Ha már a miniszter sem ellenőrizheti az iskolák létszámát, akkor ki? Merthogy még mindig folyik a nyomozás egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő település iskolája ellen, mely fiktív személyeket írt fel a névjegyzékébe. Talán tényleg megbocsátható a bűn - hiszen nehéz az iskolák sorsa manapság. Hallani, hogy csökken az állami támogatás, és ugyan az önkormányzatit meg növelni kellene, ahhoz már a falvaknak is hozzá kellene járulniuk. De hogyan, ha ők sem tudnak fizetni. Az viszont már abszurd, hogy halottakat is felvettek a listára. Morbid olyan embert beírni a naplóba - kapni utána az állami támogatást -, akinek a sírját bárki megtalálhatja a település temetőjében. Van erre még mentség? Nem nagyon! És a legjobb: az Oktatási Hivatal csak sóhajtozik, hogy hát ők nem tehetnek semmit. Ezek szerint ők úgy gondolják, hogy nekik csak ellenőrizniük kell, a feltételek megteremtése pedig már nem az ő feladatuk?!
Az iskola mentségét talán az adná, ha egyébként a viszonyokhoz képest minőségi lenne ott az oktatás. Igaz, nem jártam ebben a bizonyos selyebi suliban, de a hírek szerint nem akadémikusok oktatnak. Sőt! Az eset három évvel ezelőtt történt, és az akkori tanárokról szereztem csak információkat. Szóval abban az időben például a fizikát egy villanyszerelő, a matematikát pedig egy szabó ismertette meg a fiatalokkal.
Selyebről nem sokat tudok, az viszont már a térképről is látszik, hogy nem egyszerű arrafelé a közlekedés. Most már csak alsósok járnak az iskolába, ha viszont ezek az osztályok is megszűnnének, akkor talán nem tanulnának az ottani diákok. Nyéste, Monaj, Abaújszolnok - mind olyan települések, melyek a közelben vannak, de szintén nehezen megközelíthetők. És akkor emellett meg mi van: a minisztériumban fent nem olyan rég úgy döntöttek, ne is diákonként, hanem osztályonként járjon a pénz. Nehéz tehát a helyzetük, de mondjuk a sírással nem nagyon lehet változtatni ezen. Talán a tanároknak - tisztelet a kivételnek - is el kellene gondolkozniuk azon, hogy nem munkát és állást, hanem hivatást választottak annak idején. És talán nem az a lényeg, hogy kiessen a toll a kezükben a munkaidő lejártával, pont akkor, amikor a minisztériumban is abbamarad a "munkálkodás".
A két ismert televíziós személyiséggel reklámozza magát interjúkönyvében a főiskola.
Látom is magam előtt, ahogy pályaválasztó fiatalok százai rohanják meg a könyvesboltokat, félrelökve az útból a főiskola jelenlegi hallgatóit. Megalapozott gyanúm ugyanis, hogy az előző méltán nagy népszerűségnek és olvasottságnak örvendő Kodolányis interjúkönyv után a második is porral borított lesz azokon a bizonyos könyvespolcokon. Az atomtehetségek körében.
A Kodolányi János Főiskola immár második alkalommal akarja könyv formájában elhitetni magáról, hogy aki náluk végez, a diploma átvételével egy időben válik sztárrá, de legalábbis roppant tehetségessé, és sikeressé. Nincs is mit szégyellni ezen. Pénzük van rá, miután alaposan megpumpolják hallgatóikat, akik a befizetett temérdek pénzért cserébe ilyen formán kapnak egy kis megerősítést. Bár ettől még korántsem válnak sem tehetségessé, sem közszereplővé. Az írónő persze hisz benne, hogy aki interjúit elolvassa, az olyan szellemi potenciált szerez magának, ami egyből a siker útjára navigálja őt. Ennek élő példája az első kötetben körberajongott Azurák is, aki nem csak a könyv promóciójának kiemelkedő tagja, de hosszú évek óta a Kodolányi reklám arca is. Mást nem is nagyon tudnak mutogatni, bár valahonnan összekapartak még Azurák mellé 17 megszólalót, akik csak a Kodolányinak köszönhetően váltak szakmájukban megismételhetetlenül sikeressé. Ők büszkén, mellkasukat kihúzva bizonygatják, hogy ez bizony csakis a főiskola érdeme. Nyilván.
Egy évre rá, hogy megjelent az első kötet, nem nyugodhatott a főiskola, és megjelentette az Atomtehetségek a Kodolányin című, szintén káprázatos második interjúkönyvét, mivel az első kötet bizonyára már mind elfogyott a boltokban. A felállás változatlan maradt, ezt is a lelkesedéstől buzgó, és fékezhetetlen Virágh Ildikó írta. Ám különösebben ismertebb ex-hallgatókat most sem sikerült találni, hát elővették Gombos Edinát és Bebét. Hogy, ki az a Bebe? Ő Abebe Dániel az egyik magyar könnyűzenei együttes énekese. Valamikor régen még a Kodolányin végzett, és bár egyáltalán nem használja megszerzett diplomáját, mégis megállás nélkül büszke rá. Amikor eszébe jut egyáltalán. Gombos Edina is csak annyit tudott elmondani, hogy ő már befutott műsorvezető volt, amikor elhatározta, hogy diplomát is szerez magának, de nagyon sokat jelentett neki, hogy már elméletben is tudja, mivel is foglalkozik nap, mint nap. Lehet, hogy nem is a Kodolányi miatt lettek akkora sztárok? Márpedig de, hihetünk a könyvnek. Az ugyanis csak olyanokat mutat be, akik a Kodolányi nagyszerű oktatásának köszönhetnek, méghozzá sokat.
ezek fényében, remélem hát, hogy minél többen találják meg a sikerhez vezető utat. Mint tudjuk, ehhez igazán nem kell sokat tenni. Csupán annyit, hogy elolvassuk a könyvet. Ha mód van rá, azonnal mindkettőt. Úgy még hamarabb juthatunk a legjobbak közé.
Ki az egyéniség? Mind egyéniségek vagyunk! Kiáltják fel most is a fiatalok. Hm… nem kell megmagyarázni azokat a kijenetéseket, amikor a villamoson azt kell végighallgatnom, hogy „én ennyire független vagyok, én annyira független vagyok… de mellesleg az anyám ágyba hozza a reggelit” stb. Mondják ezt 16 évesen. És persze mindenki saját magát valósítja meg, és nem hallgat másokra. Vannak azonban ennek különböző ágai: vagy sárgát veszek fel, azért mert más is sárgát, de egyedi vagyok, mert a többség így is pirosat hord. Vagy csak azért veszek fel zöldet, mert senki más nem vesz fel zöldet.
De ha csak a ruháról lenne szó. Fontos döntéseket igyekszenek ugyanis hasonló elv alapján meghozni. Legalábbis azt hangoztatják. Aztán persze jön egy kutatás, és megdőlni látszik az, amit eddig fennhangon bizonygattak. Középiskolásokat kérdeztek meg a továbbtanulásról, az értékekhez való hozzáállásukról. És persze kiderült, nem is annyira ellenségesek például a szülők véleményével szemben. Sőt! Az érettségi előtt álló fiatalok 89 százaléka mondta azt, hogy figyelembe veszi a szülők véleményét, és ezzel az „ősök” megelőzik a barátokat is, igaz, csak egy százalékkal. Érvényesül ez akkor is, ha felsőoktatási intézményt kell választani. Mert a latolgatásnál első helyen az esélyeket veszik figyelembe, másodikként pedig a szülők szavait. Nagyjából minden tízedik diák azt felelte továbbá, hogy apa és anya véleményére hagyatkozva dönt az intézmények között.
Még érdekesebb, hogy miért döntenek a felsőoktatás mellett. Ugyanis a diákok 92 százaléka fél a munkanélküliségtől, és ezért érzi, hogy kénytelen dönteni. 88 százalékuk pedig éppen ezt jelölte meg a továbbtanulás indokaként. Ez még nem is lenne probléma, 18 évesen azért elég kevesen akarnak munkába állni és egyébként nincs is túl sok hely a számukra. Az viszont már aggasztóbb, ha mondjuk valaki az alapképzés elvégzése után is emiatt akar még továbbra is egyetemre járni. A munkavállalástól nagyon sokan félnek, hát még a munkától. A középiskolában szóba se kerül, hogy egyszer tényleg felelősséget kapnak a nyakukba… de hogy ez még az egyetemen, főiskolán se legyen téma, az már furcsa. Elképesztő. Meghökkentő.
A napokban pedig egyetemi tanárok firtatták az okát, hogy miért is nem. Ráfogták a bolognai rendszerre, meg arra, hogy a középiskolások nem kapnak elég motivációt, és végül a tanári pálya presztízse is előkerült, mint ludas a kérdésben. Az utóbbival pedig nem is lőttek nagy bakot, hiszen ki akar fizikát tanítani, amikor a tanárokat a mai világban kutyába se veszik.
