A kérdésre pedig nem tudnak választ adni sem a munkaadók, sem a felsőoktatási intézmények. Illetve tudnának, de az meg a másik félnek nem tetszik. Mindenesetre a munkaadók gyakorlattal rendelkező fiatal állásvállalót keresnek, ugyanakkor az egyetemek nem tudják vállalni a konkrét munkára nevelést. A diák meg hallgat, az egyetem mellett vállal diákmunkát, hogy legyen gyakorlata és talán majd állása.
Egyelőre viszont a diplomás szívja meg leginkább a felsőoktatás, és a munkaerőpiac vitáját: ugyanis míg az oktatási intézményekben az elméleti oktatáson van a hangsúly, és így a frissen kikerült diákok csak kevés gyakorlati tudással vannak felvértezve, addig a másik oldal hirdetéseiben kritériumként szerepel a gyakorlat megléte. A szenvedő fél meg tétlenségében fogja, és elmegy már a tanulmányai alatt valami tré diákmunkát vállalni csak azért, hogy beleírhassa az önéletrajzába, hogy van gyakorlata. Tény, hogy a semminél még ez is jobb, de a legtöbb esetben ez a gyakorlat fapiszkát sem ér, viszont a hallgató éjjel nappal gürcöl, vagy az iskolában vagy semmi pénzért a diákmunkát adó vállalatnál. Ahol legalább úgy is bánnak vele, mint egy hallgatóval. Vagyis éhbérért végeztetik el vele azt a munkát, amit más nem vállal el. Szomorú helyzet, aminek kiindulási pontja a fent említett két fél állásfoglalása, és a kialakult kényszerhelyzet.
Ezzel szemben- csak hogy valami jót is mondjak -, egyre több vállalat ismeri fel, hogy érdemes együttműködnie a főiskolákkal és az egyetemekkel, hiszen hiába keres gyakorlattal rendelkező fiatal munkavállalót, ha nem adnak gyakorlatot, akkor annak nem lesz. Az együttműködésre pedig úgy néz ki, hogy kezd hajlani a felsőoktatás is, hiszen így képzését gyarapítja, és hallgatói is munkához jutnak a diplomát követően, ami előnyt jelent a felsőoktatásban tomboló hallgatókért folytatott harcban. Talán kezd rájönni a két fél, hogy ebből mindketten profitálhatnak. Sőt, ebből nem csak ők ketten profitálnak, de még a hallgató is. A rossz hír viszont az, hogy bár egyre többen ismerik fel ezt a profitáló együttműködést, de még mindig nem elegen. Illetve még mindig túl kevesen. Így még mindig több a diákmunkát vállaló végzős, mint a rendes gyakorlati helyre bekerülő és az által használható tapasztalatot szerző hallgató.
A megoldás pedig egyszerű. Meg kell nézni, hogy a már együttműködő felek miként csinálják. Majd példát kell venni, és követni azt. Ezzel megoldható lenne a helyzet, valamint az álláshirdetők is spórolnának rajta. Ugyanis egyből kihagyhatnák a gyakorlattal rendelkező felszólítást a hirdetésükből.
