Na és akkor most ezt írjátok le ötvenszer. Hogy miért? Mert egy szlovák iskolában ne beszélgess magyarul. Diszkrimináció? Fegyelem? Megkülönböztetés vagy csak a szabályok betartása? A tanítónő nem indokolta büntetését, a dunaszerdahelyi iskola magyar ajkú diákjai viszont körmölték: Az iskolában nem beszélünk magyarul.
Igazából a fegyelmezést rögtön kizárnám a sorból, ami az okokat magyarázná, hiszen az eset után a szlovák pedagógus úgy fogalmazott, hogy jelezte diákjainak: beszélgethetnek egymás között, de csak szlovákul. Eleinte semmi rosszat sem mertem feltételezni, hiszen egy tanórán nincs helye a sugdolózásnak, az csak zavarja az órát. Aztán kiderült, hogy itt nem erről van szó: konkrétan a magyar nyelvvel volt baj.
Az eset még múlt héten történt, így a hétvégén többször is kipróbáltam. Elővettem egy füzetet és leírtam ötvenszer, hogy az iskolában nem beszélünk magyarul. K.urva szar volt. Javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki. Majd elképzeltem, amint egy másik ország kultúrája szerint élek, betartom a szabályaikat, de nekem nem adnak lehetőséget a sajátom gyakorlására. Próbáltam indokot találni, hogy miért ne engedném meg, itt Magyarországon egy más nemzet szülöttének, hogy anyanyelvén beszélgessen. De nem találtam. Elmaradottnak érzem ezt a civakodást, ezt a képtelenséget, ezt az egészet, ami a szomszédokkal zajlik.
Utánanéztem, hogyan is van ez nálunk. A keresést hamar abbahagytam, már az óvodánál. Az óvodai nevelés országos alprogramjában ugyanis erre bukkantam: "A hazájukat elhagyni kényszerülő családok gyermekeinek óvodai nevelésében biztosítani kell az önazonosság megőrzését, ápolását, erősítését, társadalmi integrálását, az emberi jogok és alapvezető szabadságok védelmét." Jóérzés fogott el. Nem erőltetik rá az egész csoportra, hogy valamilyen más kultúrát, nyelvet tanuljon, de mindenkinek biztosítják a sajátja gyakorlását. Már az óvodában.
Értem én, hogy a tanárnő célja csak az volt, hogy elősegítse a gyerekek jobb szlovák nyelvtudását. Csak azt nem értem, hogy ha a diákoknak megengedte a tanórán, hogy egymással beszélgessenek, akkor miért szabott határokat annak. Zárójelben jegyzem csak meg: az iskola igazgatója úgy nyilatkozott, hogy fiatal, tapasztalatlan oktatóról volt szó, aki hibát követett el.
Hoffmann Rózsa is, akár csak a szentgáli általános iskola, arra buzdítja a tanulókat, hogy uzsonnapénzük egy részét ajánlják fel a devecseri diákok megsegítésére. A Szentgáliak eddig 73 ezer forintot gyűjtöttek össze, miután az intézmény diákönkormányzata elindította a Mondj le egy csokiról vagy chips-ről akcióját. A devecseri diákoknak még 2-3 hétig kell ingázniuk, így a párszáz forintos segítség is nagy könnyebbséget jelenthet mindennapjaikban.
A Szamárpad eddig egyetlen témát, vagy hírt sem lovagolt meg kétszer, nem célja szenzációhajhásznak lenni, viszont ez egy olyan hír, amit kötelességünknek érzünk terjeszteni.
A Mondj le egy csokiról vagy egy chips-ről akciót a szentgáli általános iskola diákönkormányzata indította el, kifejezetten azért, hogy bajba jutott diáktársaiknak segítsen.
A minap egy hasonló felhívást tett közzé Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár is, és arra kérte fel a diákokat, pedagógusokat, hogy fejenként legalább száz forinttal járuljanak hozzá a katasztrófa áldozataivá vált diákok megsegítéséhez. Az összegyűjtött adományt a Máltai Szeretetszolgálat juttatja el a kolontári és devecseri általános iskolába járó gyermekeknek és családjaiknak.
A devecseri diákok jelenleg a 15 kilométerre lévő, öt évvel ezelőtt felújított, de két éve az összevonások által bezárt, ideiglenesen megnyitott somlószőlősi iskolába járnak. A tanítás szerdán kezdődődött meg, a 380 diákból 250 tanuló jelent meg az iskolában.
A devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskola még mindig magán viseli a katasztrófa nyomait, a takarítás és a helyreállítás 2-3 hétig is eltarthat. Igaz, hogy szerdán feloldották a kitelepítési készültséget Devecseren, de többek még mindig a város iskolájában vannak elszállásolva.
A devecseri diákokban és a miskolci hallgatókban az a közös, hogy egyaránt hülyének nézik őket. Devecserről – miután az iskola iszap alatt/után van – a szomszédos Somlószőlősre kell iskolába járniuk a tanulóknak, viszont aki szerdától nem megy be, annak igazolatlant adnak. Közben Miskolcon beállt a fagy, ezért nem tanítanak, de pótolniuk természetesen a hallgatóknak kell majd a hiányzást.