Kezdjük az elejéről, mert végső soron mégis csak a középiskolákban határozzák el a diákok, hogy milyen irányban tanuljanak tovább. Természetesen rá lehet húzni a középiskolai tanárokra a vizes lepedőt, hogy nem lelkesítik jobban diákjaikat, és ezért nem választják elegen a természettudományi képzést. De, és itt kihangsúlyoznám, hogy nem feltétlenül a tanárokban van a hiba. Ugyanis a tanári pálya presztízse nem csak a megfizetés nélküliségben mutatkozik meg. Hanem abban is, mennyire becsülik meg tanárukat a diákok. Sajnos manapság pedig egyre kevésbé. Így viszonylag nehéz motiválni.
Második okként a bolognai rendszer észnélküli bevezetését hozták fel a szakemberek. Na ebben tényleg van valami. Valóban hülyeség volt ketté választani a tanárképzést, főleg ez esetben. Azok ugyanis, akik bevállalják a fizika szakot, időközben rájönnek, hogy baromi sok melót igényel ez a képzés. Ezek után még szép, hogy inkább a kutatószakot választják, azzal talán érnek is valamit. Érthető a választásuk, hiszen semmi vonzó sincs a tanári pályában. Ezért a tanári képzésben részt vevő egyetemi oktatók a bologna újragondolását tanácsolják, azt viszont ők sem szeretnék, ha a megoldás a képzés megkönnyítése lenne, az ugyanis egyértelműen a színvonal hanyatlását jelentené. Pedig milyen jó is volna, ha csupa lelkes tanár ballagna be fizika órát tartani, viszont csupa hibás ismereteket oktatna és hitetne el. Tehát ez valóban nem lehet megoldás. Talán az ötéves, osztatlan képzés visszaállítása megoldás lehetne. Népszerű azonban ettől sem lesz.
Harmadik pontban pedig a tanári pálya presztízse állt. Márpedig, ha valamivel foglalkozni kellene, akkor kétség nélkül ez az. Mert lehetnek lelkesek a tanárok, és jelentkezhetnek a diákok természettudományi képzésre, a bolognai rendszer is lehet tökéletes. De amíg a tanárokat nem becsülik meg, addig ez mindhiába történik. Megbecsülést pedig sem pénzben sem elismerésben nem kapnak. Az állam csak megszorít, a diák megvet, és megüt. Így érthető, hogy a kutya sem akar fizika tanár lenni.
Több napig olvasható volt a blogja annak az egyetemistának, aki állítása szerint saját 22 évét akarta megbosszulni. Másokon, életüket ontva. A hírre pedig mindenki beszart, ugyanis a magát emberfeletti lénynek képzelő srác kétszer majdnem vérfürdőt rendezett már. Csak, hogy kerek legyen a történet, a blog üzemeltetői fent hagyták a srác elmebeteg tervét ecsetelő verseket, amik máris parázs vitát indítottak az olvasók között.
Múlt hét pénteken pattant ki az egész sztori, amikor a rendőrség bejelentette, hogy figyeljetek csak, találtunk egy őrültet, de ne aggódjatok még idejében megfékeztük. Hálásak is vagyunk érte, bár ez sem az ő érdemük, hanem a fiú egyik haverjáé, aki szólt, hogy egyik ismerősétől gyanús dolgokat hall, na meg van az a bizonyos blog is. Igaz, hogy senki sem vette észre a srác tervét, bár az rendszeresen idióta versekkel próbált annak hírverést csinálni. Aki felnézett blogjára, amit Arszák névvel írt, hamar rájöhetett miért nem volt túl olvasott. Ha csak stílusjegyeit nézzük is, rémes olvasmánnyal futhatunk össze, nem beszélve annak tartalmáról. És akkor most verném sokszor a fejüket a képernyőbe azoknak, akik hagyják, hogy ilyen tartalmak megjelenjek. Illetve, hogy nem nézett rá korábban senki erre a nyomorultra. Persze nem történt meg a baj. Lehet takarózni ezzel is. Mégis most mindenki, a Magyar Rektori Szövetségtől, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciáján át a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetéig maga alá csinált, és arra próbál megoldást találni, hogyan lehetne megelőzni az iskolai vérengzést. Vitáznak itt arról, hogy beléptető kapuk legyenek-e az intézményekben vagy, hogy bevonják a fegyverviselési engedélyét a zavarodott hallgatóknak… Ugyan már! Nem lesz az már kései? Válaszom pedig az, hogy egy hasonló elmebeteg őrjöngésének megfékezésére a megoldás nem más, mint az, hogy ismerni kell a hallgatókat. Ugyanis nem hiszem, hogy egy egyetemista, aki emberfeletti lénynek gondolja magát, és akinek a laptopjának háttérképén az 1999. április 20-i, Columbine középiskolában történt tömegmészárlás egy fotója szerepelt - akkor két diák 12 társát és egy tanárt ölt meg, majd magukkal is végeztek- az ne tűnne ki a tömegből. Csak oda kellene figyelni rá.
No, de visszatérve a blogra. Abban a pillanatban, ahogy a rendőrség tudomására jutott, hogy egy egyetemista ilyen szörnyűséget forgat a fejében, vagyis gyilkolni készül, amit ráadásul egy blogon publikál versbe szedve… szóval, amint kiderült a dolog, le kellett volna vetetniük az oldal tartalmát, de azon nyomban. Azóta ugyanis ugrásszerűen megnőtt annak látogatottsága. A kommentelők véleménye pedig igencsak eltérő volt: sokan elítélték a fiút, viszont voltak, akik a védelmére keltek. Egyértelműen kijelenthető, hogy súlyos hiba volt fent felejteni. Ezen kellene elgondolkodni, nem pedig a beléptető rendszeren.
Ma reggel hallgatom a Kossuthot, ahol a 8-órás hírekben közlik, hogy pár perc múlva interjút hallhatunk Visnyei Csabával az Educatio Non Profit Kft. ügyvezetőjével, hogy mi is történt tegnap a felvi.hu-val.
Történt ugyanis, hogy tegnap este járt le a felvételi jelentkezések beküldésének határideje. A de a rendszer nem bírta a túlterhelést, és így sokan lemaradtak (volna) a jelentkezésről. És anélkül nincs felvételi sem, ugyebár. A hivatalos verzió szerint akadozott a rendszer. Pofám leszakad. Emberek ezrei maradnak le a jelentkezésről, mert nem bírja a rendszer (és most ne kezdjük el azt a demagóg, kioktató dumát, hogy nem utolsó nap kell jelentkezni!). Erre, jön ez a Visnyei pofátlan, nagyképű flegma stílussal, foghegyről válaszolgat a kérdésekre. Elkezd magyarázni, mintha mindenki hülye lenne, hogy (és itt nem pontos idézet következik), ha egy boltba csak ezren férnek be, de tízezren akarnak bemenni, akkor ez lesz a helyzet. Na, itt rúgta el nálam a pöttyöst. Öcsém, na ide figyuzzál! Ha van egy ezer férőhelyes helyiséged, de tudod, hogy az évben pár napra szükséged lehet egy tízezer férőhelyesre, akkor FEJLESSZÉL (bazmeg!). Ne a pofád legyen nagy, sőt! Kis nyusziként alázkodjál, és nagyon sűrűn kérjél bocsánatot! Ja, és közli, hogy akinek nem sikerült a jelentkezés az fáradjon be a Reviczky utcába, és ott megoldják a problémáját. Hogyan? Meghívjátok egy sörre, vagy mi? Agyrém.
Délelőtt meg azt merik nyilatkozni, hogy a rendszer jól vizsgázott, csak kisebb fennakadások voltak. Kisebb fennakadások?? Akkor miért kellet a tegnap éjfélig tartó határidőt ma este 10-ig kitolni?
Remélem a népharag elsöpör benneteket (is)!
Ma éjfélig adhatják be jelentkezésüket a felsőoktatásba készülő fiatalok. Nem csoda hát, hogy megy a para, izgul a szülő is rendesen. Hiszen ettől függ, hogy hány éves koráig kell etetnie kicsiny, időközben nagykorúvá váló csemetéjét apának és anyának. Bele is szólnak hát bátran, hogy hova is felvételizzen a kölök. Ezt jelöld meg fiam, legyél közgazdász, vagy jogász. Abban van a pénz. A kölök meg menne szabadbölcsésznek, akármi is legyen az.
Mint minden évben idén is februárban kell beadni a felvételi jelentkezési lapokat, mégis sokan az utolsó pillanatig tanakodnak, mi is lesz a megfelelő döntés, hova érdemes jelentkezni. Mi az, ami jól menő szakma lesz 3-5 év múlva. Megjósolni pedig most sem egyszerű, pláne, hogy az a mocsok válság nagyjából minden területet hasonló kellemetlenséggel és megszorítással érintett, így még nagyobb terhet emelve az egyetemre, vagy főiskolára készülő diák nyakába. Hát még a szülőkére!
