját. Így alkalmasint képregényeket, vagy az iskolapadban a kortárs irodalmat. Hát nem is a XVII. századi Szigeti veszedelmet, vagy a Janus Pannonius-i költészetet. Vagy képzeljünk el egy nyári szüntet, amint főhősünk egy kis twitterezés és facebookozás között elmerül Jókai leíró soraiba. Ha nem is képtelenség - hiszen kamaszodik, ráadásul Tímár Mihály már nehezen lehetne bármelyik mostani tini bálványa -, mindenesetre nem általános érvényű, maximum rétegjelenség. És persze tény, hogy a nemzeti alaptantervet nem szükséges az iwiw, facebook, twitter, chat fejlődéséhez igazítva alakítani, de az is tény, hogy Janus Pannoniuson a 21. században nem lehet olvasni vágyó, a költészet után érdeklődő generációkat nevelni, mert ha szakadék van köztünk, és a mostani digitális generáció között, akkor minek lehetne nevezni, ami mondjuk Jókai és Nick Hornby között van?
Senki nem állítja, hogy kultúrgenerációt lehet nevelni a Sin City-ből, de egy olvasni szerető, érdeklődő és a személyiségfejlődésből adódó igényszint növekedést produkáló generációt talán igen. Hajrá magyartanárok! Hajrá NAT!
Igénytelen oktató szüli az igénytelen diákot! Beszélhetünk különböző oktatáspolitikákról, vagy a bolognai rendszer hátrányairól, nem ezekben fogjuk megtalálni annak az okát, hogy miért képzünk az egyetemeken, főiskolákon sok-sok buta embert. Mert kár köntörfalazni: néha olyan hülyék jöttek velem szemben az egyetemi folyosón, akiktől még egy szendvicset sem vettem volna szívesen a sarki büfében, nemhogy egy multi céghez ültettem volna be őket. Pedig ilyenekből lesznek ma a tanárok is. Például egy nyelvszakos nem fogja megtanulni a nyelvet, egy informatikus pedig nem fogja tudni megoldani a legegyszerűbb problémákat sem a számítógépen.
A tanárok hibája mindez, vagy ha nem is egészben, akkor nagyobb részben. Gondoljunk csak bele, hány olyan oktatóval találkoztunk, akik ahelyett, hogy a diákok kiselőadásait hallgatták a tanórán, vették a fáradtságot és maguk oktattak. Vagy ha oktattak is, akkor volt-e olyan, aki közben érdekességeket osztott meg velünk. CSAK PÁRAN! Ki volt az, aki ötvözni tudta a tanítás különböző módszereit, aki szakszerűen próbálta bevonni a diákokat a munkába. Ki volt az az oktató, aki vette a fáradtságot és nem csak a saját tantárgyával törődött, hanem mondjuk egy szak tematikáját is végignézett. Így talán elkerülhető lehetett volna, hogy kétszer-háromszor ugyanazt „tanítsák” meg a különböző oktatók.
És megint mindenki másra mutogat. Azt azonban nehéz letagadni, hogy az oktatás tulajdonképpen az egyetemen folyik. Alapvetően itt kellene változtatni. Na jó, az én esetemben is voltak kivételek. Például az angol órán - igen, nekem volt angol órám kivételként a szabályt erősítve - a tanár minden hétre érdekes feladatokat adott: terveztünk szórólapokat, ismertetőket és mindezt angolul. De nagyon kevés hasonló esettel találkoztam. A többség inkább a saját kutatásával, a saját könyvével, a saját kiadványával foglalkozott, a tanításért járó pénzről pedig nyilván azt gondolták, nekik ez alapból jár. Amikor pedig konzulenst választottam... hát azzal kapcsolatban sem pozitív a tapasztalat. Konkrétan egyszer sem olvasta el a szakdolgozatomat az illető. A félreértés elkerülése végett azért megjegyezném, hogy voltak remek oktatóim, de lehetett volna jobb. Sokkal jobb!