Először is király, hogy Devecserért mindenki összefog, de talán ez el is várható egy ilyen nagyságokat öltő természeti katasztrófánál. Öröm hallani azt is, hogy még ebben a megrázó, és reménytelenséggel csordultig telt zűrzavaros, de sokkal inkább iszappal elárasztott időszakban is fontos a gyermekek oktatása. Azonban menjen már a fenébe a Somlószőllősi iskola igazgatónője, aki a következő szívélyes hírrel fogadta az iszap elől menekülő diákokat: szerdától igazolatlant kap, aki nem jön iskolába. És bár tényleg fontos az összetartás, az oktatás, ezt talán az igazgatónő sem gondolhatta komolyan. A tv-ből, rádióból, de még a külföldi sajtóból is iszap folyik, s mindenki láthatta, hogyan is mentek tönkre komplett családi életek. Mindez alig másfél hete történt, és igazolatlannal fenyegetődzik ez a jóember? Mint lehetőség óriási, hogy nem kallódnak el a fiatalok, de sok helyütt még ruhájuk sincsen szerencsétleneknek, s ami még ennél is fontosabb: a biztos tető is hiányzik fejük fölül.
Ennél azért kicsit szerencsésebb helyzetben vannak a Miskolci Egyetem hallgatói, akiket a hideg kényszerített távozásra az egyetem előadóiból. Ugyanis az intézmény nem számított arra, hogy idén is lesz tél, és nem készült fel arra, hogy fűteni kell. A technikai problémák megoldását abban látták, hogy ideiglenesen, de láncot tesznek az iskola kapuira, a hallgatók meg majd pótolnak. Mert nyilván az ő hibájuk miatt nem folyhat az oktatás…
Ilyenkor legalábbis arra számítana az ember, hogy majd a hallgatókat kárpótolják, és nem nekik kell majd emiatt decemberben szívni, ráadásul a vizsgaidőszakban már.
Mindkét példa jól mutatja, ha az ember alárendelt, mert például diák, vagy hallgató, rögtön két vállra lehet fektetni. Előbbi eset ugyan kivételes, de továbbra sem hiszem, hogy az igazgatónő alaposan átgondolta volna szavait. Illetve kíváncsi vagyok, hogy a devecseri diákok szülei, akiknek házát most vitte el az iszap, mennyire örülnek majd a megvont családi pótléknak. Mert ugye, aki begyűjti az ötven igazolatlan, az kap a körmére.
UPDATE: Mint azt páran kommentben is megírták, az oktatási államtitkárság már állást is foglalt a kérdésben. A lapzárta után született hírben az oktatási államtitkárság szerint nyilvánvaló, hogy a környezeti katasztrófánál nem kell igazolni a hiányzásokat. Igaz, erre a törvény szövege nem tér ki. Azzal kapcsolatban azonban nem nyilatkoztak, hogy meddig tart ez a türelmi időszak.
Hoffmann Rózsa állítása sem változtat azonban az igazgatónő szavain, aki elmondta, hogy igazolatlant kap az, aki nem jelenik meg. Egészen pontosan ezzel nem értettem egyet. Meg azzal sem, hogy az igazgató nem említette kivételes esetként a katasztrófát.
De mindezek ellenére egyet értünk azzal, és az első soraimat is ezzel kezdtem, hogy példaértékű összefogás tapasztalható: hiszen van hova menniük a diákoknak iskolába, és van, aki foglalkozzon velük. Viszont van, akinek most ez a legkisebb gondja. Az iskolakerülőkre pedig egyáltalán nem is gondoltam: ez nem éppen az a környék...
Budapest és Bukarest, ordítjuk vörös képpel: az egyik magyar a másik román. Ám különbség nincs túl sok, ha az iskolai agresszióról beszélünk. Márpedig a romániai iskolákban tízből hét diák fél a társaitól - derült ki az Egészségügyi Világszervezet legfrissebb, 37 országot érintő felméréséből. Mellette egy másik hír, immár magyar: nagymamával verekedtek a diákok. Isten hozott Kelet-Európában.
Románia a második a világon, ami az iskolai agressziót illeti: a diákok félnek iskolába menni, hiszen mindennapos a szóbeli és a fizikai bántás. A kisebbek összecsinálják magukat, a nagyobbak pedig kihasználják erőfölényüket, ez a kép a jellemző. Mindeközben a tanárok csak tűrnek, és nyelnek, mert nekik sem hiányzik a pofon, a megaláztatás és a határokat nem ismerő kegyetlenség. A szakértők szerint ez otthonról hozott tulajdonság, ha a gyerek ezt látja, hát ezt is csinálja.
Érdekes lett volna tovább, és bővebben is olvasni a hírt: ha a románok lettek a másodikak, akkor ki lett az első, és kik jönnek utánuk a sorban. Legyintek egyet, nem is olyan fontos ez, majd szemen szúr a következő hír: nagymamástul verekedtek a diákok. Újra itthon érzem magam, mit számít már az Egészségügyi Világszervezet felmérése. Tudok én anélkül is mindent. Nem csattanok fel, értem én, hogy miért keverik össze Bukarestet, Budapesttel. A tehetetlenség, némaság egyformán jellemzi mindkét országot.