Tudja ezt minden egyes felsőoktatási intézmény, így beiskolázási kampányában már nem csak a matúra előtt állókat szólítja meg, hanem hasonló elánnal szól azok szüleihez is. A pszichológusok persze ezt azzal magyarázzák, hogy tinik még mai a 18 évesek, ezért nem képesek önállóan dönteni a jövőjükről, tehát a nagy döntésbe igenis be kell vonni a szülőket is. Tehát egyre nagyobb befolyással bírnak a fiatalok felmenői is a pályaválasztásban. Nincs is ezzel gond, egyik részről sem. Honnan is tudja a fiatal, mivel foglalkozna szívesen: amíg alig látott bármit is az életből, mert egész eddigi életét az iskolapadban töltötte. Azzal sincsen gond, ha a törődő szülő a pályaválasztásban is segít neki. Egészen addig, amíg nem éli bele magát a szükségesnél is jobban feladatkörébe. Könnyen áteshet ugyanis a ló túloldalára, ha saját álmait kívánja megvalósítani, kiteljesíteni azt gyermekének szánt döntésével. Éppen ezért az intézmények nyíltnapjaikon már arra is készülnek, hogy ne csak befolyásolják a szülőket, de azt egészséges mértékben tegyék. Mintegy felkészítve őket is a megfelelő érzelmi szinttel történő döntésre. Nagy a teher, nem is kérdés, mivel egy jövő áll vagy bukik a napokban. Mit napokban, órákban és percekben. Ezért is fontos, hogy félúton, de határozott állásfoglalással, és észérveken alapulva találkozzon a gyerek és szülője döntése, a mindent meghatározó felvételi döntésben.
Csodák csodájára, pedig támogató fél ebben a felsőoktatás, és a közoktatás is. Minden kétség kizárva, még ha nehéz is a döntés, ma már nem maradnak magukra a felvételi előtt álló családok. Még pedig azért, mert a pályaválasztás tanácstalanságának megszűntetésében immáron az intézmények is komoly szerepet vállalnak. Úgy látszik, egyre inkább közeledünk Európa felé. Végre egy jó pont.
A vitát kiváltó ok pedig az, hogy a nemeket elkülönítő iskolák vezetik a tanulmányi rangsort. Egy felmérést követően kiderült ugyanis, hogy a legjobb ötven iskola közül mindössze kilencben jártak közös tanórákra a lányok és a fiúk. Persze nem határainkon belül, hanem Nagy- Britanniában. Ott ezt is figyelik.
Az mindesetre leszögezhető, hogy az angolok vagy nagyon ráérnek a délutáni teaszünetben, vagy nagyon tudnak valamit, hiszen kinek jutna eszébe ilyeneken vitázni. Ezzel szemben Magyarországon éppen senkit sem érdekel, hogy a diákok mi miatt teljesítenek jól vagy rosszul, a legtöbb esetben úgyis az oktatási rendszer, vagy a tanár, esetleg a tananyag a hibás. De hogy a koedukáltság - na erre senki sem gondolt eddig. A briteknél viszont igen, de lehet, hogy csak új hóbort után néztek, miután lecsengett a tinik szókincsének romlásának a mobiltelefon használatával párhuzamba állítása. Ők legalább kreatívan találgatnak, hogy mi lehet a hiba. Vitatkoznak, mégis milyen elegánsan.
Tudni kell, hogy náluk a magyar alapszintű érettségihez hasonló vizsgát, a GCSE vizsgát 16 éves korukban írják meg a diákok: ezen derült ki januárban, hogy fölényesen földbe döngölték a koedukált iskolában tanuló diákok, a nem koedukáltan számot adó kortársaikat.
Amint az eredmény kiderült, egy lelkes szülő máris szót kért magának, és elkezdte éltetni a nem koedukált rendszert. Véleménye szerint ugyanis az iskola arra való, hogy tanuljanak benne. Márpedig erre a legjobb megoldás a nemek szerinti szétválasztás – hangoztatta a Times Online internetes magazin ebben a témában indított fórumán. Mentegetőzve tette hozzá gyorsan, hogy fiai semmilyen hátrányt nem szenvednek el amiatt, hogy fiúiskolába járnak, és egyáltalán nem érzik majd kényelmetlenül magukat lányok társaságában16 éves korúk után, kikerülve a nem koedukált falak közül a lányokkal hemzsegő életbe. Elég nonszensz. Még belegondolni is. Félve teszem csak hozzá, hogy azok a diákok, akik tanulni akarnak, lányok között is fognak. Sőt, talán eszükkel még imponálni is akarnak nekik, ami egyenesen a vegyes iskola előnyeként könyvelhető el. Nem beszélve arról, hogy a fiatal is csak egyszer fiatal, mi lesz vele, ha még a lázadó, csajozós tinédzser éveitől is megfosztják? Koedukált iskola tanulója, a későbbiekben meg valószínűleg fiatalságát sirató, depressziós alkoholista.
A koedukált oktatás ellentábora is fellázadt ám, a Londoni Egyetem pedagógiaprofesszora kutatásival szállt szembe: 17 ezer, 1958-ban született felnőtt életútját tanulmányozta. Kiderítette, hogy nagyobb eséllyel válnak el, vagy lesznek depressziósak a kamaszkorukban lányoktól többnyire elzárva nevelt férfiak. Ragyogó.
Végeredményben tehát a britek vitájában szembe állítható a jobb tanulási eredmény, és a depresszív hajlam, válással vegyítve. Ők pedig azon vitáznak, előny-e, vagy hátrány a koedukált oktatás. Csak úgy elegánsan, az ötórai tea közben.
A fiatalok többségének hiányosak a munkavállalói ismeretei. Úgy kerülnek ki az iskolapadból, hogy még életükben nem láttak munkaszerződést, és a feketemunkáról, mint olyanról, sajnálatos módon még nem hallottak. Legalábbis erre figyelmeztet a LIGA Szakszervezetek sajtóközleményében.
Továbbá a LIGA Szakszervezetek felhívja mindenki szíves figyelmét, hogy egy kutatás szerint a feketemunkában részt vevő fiatalok száma aggasztó méreteket öltött. Kiderült ugyanis, hogy az alkalmazottak csupán 69 százaléka, az alkalmi munkásoknak pedig csupán a 37 százaléka jelentette ki, hogy teljes fizetését legálisan kapja. Megdöbbentő adatok. Vagy mégsem? Mielőtt válaszolnék, gyorsan meg kell jegyezni, hogy sunyi módon a LIGA aggodalmát fejezte ki a nyugdíj miatt is, ugyanis ha ez a tendencia folytatódik, akkor pár éven belül nem arról kell majd vitát folytatniuk a pártoknak, hogy ki ad többet a nyugdíjasoknak, hanem arról, hogy lesz-e egyáltalán nyugdíj. Arra persze nem hívják fel senki figyelmét, hogy nem csak nyugdíjat nem tudnak majd osztani a politikusok pár év múlva, hanem ha tudnának, sem kapnának a feketemunkások semmit, hiszen nekik amúgy sem járna. Ezt miért nem mondogatják nekik? És bár érezni ugyan a LIGA szenvedélyes hozzáállását a kérdésben, ők megoldásként továbbra is csak azt hajtogatják, hogy a kötelező tanagyagba kerüljenek bele a munkavállalói ismeretek. Felháborítónak tartják, hogy sem a köz-, sem a felsőoktatásban sincsen tematikus oktatás a témában, holott a munka világa, a fiatal munkavállalók és a diákmunkát végzők életének alapvető részét képezik. Tegyük fel, hogy igaza van a LIGA Szakszervezeteknek, és tényleg tök hülyék a frissdiplomás munkavállalók. Ebben az esetben a jövőkép úgy alakul, hogy orrba, szájba munkajogot hallgatnak és tanulnak a diákok és főiskolások, profin töltenek ki munkaszerződést, és pontról pontra ismerik a munkavállalói jogaikat. Minden szép, és tökéletes. Lenne. Azonban a történet közel sem ennyire egyértelmű, illetve egyoldalú. Ugyanis mint fentebb említettem, talán mégsem olyan meglepő adat a fiatal feketemunkások számát firtató mutató. Mint a legtöbb esetben az éremnek itt is két oldala van. Ugyanis lehet egy fiatal munkavállaló: naiv, tökhülye, vagy ismerheti a munkavállalás jogi hátterét, ha a munkaadókat ez egy fikarcnyira sem érdekli. Ők leginkább a frissdiplomások hátrányát igyekeznek kihasználni, mégpedig, hogy álláskeresők. Ennek ellenére közel sem a LIGA felvetésével van a baj, de nem ez a megoldás a fekete munka megszüntetésére, vagy a nyugdíjkérdés megoldására. Sajnos a megoldást a másik oldalon kell keresni.
Mert amíg a munkaadók a pályakezdőknek szívesebben adnak munkát feketén, mint legálisan, addig tök mindegy, hogy ezt a fiatalok a munkavállalói ismeretek tudatában, vagy anélkül hallgatják meg. A LIGA Szakszervezetek kezdeményezése egészen addig semmit sem ér, amíg a munkaadók nem vesznek részt például munkaadói ismeretek elsajátításán.
Kecskeméten sikerült lejáratni a tanári hivatást, ugyanis egy speciális, valóban új módszert alkalmaztak a nevelésre: egy kamerával felszerelt dühöngőbe zárták be a nehezen kezelhető gyerekeket. Az indoklás szerint nevelési célzattal. Persze arra nem gondoltak az említett jólelkűek, hogy egy belülről nem nyitható szobába bezárni a gyermekeket nem éppen nevelési célzat, hanem észvesztő kegyetlenség- hogy más jelzőket ne vonultassak fel.
A hírek szerint volt olyan gyerek, aki szükségét is a szobában volt kénytelen elvégezni, sőt egy kislánynak a karácsonyt is a helyiségben kellett tölteni. Újfent elmondanám, az indoklás szerint nevelési célzattal. Az áldozatok pedig gyerekek voltak, nagyrészt állami gondozottak. Tehát olyanok, akiknek nincs olyan hozzátartozójuk, akivel állandó kapcsolatban állnának. Olyan gyerekek, akiknek nincsen családjuk. Árvák. Magukra hagyottak. Immár gondozóik által is. Sorsukért cserébe pedig nem nevelést kapnak azoktól, akikre rábízták őket, hanem kegyetlen bánásmódot, megalázást. Kamerával felszerelt dühöngőt. Nagyszerű. Bár a kérdésre, hogy miért hagyták szerencsétleneket maguk alá csinálni- a pedagógusoknak csak az volt a válasza, hogy nem vették észre. Felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miért is védekeznek azzal, hogy a kamerákkal tökéletesen uralták a helyzetet? Illetve, miért állítják egyáltalán azt, hogy kamerával uralni lehet egy olyan szituációt, aminek áldozatai dühöngőbe zárt gyermekek. A magyarázat pedig az volt, hogy megérdemelték és különben sem árthat a gyermekeknek. Hiszen ez csak jó szándék. Egyszerű nevelési módszer. Ennél jobb magyarázat pedig nem is kell senkinek. Ennyiből ugyanis tökéletesen kiderül ezeknek az embereknek a jelleme, a pálya iránti elkötelezettsége, és a teljes szakmai alkalmatlansága. Nyilvánvalóan szégyenfoltot jelentenek egy olyan szakmára nézve, ami amúgy is nehézségekkel küzd a megbecsülés terén. Egy biztos, ők nem tartják magukat bűnösnek, hiszen csak a munkájukat végezték. A rossz gyerek, ugyanis ezt érdemli.
Az ügyészségre érkező feljelentést követően a kecskeméti fogyatékosokat és állami gondozottakat foglalkoztató speciális intézményt fenntartó Bács-Kiskun Megyei Önkormányzatnál belső vizsgálatot rendeltek el. A Kecskeméti Városi Ügyészség az ügyben személyi szabadság megsértésének bűntettében rendelt el eljárást.
Úgy gondolom, hogy a tanulság levonása teljesen fölösleges. Viszont szeretném hinni, hogy az egész történet csak félreértés. Szeretném, ha az egész csak rágalom lenne, ha kiderülne, hogy senkit sem zártak dühöngőbe. Ellenkező esetben, pedig dühöngőt kívánok az intézet érintett munkatársainak. Szigorúan nevelési célzattal.
A kérdésre pedig nem tudnak választ adni sem a munkaadók, sem a felsőoktatási intézmények. Illetve tudnának, de az meg a másik félnek nem tetszik. Mindenesetre a munkaadók gyakorlattal rendelkező fiatal állásvállalót keresnek, ugyanakkor az egyetemek nem tudják vállalni a konkrét munkára nevelést. A diák meg hallgat, az egyetem mellett vállal diákmunkát, hogy legyen gyakorlata és talán majd állása.
Egyelőre viszont a diplomás szívja meg leginkább a felsőoktatás, és a munkaerőpiac vitáját: ugyanis míg az oktatási intézményekben az elméleti oktatáson van a hangsúly, és így a frissen kikerült diákok csak kevés gyakorlati tudással vannak felvértezve, addig a másik oldal hirdetéseiben kritériumként szerepel a gyakorlat megléte. A szenvedő fél meg tétlenségében fogja, és elmegy már a tanulmányai alatt valami tré diákmunkát vállalni csak azért, hogy beleírhassa az önéletrajzába, hogy van gyakorlata. Tény, hogy a semminél még ez is jobb, de a legtöbb esetben ez a gyakorlat fapiszkát sem ér, viszont a hallgató éjjel nappal gürcöl, vagy az iskolában vagy semmi pénzért a diákmunkát adó vállalatnál. Ahol legalább úgy is bánnak vele, mint egy hallgatóval. Vagyis éhbérért végeztetik el vele azt a munkát, amit más nem vállal el. Szomorú helyzet, aminek kiindulási pontja a fent említett két fél állásfoglalása, és a kialakult kényszerhelyzet.
Ezzel szemben- csak hogy valami jót is mondjak -, egyre több vállalat ismeri fel, hogy érdemes együttműködnie a főiskolákkal és az egyetemekkel, hiszen hiába keres gyakorlattal rendelkező fiatal munkavállalót, ha nem adnak gyakorlatot, akkor annak nem lesz. Az együttműködésre pedig úgy néz ki, hogy kezd hajlani a felsőoktatás is, hiszen így képzését gyarapítja, és hallgatói is munkához jutnak a diplomát követően, ami előnyt jelent a felsőoktatásban tomboló hallgatókért folytatott harcban. Talán kezd rájönni a két fél, hogy ebből mindketten profitálhatnak. Sőt, ebből nem csak ők ketten profitálnak, de még a hallgató is. A rossz hír viszont az, hogy bár egyre többen ismerik fel ezt a profitáló együttműködést, de még mindig nem elegen. Illetve még mindig túl kevesen. Így még mindig több a diákmunkát vállaló végzős, mint a rendes gyakorlati helyre bekerülő és az által használható tapasztalatot szerző hallgató.
A megoldás pedig egyszerű. Meg kell nézni, hogy a már együttműködő felek miként csinálják. Majd példát kell venni, és követni azt. Ezzel megoldható lenne a helyzet, valamint az álláshirdetők is spórolnának rajta. Ugyanis egyből kihagyhatnák a gyakorlattal rendelkező felszólítást a hirdetésükből.
Szakdolgozat? Nem probléma - rendelésre kész!
Árat ugyan nem tüntettek fel, az egy hónapos határidő mindenképpen csábító! Bár egyelőre csak a humán szakokon tanulók számára ad segítséget a fellelt oldal (nem szeretnék senkit megbántani, de azért a linket meg kell mutatnom: http://sites.google.com/site/humanszakdolgozat/). Profi lehet egyébként a csapat, mert azon kívül, hogy egyhónapos határidővel dolgoznak, a szerző mellett külön személy foglalkozik az ellenőrzéssel.
Emellett pedig minden elkészült oldal után elküldik annak első két sorát - de miért?! Tényleg annyira izgatja a szakdolgozat azt a személyt, aki egy betűt nem képes olvasni miatta. Egyébként elküldik a jegyzeteket is: képzelem mennyire tudja azt visszaadni majd a hallgató a szemfüles államvizsgáztató előtt, ha csak a kivonatokat látja. De biztos azoknak van igaza, akik így csinálják: más írja meg a szakdolgozatukat? Hajrá! Hiszen ez a siker kulcsa. Vigyorog, elfogadja a köszöneteket a szép kis munkájáért… a tanárok már úgyis szeretik… hiszen az ilyen diák valószínűleg nem önnön erejéből jutott el az államvizsgáig - így pedig tökéletes munkákat nyújtott be! És ne higgyétek, hogy majd később ez visszavág!
„Szeretél ilyen ruhában fényképezkedni, de egy nagy próbatétel áll előtted, melyhez nincs időd vagy energiád?” - olvashatod az egyik első mondatot az oldalon. Na most azzal, hogy az első szóból már hiányzik az „n” betű, még nincs problémám! Persze… biztos profik üzemeltetik az oldalt és írják azokat a szakdolgozatokat, és ahogy hirdetik: „pontosan, perecízen készülnek, nyelvtani vagy stilisztikai hiba nélkül” (ugye észrevettétek kedves olvasók az újabb hibát a mondatban) – kétség sem fér a precizitáshoz!