Hiszen volt már felmérésünk nekünk is, és számos példa is mutatja, hogy tombol az iskolai agresszió minden formája: tanár ver gyereket, gyerek ver tanárt, szülő ver tanárt, illetve szülő ver gyereket. Most ez az egész napjainkban éli fény korát, és fajult többgenerációs dologgá: mindenki beszállt a háborúba.
Valamikor az előző év végén pedig már valami megoldásról is beszélt az azóta már távozott oktatási miniszterünk. Akkor azt ígérték, hogy év végére elkészül egy stratégia arról, hogy miként szüntessék meg az iskolai erőszakot. Egyelőre semmi hír. Vajon e nemes feladatot átvette-e a jelenlegi oktatási államtitkár, vajon tesznek-e érte, és lesz-e megoldás.
Vagy maradunk továbbra is keleten, ahelyett, hogy végre középre kúsznánk Európa térképén, és nyugathoz hasonlóan a lista végén domborítanánk. Fennhangon kikérve magunknak, hogy nálunk bizony félelem nélkül járhatnak iskolába a gyerekek.
Az elmúlt hónapokban kapták fel a témát, akkor még szó nélkül hagytuk, egyes orgánumok azonban még mindig a tanárok illegális bizniszeiről cikkeznek. Mert csámcsogni jó, főleg akkor, ha a pedagógus végzi a munkáját - annyiért, amennyiért, ebbe ne menjünk bele - és összehozza a diákok sítáborát, nyaralását, nyári táborát. Persze van olyan idióta, aki úgy gondolja, ebből gazdagodnak meg a pedagógusok, és járnak mercivel tanítani…
Ma reggel az egyik közeli iskola felé vettem az irányt, hogy megnézzem, hogyan tuszkolják vissza a zsebükbe azok a mocskos pedagógusok azt a sok milliót, ami éppen onnan esne ki. Meglepő, de nem láttam ilyesmit, sőt a legtöbb tanárt már jó messziről fel lehet ismerni. Míg a szülők csemetéiket különböző nagy értékű autóikkal viszik iskolába, addig a tanárok bizony BKV-n érkeznek, kezükben pedig kifordult esernyővel - lévén ma esős idő.
Kanyarodjunk viszont vissza a hírre, ami azt taglalja, hogy miként seftelnek a pedagógusok. Az utazásszervezők szövetsége kezdte el hánytorgatni a témát, hogy mégis mit képzelnek magukról a tanárok, hogyan veszik a bátorságot, hogy megszervezzenek egy osztálykirándulást, vagy egy sítábort, esetleg nyári tábort, vagy tanulmányi kirándulást. Hangot adva nyomoruknak rögtön tollat fogtak, és levelet írtak az oktatásért felelős államtitkárnak, hogy bepanaszolják az iskolákat, s főleg alattomos, de mindenek előtt pénzéhes tanáraikat. Mert nekik ez így egyáltalán nem jó, azt szeretnék, ha ebből is pénzt szakíthatnának, ha a gyereket és szüleiket is jól lehúzhatnák…
Azt azonban nem harsogják, hogy míg a pedagógus százszor is leellenőrzi a szállást, a buszsofőrt, hogy a legnagyobb biztonságban legyenek diákjai, addig egy utazási iroda csak egy standardutazást ad, kikapva azt az asztalfiókból. Mert őt csak a haszon érdekli.
Aztán jön ám a rágalmazás - nálam ez verte ki a biztosítékot -, hogy az a szemét legalja tanár fogja magát, és annyival többet kér el a gyerekektől, hogy nem csak a saját, de még legalább plusz egy ember költségeit is ki tudja fizetni. És akkor közérdekű felhívás az összes utazásszervezőnek: tessék már 30-40 diákkal együtt utazni, mert az nem nyaralás, hanem kőkemény munka, vigyázni rájuk ésatöbbi. Ennyit csak megérdemel a pedagógus, hogy szabadidejében ingyen vigyázzon tanulóira.
S, ha a MUISZ volt olyan bátor, hogy egyenesen Hoffmann Rózsának írjon levelet, akkor ez a bejegyzés legyen nekik címezve!
Levélírónkat hitegették, aztán kiderült, hogy inkább csalogatták, majd legszívesebben csőbe húzták volna, és nem kevés pénzzel lehúzták volna. De nem ment bele, hogy csak úgy Hűbele Balázs módjára elkezdjen egy képzést. Pedig Ő csak angol szakos tanító diplomáját szerette volna felturbózni kicsit. De folyton folyvást gátakba ütközött: a történet eljutott arra a pontra, amikor irreális számok jönnek be a képbe, 3 félév háromszázezerért.
Folytatásos történet: befejező rész! (a levélben szereplő személy- és intézménynevek kitaláltak – levélírónk kérésére)
Közben kaptam még egy e-mailt is szept. 15-én hogy 17-én legyek Jeromosfalván, mert indul a részképzés:
Tisztelt Hallgatók!
Ma megkaptam a részképzés névsorát a tanulmányi osztályról, ezért most tudok tájékoztatást küldeni. Csak a legfontosabbról: minden pénteken reggel 9 órától délután 16-ig tart az oktatás a hókuszpókusz épület csoda termében. Bővebben az első alkalommal: szeptember 17-én fogunk mindent elmondani. Mintatantervet is akkor tudok majd adni.
Üdvözlettel.
Kérdések merültek fel ismét: ha beiratkozom, akkor ergo elfogadom akárhány kreditet is fogadnak el, vagy éppen azt, ha egyet sem.
Telefon - dékáni hivatal: ne iratkozzon be, várjon. Telefon - tanszék: akkor ne iratkozzon, ha ott úgy mondták, de csak 3-at lehet hiányozni… ;) kedves…
Pénteken megvolt az ülés.
HÉTFŐN telefon:
Dékáni hivatal: nem tudunk semmit, hívja a tanulmányit ők az illetékesek…
Tanulmányi nem veszi fel…
KEDDEN telefon - tanulmányi: felveszik (hurrá), nem ők az illetékesek, hanem a tanszéki hivatal (ergo dékáni hivatal)
SZERDA telefon - dékáni hivatal: a hölgy nem tudja kiszedni, hogy hány kreditet fogadtak el, mert HIÁNYOSAN van kitöltve a lap… Ekkor ecsetelem neki, hogy már illene mennem a 2. alkalomra pénteken, de így nem tudok. Megbeszéli a dékánnal. OK. Hívjam másnap.
CSÜTÖRTÖK: 34 kreditet fogadnak el a beígért 50-60 helyett.
Így 200 ezer forint helyett 304 ezer forintba fájna a részképzés (plusz utazás, esetleg szállás, jegyzetek stb.) ÉS nem 2 félév, hanem 3 félév alatt.
Ennyi.
Közben nem csak az én órarendemet cseszték el - de már ez lenne a legkevesebb. Az osztályomba betanító kollégákét, és 21 elsősét, mert pénteken 2 rajzuk és 1 énekórájuk van, mert azokat nem én tartom….Ja, meg a kedvem, hogy valaha is még egy diplomát szerezzek valahol.”
Levélírónkat hitegették, aztán kiderült, hogy inkább csalogatták, majd legszívesebben csőbe húzták volna, és nem kevés pénzzel lehúzták volna. De nem ment bele, hogy csak úgy Hűbele Balázs módjára elkezdjen egy képzést. Pedig Ő csak angol szakos tanító diplomáját szerette volna felturbózni. De folyton folyvást gátakba ütközött: bár a jelentkezési határidő is lejárt, még mindig nem volt kezében kézzel fogható információ. Csak arról tájékoztatták, hogy indul a képzés.
Folytatásos történet: a második rész! (a levélben szereplő személy- és intézménynevek kitaláltak – levélírónk kérésére)
„Mivel minden adott volt, júniusban beadtam a jelentkezésem a részképzésre. Telt-múlt a nyár, közben lejárt a jelentkezési határidő is. Jeromosfalváról semmi válasz, így ismét telefont ragadtam. Persze senki nem tud semmit: indul-e a képzés, lettünk-e elegen, mikor lesz a képzés, pénteken vagy szombaton? Vagy pénteken és szombaton?
OK. Várok tovább. Még jó, hogy napokkal később telefonáltam az Álomegyetemre, mert közli velem az ügyintéző, hogy hívni akarta a tanítósokat, hogy a 2 félév nem 2 félév, hanem 3; a kredit pedig 110 (x4000 Ft = 440000 Ft). Ekkor említettem neki, hogy ne vegyenek már egy kalap alá a „sima” tanítósokkal, és egyéb diplomásokkal, mert nekem majdnem szakos végzettségem van. Jó, nem tud semmit, hívom a dékánt. Még most is visszahangoznak a fülemben a mondatai: „Nyugodjon meg, összeszedek én magának 50, de akár 60 kreditet is.”
Közben annyiban maradunk a dékánnal, hogy küldjem el az index fénymásolatot kreditelfogadásra. Aug. 24-én elküldöm az indexem fénymásolatát.
Semmi nem történik hosszú hetekig…
Aztán egy e-mail a tanulmányiról, melyben értesítenek, hogy indul a részképzés (09.14.):
Tisztelt Talán Hallgató!
Tájékoztatom Önt, hogy a tanár - angoltanár mesterképzési szak belépési feltételének teljesítéséhez kapcsolódó részismeret megszerzésére érdekében folytatott képzés a 2010/11 tanévben a Megfelelő Kar döntése értelmében indul.
Üdvözlettel.
Erre válaszoltam is, mert szokás szerint akadtak kérdéseim:
Tisztelt Tanszékvezető Asszony!
Tisztelt Tanulmányi Hivatal!
A mai napon megkaptam tájékoztató levelüket a tanár - angoltanár
mesterképzési szak belépési feltételének teljesítéséhez kapcsolódó
részismeret megszerzésére induló képzésről.