Remélem azért, hogy a balekok nagy része ezen oldalhoz fordul majd segítségért, és remélem - a sejtésemnek megfelelően - bottal üthetik majd a pénzük és a szakdolgozatuk nyomát!
Állítólag az európaiak harmada hátrányos helyzetben van, mert alacsony a végzettsége, de akkor mi van nálunk? Itthon majdnem a foglalkoztatott népesség fele van hasonló helyzetben.
Nálunk a lakosság több mint 43 százaléka, azaz 2008-ban csaknem 1.700.000 ezer foglalkoztatott rendelkezik alacsony végzettséggel, a munkanélküliek esetében pedig a 66 százalékot is eléri arányuk, tehát 216 ezer fő szakmunkás, vagy annál alacsonyabb végzettségű polgár keres munkát. Uniós jelentés szól pedig arról, hogy az alacsony végzettségűek esetében 40 százalékkal kisebb a foglalkoztatottak elhelyezkedési esélye. Egy olyan összesítés, amire húzzuk a szánkat: valóban fele annyira nehezebb lenne munkát találni alacsony végzettséggel? Pedig érhet minket meglepetés: nálunk sokkal rosszabb az arány. Bizony, itthon az érettségivel nem rendelkezőknek 66 százalékkal nehezebb a dolguk.
Na jó, de harsogják, hogy egy jó szakmunkás többet keres számos diplomásnál? Hogy mi igaz ebből: a fizikai foglalkozásúak bruttó 130 ezret keresnek, de a legmagasabb átlagot elérő, információ, kommunikáció területen dolgozók is csak 213 ezres bruttó fizetést vihetnek haza. A szellemi munkás ezzel szemben átlagosan 275 ezres bérből gazdálkodik, persze bruttó, de akik a pénzügyek, biztosítások területén dolgoznak, ők már 437 ezret aprítanak a tejbe. A szellemi munkások között pedig a legrosszabban kereső egészségügyesek és szociális munkások is 186 ezret visznek haza.
Szélesre tárja tehát magát az olló, és ugyan, jó, hogy a hiányszakmák támogatására elindítottak egy programot és ösztöndíjat kaphatnak az azt tanuló diákok, de mi lesz később? Mert mondjuk én mindig azt hallom: „bezzeg egy jó asztalos!” De ez sem a régi: olvastam például olyat, hogy egy 36 éves asztalos 120-ért kínálta magát, de az átlag a portálok szerint nem üti meg a 100 ezret. Azt pedig sejthetjük, hogy külföldön jobban keresnek majd.
Mondják: tanulni, tanulni, tanulni… de már a diplomásból is sok van… Mindegy is, mert ha nem teremtünk munkahelyet, lehet papírral rendelkező, vagy anélküli, nem fog elhelyezkedni!
Diszkriminálja ugyanis a lapokat Hiller: nem furcsa, hogy éppen akkor indul az egyenlő bánásmód megsértése miatt per az oktatási tárcánk ellen, amikor Hiller az, aki milliókat osztogat bizonyos baloldalhoz kötődő lapok újságíróinak tanácsadásért. Emellett pedig a magyar nemzetes Farkas Melinda ellen indít hadjáratot - a minisztérium szerint ugyanis rosszhírük keltése már a működést gátolja. Cáfol, hazudik, cáfol, hazudik…
A minisztérium azt állítja: nem hagyják, hogy végezzék a munkájukat. Egy újság nem hagyja?! Azt hittem a munkavégzéshez, főként egy minisztérium működéséhez nem szükséges egy újság. De legalábbis ahhoz nem kellene, hogy dűlőre jussanak például abban, hogy kell-e kötelező emelt szintű érettségi, vagy hogy esetleg hasonló fejkvótát adjanak-e az egyes osztályokban tanulóknak.
Egyébként egyszerű lenne a megoldás. Ha már az egyetemek számára is normális oktatási tematikát kínálnának fel, normális tanárokat nevelhetnének ki. Mondjuk olyat, aki ért is ahhoz, amit csinál, és amit tanít. Így ők is normális embereket nevelnének ki, akik - ne adj Isten - olyan emberekké válnának, akik nem csak fogyasztanak, hanem értik is, hogy mit fogyasztanak. Mondjuk olyat, aki ki tudja választani a hírek közül az igazat és a kevésbé igazat. Ha ez meg van és az olvasó is az igaságra vágyik, akkor majd olyan újságot olvas, mely nem hazudik. Ha a Nemzetnél nem az igazat írják, akkor talán ki is hal. (Nem szeretnék általánosítani, vannak nagyon jó tanárok, de az egyetemisták között szétnézve látható, a helyzet romlik, egyre kevesebb az igazán jó pedagógus!)
De volt azért néhány per, ahol a lap jókat mondott. Talán meg kellene nézni, ki volt az, aki az egyetemek pénzét zároló esetről első alkalommal írt: a minisztérium ugyanis megőrzésre lecsippentett néhány milliót az egyetemek bankszámlájáról. Most a Magyar Nemzet azt állítja: bebetonozzák a minisztérium embereit - a megbízási szerződéseket azonban letagadja a tárca.
Persze a lapnál is léteznek ellenpéldák. Így nem fer külföldi képzéseket példaként felhozni akkor, amikor a magyar felsőoktatás tandíjairól esik szó. Ezek a több százezer forintos összegek aránytalanul magasak a magyar rendszer többi fizetős képzése mellett.
Pert indított az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány az oktatási szaktárca és annak vezetője, Hiller ellen a roma diákok iskolai szegregációja ügyében. Az alapítvány egy 2005-ös tanulmányra hivatkozik, ami rámutat: 170 iskolában szegregálják a roma tanulókat, párhuzamos osztályt indítva nekik az azonos évfolyamokon. Az alapítvány szerint nem csak a minisztérium, az iskolák és fenntartóik, tehát az önkormányzatok is felelősségre vonhatók a rossz gyakorlat miatt, de a szaktárca az, akinek ellenőrző és ellenőriztető szerepe lehet és van, és kell is hogy ezzel éljen. Jogos megállapítás.
Az alapítvány keresetében több igényt is megfogalmaz, köztük, hogy az OKM fizessen ötven millió forint közérdekű bírságot.
A minisztériumi ellenkeresetében nem hogy a fizetségről nem esik szó, a per megszüntetését kérte a minisztériumot képviselő ügyvéd. Persze jogos a kérdés, min változtatna a minisztérium által kifizetett ötven millió forint közérdekű bírság? A közérdekű igényérvényesítés szerint a közérdekű bírság a központi költségvetést érinti. Tehát, ha meg is fizeti a minisztérium a bírságot, az olyan, mintha az állam jobb zsebéből a balba tenne át ötven millát. Ezzel valóban sem az iskolák, sem a gyerekek, az alapítvány és még az állam sem járna jól.
De a per természetesen nem erről szól és az alapítvány sem nyeretlen kétéves, több ízben győzte le önkormányzati ellenfelét szegregációs ügyekben. Persze most nagyobb fába vágta a fejszéjét, az egész minisztériumot akarja megdorgáltatni a Fővárosi Bírósággal. Mi végre is?
Az egész gyakorlatot szeretné megváltoztatni, elérni a deszegregációt, illetve azt, hogy az Oktatási Hivatal ellenőrizze az OKM gyakorlatát. Elég illuzionista elképzelésnek tűnik. Míg egy akkora mamut szervezet megindul, mint az OKM – ami a közszférához méltóan egyébként sem gyors tempójáról híres – több generáció nő fel szegregáltan. De hogy lehetne másképp? Ez is valami, sőt, a valaminél jóval több.
Csak az ne lebegne a szemem előtt, hogy a legutóbbi nyertes per esetében Kaposvárott, ahol megállapította a megyei bíróság, hogy az esélyegyenlőséget sértve külön iskola működik roma tanulóknak, megbüntették az iskolát, amelynek fenntartója, az önkormányzat a szegregáció megszüntetésére kötelezhető, ám a végrehajtás módjáról az iskola és az önkormányzat dönt. A két okos pedig megint összedugja majd a fejét, akár szülői nyomásra, akár másképp és jól kitalál külön osztály helyett mondjuk külön csoportot? És akkor a következő peres eljárásig megint megnyugodhatnak a szülők. Hurrá!
Jó minisztériumunk pedig keni a felelősséget rendesen, az alperesek szerint ugyanis nem a minisztériumot, az önkormányzatokat kellett volna beperelni. Gyönyörű védekezés, a felelősségvállalás ékes példája!