Sajnos levelükből nem derült ki számomra, hogy az én tanító angol
műveltségterületes végzettségem "beszámítása" után hány kreditet kell
teljesítenem a részképzésen belül és mennyi idő alatt. 2010. augusztus
24-én küldtem el a leckekönyvem fénymásolatát
kreditelfogadásra. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a mai napig
érdemi választ nem kaptam levelemre, sem a Tanulmányi Hivatal, sem az
illetékes tanszék részéről.
Letöltöttem és átnéztem az Önök által összeállított "Képzési
szerződés"-t, amely nem tartalmazza a költségtérítés kreditenkénti
árát (ennek a helyét Önök üresen hagyták, tehát ide bármilyen szám
bárki által beírható). Továbbá hiányolom a dokumentumból a
teljesítendő kreditek számát is.
Ezúton kérem Önöket, hogy legyenek szívesek ezeket az információkat
velem mihamarabb megosztani - mivel a beiratkozási lapot és a képzési
szerződést 2010. szeptember 20-ig kell visszajuttatnom Önökhöz - mert
nem szeretnék egy olyan képzést elkezdeni, amelynek alapvető
feltételeivel (főleg azok anyagi és időbeli vonzatával) nem vagyok
tisztában.
Segítségüket előre is köszönöm!
Talán Hallgató
A válaszban persze megnyugtattak, hogy négyezer forint egy kredit, amit küldtek, az sablonszerződés, és csak akkor kell kitöltenem, ha már birtoklom a kért információkat.
Majd kaptam még egy e-mailt is szeptember 15-én hogy 17-én legyek Jeromosfalván, mert indul a részképzés.”
Holnap folytatjuk a befejező résszel.
Levélírónkat hitegették, aztán kiderült, hogy inkább csalogatták, majd legszívesebben csőbe húzták volna, és nem kevés pénzzel lehúzták volna. De nem ment bele, hogy csak úgy Hűbele Balázs módjára elkezdjen egy képzést. Pedig Ő csak angol szakos tanító diplomáját szerette volna felturbózni. De folyton folyvást gátakba ütközött: a magyar felsőoktatás első körben máris kétszázezret akart a nyakába akasztani.
Folytatásos történet! (a levélben szereplő személy- és intézménynevek kitaláltak - levélírónk kérésére)
„2005-ben végeztem tanító-angol szakon: akkor voltam egy majom, hogy nem mentem tovább az angol nyelvtanári képzésre, de akkor az három évembe és nem kevés pénzembe került volna…
Elkezdtem dolgozni tanítóként, majd összegyűjtöttem egy kis pénzt, így 2009 januárjában úgy gondoltam (még az azévi felvételi jelentkezések előtt), hogy elkezdeném a szakot, mivel még mindig szerettem volna angol nyelvtanár lenni, meg a kötelező továbbképzés is kéne majd 2012-től, amire az állam kötelez, de persze nem támogatja azt…
Így írtam egy e-mailt:
Tisztelt Hölgyem/Uram!
Talán Hallgató vagyok. Másoddiplomás képzés(ek) iránt szeretnék érdeklődni, mert szeretném a tanító angol műveltségterületes diplomámat angoltanárivá bővíteni (ha ez lehetséges). Sajnos honlapjaikon nem találtam e témában információt. Válaszukat előre is köszönöm!
Kedves Talán Hallgató!
Egyelőre az angoltanári mesterképzés akkreditációja folyamatban van, ugyanakkor a tanárképzésre a belépés feltétele, hogy az adott szakterületen 50 kredit előtanulmánnyal rendelkezzen, emellett pedig az adott nyelvből felsőfokú "C" típusú nyelvvizsgával. Érdemes előzetes kreditelismerést kérni a szaktanszéktől tekintve, hogy a műveltségi területen teljesített tárgyak nagy része bizonyosan elfogadható.
Üdvözlettel.
Gondoltam várok arra az akkreditációra. Aztán 2010 májusában láttam meg az Álomegyetem honlapján, hogy a jeremosfalvi kar ún. részképzéseket indít, azért, hogy a tanár végzettségűek megszerezhessenek egy másik tanári képesítést. Mert ugye az évek során közben átalakult az egész rendszer BA + MA szintekkel megspékelve. Állítólag azért indultak ezek a részképzések, hogy feltöltsék az MA helyeket azok helyett, akik csúsznak a BA-n vagy nem is azt az MA-t akarják, amit az adott kar indít.
Szóval vettem a kis telefonom és érdeklődtem, aztán mivel azt kérték vettem a klaviatúrát és 2010. május 9-én írtam egy e-mailt is az angol tanszékre.
Megérdeklődtem, hogy jogosult vagyok-e még az államilag finanszírozott képzés igénybe vételére, és ha igen, hány félév erejéig? (ugyanis 27 éves vagyok, 2005-ben diplomáztam 8 féléves államilag finanszírozott tanítói képzésen.)
angoltanárivá bővíteni. Továbbá rákérdeztem arra is, ha már csak költségtérítéses formában tudom a képzést elvégezni, annak mennyi várható költsége félévenként. Kíváncsi voltam arra is, hogy milyen tantárgyakat tudnék a Malvinfalván elvégzettek közül elfogadtatni, valamint mi a teendőm akkor, ha az elfogadott tantárgyak kreditösszege nem éri el az 50-et.