Végre valamiben jók vagyunk! Van ez az Europass oldalon elérhető ECV dokumentum, amit az egész unió elfogad. Egységes, egyszerű, jó. A 2009-es adatok szerint hetedikek vagyunk az Europass dokumentumok kitöltésében az uniós országok listáján. Ez ahhoz képest, hogy az ország méretét tekintve a 13. helyen állunk, nem is rossz eredmény, sőt.
Azt írja a Felvi összesítése, hogy tavaly 7 millióan kattintottak az oldalra, önéletrajzot 2,7 millióan, nyelvi útlevelet pedig 51 ezren töltöttek ki. Tehát az oldal elég látogatott EU szinten, de a magyarok is ott van a topon, 274 ezren látogatták meg az oldalt tavaly, ebből 210 ezren el is készítették ECV-jüket. Igaz, magyar nyelven csak 95 ezer kitöltést regisztráltak, de az még jobb, hiszen több külföldi munkakeresőt feltételez.
A 21-25 év közöttiek körében a leglátogatottabb az oldal, ami azért ad némi okot a bizakodásra. Mármint nem arra, hogy tehetséges fiataljaink elhúznak Magyarországról, hanem hogy kis világlátás után kezdik meg több évtizedes gürcölésük a hazai piacon.
Az ECV-t kitöltők száma persze nem jelent egyenes korrelációt a külföldre készülő fiatalok számával, mert itthoni álláskereséshez is lehet használni dokumentumokat, mégis jó hallani, hogy a rettentően röghöz kötött, nem mozgó magyar fiatalság fejében azért mégis fel-fel csillan a határainkon túlmutató élet lehetősége és vágya. És ha nem is tanulni mennek, az oly sokszor hangoztatott kulturális sokszínűséggel, az önállósággal, az idegen környezet elfogadásával akkor is találkoznak. Ha már itt tartunk, az erasmus utak nagy része sem szól többről, mint az „környezettel való ismerkedésről.” És az nekünk máris haszon. Mert tudom, klisé, de talán előbb-utóbb itthon is egyre több embernek tűnik majd fel, hogy a mozgólépcsőn minden kulturált országban a jobb oldalon állnak az utasok, hogy kedves társuk – aki siet – elférjen mellettük, vagy hogy nem kötelező benyomulni a kereszteződésbe nagy forgalom esetén, mert az még nagyobb torlódást eredményez. Sokszor hallatott apróság mindkettő, de attól még igaz.
Lehet, hogy bagatell, és nem érdemes ennyire örülni egy drága fiataljainkban felcsillanó apró európaiság tüzének, de arról is beszélünk, ha bénák, akkor erről mért ne lehetne?
Nagy volt a felhajtás a hétvégi Educatio kiállításon, az egyetemek és főiskolák standjai szinte porba tiporták egymást. Kétségtelen, megy a verseny, kinek lesz több hallgatója. Ugyanis ahogyan a gazdaság, úgy a főiskolák is válságban vannak. Nagy választék előtt áll a felvételiző: elkezdődött értük a harc.
Egyre inkább megfontolja a mai kor fiatalja, melyik felsőoktatási intézményt válassza, hol kapja a legjobb képzést, melyik diploma ér majd valamit. Tudják ezt az egyetemek és főiskolák is, ezért mint a kiéhezett hiénák kaptak is az alkalmon és csáberejüket a legpofátlanabb módon vetették be a hétvégi Education. A Syma megtelt béna robotokkal, csillogó sportkocsival, kígyóval, majdhogynem békával, de leginkább milliónyi lufival, amik nyilván egy-egy képzés tematikájának szimbolizálására szolgáltak - mert ha hozzánk jössz, sportkocsit építesz magadnak, vagy az álmok rózsaszín szellője repít el a lufidon. Szép-szép, de nem komolytalan?
Tényleg mindenféle giccs árán lehet csak hallgatót szerezni? Valóban ilyen „pr szennyel” lehet csak meggyőzni a fiatalokat, hogy normális diplomához juthatnak? Ezek szerint tényleg. Különben nem rohangáltak volna komolytalan katonai egyenben az álcával rejtett standjuk mellett azon bizonyos egyetem fiataljai. Még ha kedvet is kap az a szegény felvételiző, hogy nemzetvédelmet tanuljon, hát nem röhögi ki őket, hogy micsoda múlt századi technikát villantanak. Nyilván a sportkocsi is iszonyat jól fest, de ez alapján dönt bárki is? Minden bizonnyal a buborékfújó robot fejlesztése is vonzó lehet, valószínűleg nélküle kihalna az emberi populáció a jövőben. Tény, hogy jó választás lehet az állattenyésztés, de mi szükség van egy kígyóra vagy nyúlra ennek bizonyítására? Nem elég a szak és a képzés leírása, vagy egy videó? Két értelmes szó, egy kényelmes beszélgetés, hogy mit tud adni az intézmény - és mindenki tisztán lát. Elég, ha az intézmények elmondják, hogy mi az, amit mindenképpen be is tudnak tartani, és nem lesz csalódás később. Ész érvek helyett tényleg egy napi felhajtásra van szükség?
Még, ha elfogadjuk is a felsőoktatás válaszát, hogy igen, így lehet meggyőzni a fiatalokat, hogy ezekre a módszerekre van szükség a kialakult harcban. Nem lesz kellemetlen, amikor a hallgató elkezd elégedetlenkedni, hogy eltelt egy év és egyetlen nyulat sem klónozott? Még mindig nem a saját építésű sportautón jár? Mi lesz, ha fél - egy év után elégedetlen lesz a hallgató? Újabb lufi jön?
Korábban volt róla szó, hogy a minisztérium csak kiszúrja az egyetemek szemét a Kutatóegyetem cím odaítélésével. És valóban. Kiderült ugyanis, hogy a címet elnyerők csak uniós pénzhez jutnak, államihoz nem. Tisztázták is gyorsan, hogy ők csak a cím elnyerésére írtak ki pályázatot, pénzt meg adjon más.
Míg korábban csak találgattunk, vajon mennyit is kapnak majd a kutatóegyetemek, most hátradőlhetünk karosszékünkben: mert kiderült, hogy nem sokat. Viszont, így, amiatt sem kell aggódni, mire költsék majd el a cím mellé járó összeget. Öröm az ürömben, hogy az Unió adott 27 milliárd TÁMOP támogatást, amit úgyis el kell verni, hát jó lesz ez nekik, ha már nem sikerült előkeríteni költségvetésünkből az első három évet biztosító forrást. Manherz megjegyzése viszont nagyon is szívet melengető: az uniós forrást mindenképpen el kellett volna költeni. Igaza is van, akkor meg minek strapálják magukat. Persze nincs is min felháborodni, hiszen még több is jut, mint amit ígértek: korábban ugyanis 26 milliárdról számolt be Manherz a költségvetésből elkülönítendő összeg említésekor, ehhez képest pedig van 27 milliárd - uniós pályázatokból. Kalap le!
A felháborodásra tényleg csak az ad okot, hogy míg a németeknél évi 9,5 milliárd jut az elit egyetemeknek, addig nálunk csupán egyszeri 3,5 milliárd forint. Tehát, míg nálunk egyelőre csak címet osztanak, mellé pedig egy kis uniós pénzt - összvissz 1,5-3,5 milliárd forintot, azt is csak egysze r-, addig a német egyetemek plusz támogatásként évente 35 millió eurót kapnak, fejenként. De ez még mind semmi, mert amíg – hangsúlyozom - nálunk egyszeri alkalommal odavetnek egy kis morzsát az eliteknek, addig a németek övéiket hat évig lakatják jól, és nem csak a titulus hangoztatásával. Érdemes elgondolkodni hát, hogy hol járnak ők, és hol tartunk mi? Van-e értelme ilyen módon jutalmazni az átlagon felül teljesítő, komoly munkát végző egyetemeinket? Sértés lehet-e számukra, illetve segítség lehet-e számukra a cím birtoklása és a mellékelt egy két milliárd? Mert, ha a jövőben sikerül állami pénzzel is megtoldani, és nem csak egyszeri "léleksimogatással", akkor van miről beszélni: például kutatóegyetemi cím adományozásáról.
Addig is itthon megy a mentegetődzés, mint általában: Szabó Gábor (a Magyar Rektori Konferencia elnöke) rögtön talált is példát, hiszen az Egyesült Államokban is csak címet adnak, mégis óriási hasznát érzik az intézmények. Tessék, érezzük jól magunkat, Kutatóegyetemek lesznek nálunk is, úgyhogy nyugodjunk meg, mert jó irányba halad a felsőoktatásunk! Sajnos egyelőre pénz nélkül. Ezzel szemben hatalmas, és egyben felbecsülhetetlen értékű presztízzsel: a Kutatóegyetem címmel.
Újabb jó hír, ami a magyar hallgatók töketlenségét firtatja. Az igazság viszont az, hogy jogos, és merőben elgondolkodtató. Volt egy konferencia ugyanis, aminek témája a mobilitás volt, azon belül is, hogy tudjuk-e teljesíteni az uniós elvárások szerint azt, hogy felsőoktatási hallgatóink 20 százaléka végezzen tanulmányokat külföldön. Kiderült, hogy nem tudjuk.
Mindenesetre megnyugtató, hogy van, aki tudja teljesíteni, mégpedig a finnek. Persze könnyű helyzetben vannak, mert nem kell ígérgetniük már. Ők már most teljesítették a 20 százalékos elvárást. Mit tudunk mi ígérni? Manherz szerint nem sokat: nagyjából a mostani 4 százalékos hallgatói mobilitás megduplázását. Igen ez 8 százalékot jelent. Ennek persze közel sem az-az oka, hogy ne szeretnénk utazni, vagy világot látni, más országban tanulni. Hamar le is tudnánk a kérdést, ha csak kedv kérdése volna az egész, de nem. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Sajnos.
Először is nehéz úgy külföldön tanulni, hogy a hallgatók nagy része még nyelvet sem beszél, sőt kimondottan küzd egy diplomát adó középfokú nyelvvizsgáért. Mert hiába is vezették be nálunk azt, hogy csak nyelvvizsgáért cserébe vehető kézbe egy diploma, ha emellett egyre több egyetem és főiskola szünteti meg az idegen nyelv oktatását intézményi keretek között - mert nincs rá pénz. Jó, oké, az a mocsok állambácsi nem ad rá, kár érte.
Ezzel szemben az sem lenne hátrány, ha legalább az oktatók képesek lennének angol nyelven előadást tartani, hogy méltók legyünk a mobilitásra, és lássák rajtunk ott külföldön, hogy ezek a suta magyar ifjoncok hallgattak már a saját nyelvükön kívül is előadást. De ácsi, ne rugaszkodjunk el ennyire a valóságtól. Miről is álmodozunk mi itt? Angol nyelven előadást hallgatni, vagy egyáltalán azt megérteni, amikor még az is nehezen megoldható, hogy egy-egy tantárgy esetében a diák áthallgathasson más intézményekbe. Nemzetközi mobilitás? Nekünk? Amikor még határainkon belül is röghöz kötöttek vagyunk? Kár érte. Mármint ezekért a pesszimista célokért, miszerint a hallgatók nyolc százaléka tehető mobilissá 2020-ra.
Persze fel a fejjel, van valami, amiben sikerül megelőzünk valakit. Például a Magyarországon tanuló külföldiek arányában: 3,3 százalékunkkal még a spanyolokat és az olaszokat is megelőzzük.
Bevezettük ugyan a Bolognai rendszert, ám az közel sem sikerült olyan jól, ennek ellenére marad az új osztott képzési rendszer csak, úgy ahogyan van az egészen változtatni kell- ismerte be az oktatási tárca szakállamtitkára, Manherz Károly a bolognai rendszer nyögve nyeléseit. Mindezt a IV. Pedagógusképzési napon megtartott „A magyar bolognai rendszer” címre keresztelt beszélgetésen tette, ahol mindenki vidáman bólogatott, hogy ezt elcsesztük.
Persze jó magyar szokás szerint felzárkóztunk: mert ha a nyugatiaknak bolognai rendszerük van, hát nekünk is legyen. Lett is hamar, többnyire ész nélkül. Persze nem baj ez, hiszen legalább ha lassan is, de kezdünk közeledni a nyugati elvárásokhoz.
Persze Manherz is látja, hogy gyorsan vezették be a bolognai rendszert, de nem hagyja sokáig szó nélkül a beismerést, még ki sem mondta vallomását, már mentegetődzik is. Példának pedig Németországot hozza fel, mondván, hogy a folyamat németéknél is hasonló sebességgel zajlott le, mégis túljutottak az új felsőoktatási szerkezet megkérdőjelező vitákon.
Érdemes megállni egy pillanatra, és végiggondolni az előbbi sorokat. Szóval tény, hogy a németek is gyorsan vezették be a bolognai rendszert, és megoldották a vitákat. Viszont tény az is, hogy sokkal profibbak nálunk, és valószínűleg a bevezetés körülményeit is mérnöki pontossággal tervezték meg.
Most akkor vonjuk párhuzamot, hogy nálunk hogyan is történtek a dolgok: először is az intézményi vezetők a munkaerő-piaci szereplőkkel való konzultálás nélkül adtak plusz pontokat a felsőfokú szakképzésben részt vevő diákoknak- hiba volt. A rendszerbe osztott és osztatlan képzések egyaránt bekerültek, ez a kettősség pedig ugyancsak nem működik jól, mert most a főiskolák szeme előtt csak az lebeg, hogy egyetemi címet szerezzenek, vagy ha nem ez, akkor hogy mesterképzést indíthassanak. Pont.
Az kapkodás eredménye jól látható: most újabb milliók kerülnek áldozatul a rendszer újra gondolása érdekében, hogy kijavítsák a hibákat. Lehet egyszerűbb lett volna várni egy évet azzal a bevezetéssel, felülvizsgálni a tanterveket, a képzések tartalmát és a tantárgyakért adható kreditek értékét előre meghatározni…hogy ne is soroljuk tovább. Egyelőre nyugtasson minket a tudat, hogy a németek hamar megoldották, évek kérdése és mi is megoldjuk majd, hiszen legalább rájöttek ott fent, hogy valami baj van.
Addig is tanárok és oktatók, diákok és hallgatók, boldog és boldogtalan egyaránt várja mikor lesz végre nekünk is egy jól működő felsőoktatásunk, ami nem változik úgy, mint a szélforgó.
Újabb tanárverés. Hangzik már sablonszerűen a hír. Most éppen Debrecenben törte el egy tanárnő az ujját, miután az indulatos szülő az iskolaudvaron felpofozta majd földre teremtette. Nincs is min csodálkozni, ez az új trend, pláne, ha figyelmeztetőt mer adni az a szemét pedagógus az éppen lázadó és természetesen ártalmatlan, szinte ma született bárányként jól viselkedő tinédzsernek.
Régen volt már, amikor mindenki irigykedett a tanárokra, akik egész nyáron pihenhettek, évközben pedig korlátlan buktatási hatalom volt a kezükben, mert a diákok előreköszöntek nekik a folyosón, mert övék volt a tisztelet az iskola falain belül. Mára ebből leginkább a biztos munka maradt, kevés fizetéssel, sok szívással, de leginkább lila pofonokkal.
Megváltozott a világ, ez egész nyugodtan kijelenthető. Példálózhatnánk azzal, hogy „bezzeg a mi időnkben”, mert akkor még csendben, vigyázzülésben várta a diák a tanárt, rend és fegyelem volt az órákon. De ez sem helyénvaló, hiszen tudjuk jól, hogy ez azért volt, mert a tanár egy-egy pofonnal fegyelmezte a diákot. Akkor a szülő még személyesen köszönte meg neki, és nem az iskolaudvaron rugdosta, amíg bírta. Nyilván ez sem volt jó úgy, mert akármilyen rossz is az a szerencsétlen diák, ne verje a tanár. Viszont ez sem jó így, akármilyen idióta is legyen a tanár, ne verje a szülő.
Már pedig elég aggasztó a helyzet, főleg ha szemlézünk e témában. Pár napja egy bajai tanár is pórul járt, amikor egy vizsga eredményét indokolta a diáknak és a szülőnek- megverték. Pár hónapja Hódmezővásárhelyen lánya tanárának haját tépte egy szülő- a tanárnő egy akadályversenyen figyelmeztette a kislányt. Ezt megelőzően márciusban, Kiskunhalason ütötte meg tanárát egy diák, mert az felszólította, hogy zavarja az órát zenélő telefonjával. Februárban Mándokon verte meg kislánya tanítónőjét egy anya, mert kiderült kislányáról, hogy tetves. Csak ebből a pár esetből is kiderül, hogy baj van. Méghozzá nagy. És leginkább a fejekben.
Hiller meg decemberben megnyugtatta a jónépet, hogy dolgoznak az ügyön. Lesz megoldás, de ezt úgyis a tanároknak és a szülőknek kell megoldaniuk. Összefogva. Tessék? Jól hallottam, amit mondtál? Pont az a gond, hogy a szülők ma már csak az ököljogot ismerik.
Nem baj, mondja ő, 2011-re kidolgozunk egy stratégiát. Úgyis most vertünk el pár milliót, hogy kiderüljön, van-e iskolai agresszió. De legalább kiderült, hogy mindenki ver mindenkit.
Jó hír a tanároknak, hogy már csak egy évet kell várni a stratégiára, utána maximum egy két év, és helyre áll a rend. Addig meg? Tessék tűrni a pofont.