A válasz:
Tisztelt Érdeklődő!
Dékán asszony tájékoztatása alapján Ön a részképzésre tud jelentkezni, ami 50kredit*4.000Ft 2 félév alatt. Ennek a megoszlása kb. 100.000Ft félévenként. Ezen a képzésen nincs államilag támogatott kategória. Ennek elvégzése után tud majd jelentkezést beadni az MA tanárképzésre, ami már lehet ingyenes is, ha Ön még nem használta el a keretét.
Ha további kérdései lennének, hívjon.
Üdvözlettel.
Közben elkezdtem szervezni a dolgokat a munkahelyemen, hogy egyáltalán elengednek-e a részképzésre, esetleg fizetnének egy belőle valamennyit…
Annyit tudtam elérni, hogy a pénteki napom 1 óra híján szabad lett, ergo kaptam egy szoros órarendet, mivel minden órámat letudom négy nap alatt, cserébe egy szabad péntekért.”
Holnap folytatjuk.
Még vége sincs a szeptembernek, s máris van olyan diák, aki teljesítette az ötven igazolatlan hiányzást. Eddig vállat vonhatott, most azonban beintenek neki, s büntetésből családja nem kapja meg családi pótlékot. A törvénymódosítás alig lépett életbe, máris alkalmazni kell, pedig a megvonás elég komoly, első körben ugyanis három hónapra szól.
Lejár a linkek és a pótlékra utazók kora, eddig nem járt semmilyen következménnyel, ha a gyerek iskolakerülő volt, és ha szülője erre magas ívről tett. Az augusztusban hatályba lépett törvénymódosítás értelmében viszont az idei tanévtől a gyerek ötven óra igazolatlan hiányzása után a szülők nem kapják meg a családi pótlékot.
Sőt, a szigor már tíz igazolatlan hiányzásnál megmutatja magát, ekkor értesítik először a szülőt, ötvennél pedig azonnal védelembe veszik a diákot, és a családtól megvonják a meg nem érdemelt járandóságot. Trükkök kizárva, hogy csak a pénz miatt jár - papíron legalábbis - a gyerek iskolába.
Szó volt mindenféle természetbeni dologról, hogy pénz nem lesz, de valamit mégis adnak. Hát nem. Elmondjuk, hogyan is néz a ki a folyamat. Ha megvan az ötven, nincs mese, viszik a gyereket, s rögtön elveszik a pénzt. Majd három havonta felülvizsgálják, hogy jár-e a diák iskolába. A családi pótlékot újra akkor kapják csak vissza a kegyvesztettek, ha a három hónap alatt egyszer sem lógott a gyerek, de akkor is csak természetben. Ha ezután is kerüli az iskolát, továbbra sem jár a támogatás, azt határozatlan időre felfüggeszthetik - és egy önkormányzati családtámogatási folyószámlán gyűlik. Ez azonban csak a megrovás egyik része, mivel az ötvenet hiányzó diák mellé eseti gondnokot rendelnek ki, aki ellenőrzi, hogy rendesen jár-e iskolába. Továbbá a gondnok a visszakapott pótlék hasznos célokra való elköltésében is segít.
Ezek után már csak abban reménykedünk, hogy az önkormányzatok valóban betartják a törvényt, és tényleg javul így a közoktatás, főleg ha szereplői nem csak statiszták, de valós résztvevői is annak.
Ezt a kegyetlen dolgot persze hol máshol, mint az Egyesült Államokban merték megtenni. Nem tököltek az egyik egyetemen és letiltották az Arcbúkot, persze nem bántásból. Kísérletileg akarják felhívni a hallgatók figyelmét az internetes közösségi oldal mindent elárasztó, időt rabló hatására. Az ötlet király, persze a hazai körülmények között inkább arra volna jó, hogy a pattanásos képű tinik olykor az órára is figyeljenek, és ne csak az arckönyvet bújják.
Az amerikai Harrisburg Egyetem úgy érezte, hogy fel kell nyitnia hallgatók szemét, ezért fogta magát. És kísérleti jelleggel letiltotta az egyetemen a facebookhoz vezető utat. Na persze csak egy hétre, és csak az iskolában kell nélkülözniük a fiataloknak. De előbb az okokról, amiért ezt a rendkívüli tettet bevállalták ezek az istenfélő amerikaiak - (mert magunk között valljuk be, hogy ez nagyjából pofon a sz@rnak napjainkban, főleg hogy az okostelefonok négyzetméterre jutó száma mindennap egyel nő). Szóval a bojkott célja, hogy felhívja a tanulók figyelmét az internet mindent behálózó és a mindennapokba beférkőző természetére. Ezért a fb-zár ideje alatt, azok, akik huncut módon mégis becsatlakoznának rég nem látott online közösségükbe, kapnak egy üzenetet, hogy az oldal nem érhető el. Most aztán jól beintettek mindenkinek, főleg miután neten szörfölni továbbra is szabad.
Elméletben azért érdemes lenne átültetni ezt az egészet a hazai körülményekre is - a gyakorlatbeli alkalmazását pedig csupán a tanár-diák pankrációk elkerülése végett nem ajánlom. Szóval mindenképpen előremutató lenne, ha nem is egyetemi, de középiskolai szinten betiltanák az iskolai közösségépítés online formáját. Hiszen egyáltalán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a fiatalok döntő többsége az órán, a padja alatt nyomkodja vihogva okostelefonját - ha már ő úgyis buta - és lájkol orrba-szájba. Talán a tanulmányi eredményeket, a nyelvtudást is elő lehetne rángatni a béka segge alól. Talán így el lehetne érni, hogy ne csak a date of day szavakat értse meg az arcukon már a pattanásaikat megszámolni se tudó, oly mélyen tisztelt ifjúság.
Egy felmérés szerint minden ötödik magyar frissdiplomás az ország elhagyását tervezi, de a középiskolások 30 százaléka is inkább külföldre menne. Az okot talán nem is kell túlmagyarázni, reménytelennek látják hazai jövőjüket. Míg egyesek a mielőbbi megoldást kutatják, addig mások csak az életkorral járó álmoknak titulálják azokat. De mi lesz, ha a fiatalok hiányában Magyarország 2025-re egyik napról a másikra öregszik meg?
Persze mondhatjuk fennhangon, hogy az egész csak a tinik hóbortja, semmibe venni, de főként hülyének nézni őket azonban hatalmas hiba lenne. Szapulhatja az oktatási hivatal a fiatalokat, hogy mekkora lúzerek, mert nem mennek külföldre, de nagy lesz a szájtátás, amikor aztán tényleg mobilak lesznek, de vissza már nem jönnek. Foghatjuk majd a fejünket, hogy a fenébe, mégsem életkorral járó álmok voltak, ezek tényleg elmentek.
De most egyelőre hüledezik mindenki, hogy miért akar ennyi fiatal külföldre menni, miért nem jó az értelmiségnek inkább itthon? Az okosok meg rávágják, hogy dehogy mennek azok, hiszen a kamaszok hangulata gyorsan változik.
A még okosabbak pedig beismerik, hogy valóban gondok lesznek, mert ha itthon találnak is munkát, diplomás fizetésük még egy angliai mosogató bérével sem veheti fel a versenyt.
Belátják, hogy tenni kell, de a jelenlegi felállás szerint csak a tudós, kutató munkát végző ifjakat csábítanák haza, ami azért valljuk be, valóban derék dolog, de viszonylag csekély szándékú orvoslása a kialakulni látszó helyzetnek. A Lendület programmal eddig az Akadémia 11 fiatalt hozott haza. Az is valami, de még mindig kevés. Nem beszélve a közel sem kutató munkát végző diplomásainkról, szakmunkásokról, az ország fiataljairól.
Mert, ha a kormányzat nem lép, akkor életveszélyes helyzet alakulhat ki - nem lesz hivatalnok, orvos, jogász, asztalos, vízvezeték szerelő. Mert a fiatalok már tudják, hogy itthon még egy elit egyetemen szerzett diploma sem jelent garanciát arra, hogy munkát találnak.
Nincs is szebb látvány annál, mikor fiatalokat lát sportolni az ember, hiszen mégis adnak az egészségükre. A gyönyör tetőzése pedig, amikor a modern technika keveredik eme ősi hagyománnyal, és fiatalok százai szaladnak hónuk alatt számítógépükkel, laptopjukkal. Ám mielőtt azt hinnénk, hogy valami új sportág ütötte fel a fejét: a szomorú igazság csupán annyi, hogy a rend őrei szoftver razziát tartottak (volna) a veszprémi kollégiumban.
Elég volt egy halkan, de annál kétségbeesettebben elejtett mondat: szoftver razzia, jön a rendőrség. És máris pakoltak a hallgatók, majd gyors léptekkel hónuk alatt asztali gépükkel, laptopjukkal távoztak a kollégiumból. Az eset éppen Veszprémben történt, bár a hír bárhol, bármelyik kollégiumban mozgásra sarkalta volna a hallgatóságot. Igaz, hogy a razzia, mint később kiderült, csak kacsa volt, viszont az egészből keveredett hírek, és cikkezések figyelemfelhívóak.