A gyöngyösi főiskola fejéből pattant ki az ötlet… bár ez tőlük már megszokott. Az biztos, hogy már tavaly is csak azok kaptak pénzjutalmat a Károly Róbert Főiskolától a Károly Róbert Tanulmányi Versenyen, akik aztán a főiskolára iratkoznak be. És hogy mi a diákok ára: az első helyezetteket havonta 20 ezerre becsülik, azok viszont, akik a 21. és az 50. hely között végeztek, már jóval kevesebbet, csak ötezer forintot érdemelnek meg havonta.
Idén csaknem 50-en jutottak be a döntőbe, és ők egyúttal azok, akik sikeres felvételi után havonta ösztöndíjban részesülnek. De ha valóban tartani akarja a főiskola a hallgatói létszámot (tavaly 906 főt vett fel) és továbbra is ugyanazt a fejkvótát akarja megkapni az államtól, bizony nagyobb erőfeszítéseket kell tennie.
Persze az erőfeszítést is csak idézőjelben gondolom! Már ez a mostani ominózus tanulmányi verseny is röhejesnek tűnik. Azt írják ugyanis, hogy a versenyen szóba kerülő tantárgyakból két szabadon választott témakört kellett kidolgozniuk a fiataloknak. Na most, ha a feladatokba is beleszólhatnak a diákok, akkor hol marad a verseny? Persze a KRF nem törődik a formaságokkal. És hogy hogyan lehetne még szembeötlőbb a turpisság. Van pár ötletem: például automatikusan felvételt nyerhetnének azok, akik piros pulcsiban jelennek meg a nyílt napon, illetve az Internacionálé eléneklőinek már ösztöndíj is járna. És itt most csak az első versszakra gondoltam, hiszen az, aki az egészet tudja, rögtön kiemelt díjazásban részesül.
Csúfosan alacsony a ponthatár és változtatni is alig akarnak rajta, hiába kíván most Hiller a minőségi képzés zászlóvivője lenni. Megakadályozza őt a hallgatói képviselet. A magát diákok őrének tartó Miskolczi ugyanis nem hajlandó belegyezni, hogy újabb 40 ponttal emeljék a bejutási küszöböt.
Éppen egy motivált, a többiek élére álló személy az, aki úgy gondolja: kevesebb ponttal, kevesebb elért eredménnyel is be kell jutniuk a hallgatóknak az intézményekbe. A ponthatárokat a mostani jelentkezési időszakban emelik meg 160-ról 200-ra, a miniszteri javaslat pedig 2012-től hasonló növelést kezdeményezett. Miskolczi szerint azonban a lépés nem a minőséget emelné. És valóban: a többséget nem fenyegetné a változás. Az azonban nem lenne probléma, hogy a szinte teljesen kettes jegyekkel végzők mellett most a hármas szintet alig megütők sem kerülnének be.
160 ponttal is csak egyetlen szak diákjai kezdhették meg tanulmányaikat tavaly, az átlag pedig 350 és 460 pontot ért el. Még a kevésbé népszerű műszaki képzésekre is 350 és 400 pont között lehetett bekerülni, nem ritka ugyanis a területen, hogy pont a minőségi képzés megtartása érdekében nem a szabály szerinti szinten, hanem feljebb húzzák meg a határt.
Az emelés nem azért volna fontos, hogy a diákok többet készüljenek, a többség ugyanis most is 240 pont felett teljesít. Viszont az alacsony szint mást mutat a felsőoktatásról, mint amit kellene. A hallgatói élet ma már nem jelent kiváltságot, nem jelenti a tehetséget, ilyen feltételek mellett pedig csak még jobban rontja a megítélését, ha alacsony az átlépendő küszöb. De nem csak rossz színben, hanem tévesen is mutatja be a rendszert. Alapvető tétel ugyanis, hogy az egyetemi, főiskolai vizsgákon a kettes jegy eléréséhez 50 százalékos teljesítményt kell nyújtani. A 240-es ponthatár pedig pont ezt tükrözné. Vagy még feljebb kellene emelni, ha esetleg – bár Miskolczi ez ellen is ágál – az emelt szintű érettségiért nem 40, hanem Hillert követve 50 pontot adnának.
Mostantól akár kutatóegyetemekké is válhatnak az intézmények, elkészült ugyanis a várva várt feltétellista. Minimális összeget kínálnak azonban fel az egyetemeknek, amiért pedig nem egy, hanem két pályázaton kell helyt állniuk. Hát igen, az átláthatóságból itt sem csináltak gondot!
Arról azonban már nincs szó, hogy tulajdonképpen a pénzt is alig szedték össze a címre - gondolom, hiszen a finanszírozási problémákkal kapcsolatban sokan aggodalmukat fejezték ki korábban. Most milliárdos összegről beszélnek, de mi lesz a jövőben. Valóban fenntartható lesz a cím? Erről még nem esett szó, legalábbis nem sok pozitív. És persze meg is kellett bonyolítani az eljárást: az egyetemek először a kutatóegyetem címre pályázhatnak, aztán majd külön a támogatásra.
De mi értelme van önmagában annak, hogy valaki kutatóegyetemi címet kap? Hát semmi. Majd biztosan valami pecsétet gyártanak, hogy ők a legkiválóbbak. De azzal sem mennek sokkal többre, ha megkapják a támogatást!!! Évente kb. 210-220 milliárdot költ az intézményekre az állam, a szakállamtitkár pedig azt mondja: 26 milliárdos pluszt adnak majd a kutatóegyetemeknek. És ezt három évre!
Tehát évente ez alig 9 milliárdos összeget jelent. Ha pedig ezt még elosztjuk arra a vélhetően pár intézményre, aki valóban támogatást kap, akkor egyenként alig pár milliárdos pluszt kapunk. Nem kevés, de arányaiban nem is sok. Nem annyi, amennyi valóban kellene. Kutatóink így is pályázati pénzekből tartják el magukat, melyek ugyan számos lehetőséget adnak, mégsem elegendőek. Az összegnek kellett volna lehetőséget adnia arra, hogy függetlenül, valóban alapkutatásokra koncentrálva működjenek a kutatóműhelyek. Emellett pedig éppen arról beszélnek a szakértők, hogy a műszaki és a természettudományi oktatás sokkal költségesebb társainál: nem hiába indít számos kisebb intézmény csak bölcsész, vagy társadalomterületen képzéseket.
Azt már nem is merem feltételezni, hogy (teszem azt) például a Budapesti Műszaki Főiskola azért változta nevét hirtelen (teszem azt) Óbudai Egyetemre, hogy rajthoz álljon. Persze joga van hozzá … már egyetem.
Kitalálsz egy címet és magadat javaslod első díjazottnak. Jó ötlet: például megfogalmazom, hogy én akarok lenni az ország legjobb bloggere, küldök egy levelet a Bajnainak, aztán várom, hogy nem csak hogy megalkossák a díjat, hanem nekem osszák ki első alkalommal.
Mit is csináltak a győri hallgatók? Éppen ezt. Kitalálták a héten, hogy nincs náluk (Széchenyi István Egyetem) egyetemibb város kerek e világon, vagy legalábbis Magyarországon. Aztán nem is egy, hanem száz palackba rejtették édes álmukat. Huss, nekiengedték őket a Dunán, aztán most döntésre várnak. Persze voltak olyan agyafúrtak, hogy az édes-bájos palackok mellett egy példányban postán is feladták javaslatukat - hozzák létre a „Magyarország Egyetemi Fővárosa” címet.
És mit mondott erre a rektor: „örülök, hogy a hallgatók ilyen módon is megbecsülik ezt a várost.” De ki ne örülne annak, ha ezzel felkerülhetne a hírekbe. Azt is mondhatta volna azonban, hogy „mi vagyunk a legjobbak, hiszen mi ezt állítjuk!” Érdekes összefüggés.
Végül is, lehet, hogy én is írok ilyen leveleket. Például papírrepülőbe rejtem, ráerősítem egy postagalamb lábára, vagy lufival küldöm el hozzájuk. Oh, de megvan a legjobb: egy helikopter fogja maga után húzni a kérelmemet a levegőben.
De most tényleg, ki az aki egy ilyet kigondol? Szerintük ennek tényleg van értelme? Még, ha el is gondolkodnának a dolgon a döntéshozóink, vagy megalkotnának egy ilyen címet, akkor sem pont azokra az infókra lennének kíváncsiak, amelyeket a diákok eljuttattak. Vagy legalábbis nem abban a formában. Meglepődnék, ha tényleg létrehoznának egy ilyen címet.
Mintha lenne ilyenre pénze Hillernek és ha volna is tartaléka, akkor se erre költené – remélem. És miért egy várost választanánk? Nem az lenne a legjobb, ha egy egyetem, főiskola mellett az érdemei alapján döntenénk. Nem az intézményt kellene díjaznia a város helyett? És vajon egyáltalán a Nyugat-magyarországi Egyetem győri karát is megkérdezték a címről?