Bár iszonyat nagy poén, hogy mindenki összesz@rta magát, és menekülőre fogta, a kollégiumok pedig kiürültek, mégis le kell szögezni az esettel kapcsolatban pár dolgot. Szinte köztudott, hogy kis hazánkban is elég népszerű az illegalitás, ami a szoftverhasználatot illeti. Főleg a hallgatók körében, hiszen a tanulmányaik alatt számos dologra szükségük van, mint például szövegszerkesztő, vagy egyéb tervezőprogramok. Ezek ára pedig az eget verdesi, így nem csoda, ha a legegyszerűbb lehúzni egyet a netről. Kezdjük az alapoknál, így az operációs rendszer boltban történő beszerzésével, ami máris 28 ezer forintnál kezdődik - ha win 7-ről van szó -, és akkor még csak beindítottuk a gépet. Aztán jön rá egy office, ami ha 2007-es, akkor 50-100 ezer forintot kóstál, viszont már van szövegszerkesztőnk, outlookunk, és powerpointunk is, tehát tudunk beadandót írni és kiselőadást szerkeszteni, vagy éppen diában vetíteni. Képszerkesztőnk azonban még mindig nincs, mint ahogy vírusirtónk sem. Utóbbi elengedhetetlen, ára 10 ezertől kezdődik, előbbi jó, ha van, nagyjából 7-12 ezerből pedig lehet is. Ez eddig 100 ezer, végre használhatjuk a gépet, ám szórakozásra még mindig nem futotta, így a játékot, de a dvd-t sem boltban vesszük, mert azok ára is horrorisztikus. A gépünk így már rendesen hemzseg a sok fű alatt beszerzett programtól, viszont használható is. És bár az oktatók java elvárja, hogy wordben írt beadandó kerüljön az asztalára, az egyetem vagy a főiskola egyáltalán nem partner ebben. Mert ahelyett, hogy hatalmas transzparenseken hirdetnék, hogy bizony van ám tisztaszoftver, csak igényelni kell, valamiért elhallgatják. Aztán a filmletöltések, zene megosztások világában elképzelhetetlen, hogy ne lehetne kidolgozni valamilyen hallgatói szolgáltatást. És az illegális szoftverhasználat talán még ismeretlen is lenne a fiatalok körében. De addig is marad a razzia előli futás, csupán a sport jegyében, és a lapos pénztárca okozta magas letöltési arány.
Jó kis hagyomány az, amikor az általános iskolás a nap végén rácsimpaszkodik az anyjára, apjára, hogy ha holnap nem viszem az osztálypénzt, még az is lehet, hogy büntetésből felelek. Az meg összeszorított foggal nyúl a zsebébe, és kicsengeti a középiskolában már 20-30 ezer forintra is ugró összeget. Persze nem a feleléstől félti kölkét, hanem saját magát az adósok listájától.
A Peti anyukája BAR listás - vihog az egyik, most éppen az iskolaudvaron. Mire Peti leszegett fejjel nagyot sóhajt, majd sorolja: a válság, a törlesztő, a közüzemi számlák…
A helyzet persze fiktív, mert Peti anyukája nem került BAR listára az elmaradt osztálypénz miatt, a fiktív bevezető alapja azonban nagyon is valódi.
Manapság ugyanis gyakori, hogy az intézmények úgy próbálják kikerülni az indokolatlan pénzszedéssel kapcsolatos jogszabályi előírásokat - elismervény, számla, könyvelés, elszámolás -, hogy a szülőket biztatják az osztálypénz gyűjtésére. Ezzel eddig talán még nincs is baj, legyen okos mindenki, ahogy tud. Viszont a pénzbeszedő pedagógus, vagy szülő !felszólító levélben követelheti! az osztályközösség által "megszavazott" havi osztálypénzt attól, aki nem tudja rendszerességgel fizetni. Ez csak így önmagában is elég derék, pláne, ha a nem fizetők nevét megalázó módon még nyilvánosságra is hozzák. Mert nehogy már valaki veszélyeztesse az osztály anyagi helyzetét.
És bár az osztálypénznek évtizedes hagyományai vannak, annak ellenére, hogy beszedése nem kőbevésett szabályok szerint történik, a szülők akkor is fizetik, ha az meghaladja anyagi teherbíró képességüket, vagy nem látják át mire fordították a beszedett összeget.
Mi átlátjuk, úgyhogy egy gyorstalpalót is nyújtunk számukra. Az egész ott kezdődik, hogy az oktatási intézmények áthárítják a dologi kiadásokat, mint a kréta, a másolópapír, az osztályfestés, vagy a tisztasági csomag kiadásait a szülőkre, amelynek kiváló formája az osztálypénz. Ehhez jött hozzá szép lassan a tanítási időben szervezett ingyenes közoktatási szolgáltatások költsége is, mint például a tanulmányi kirándulás, az uszoda, a múzeumlátogatás, vagy az erdei iskola.
A csavar az egészben csak annyi, hogy ezt mind az iskola költségvetésében kellene biztosítania a fenntartónak.
Mind Optimus Fővezér, mind az optimista tenni akarás eddig csupa jó pontot ér, szinte már-már örömkönnyeket csal ki a szemünkből. A transformerekkel hirdetik ugyanis a Kormányzati Karrier Expot, ahol nem a multik, hanem éppen a köztisztviselői állások tűnnek fel lendülettel átitatott színben. A merész vállalkozás azonban nem csak alapgondolatában újító, hiszen én sem a hivatalos oldalon bukkantam rá - főként azért, mert ilyen nincs - hanem az expót hirdető „arckönyv” című közösségi szájton. Bővebben pedig blog formájában foglalkoznak a szervezők az eseménnyel. Hoppá?
Na de lépjünk vissza kettőt, hogy most akkor miről is van szó? Hogy a fenébe keveredik ide Optimus Fővezér, meg a Kormányzati Karrier Expo? Először is Optimus egy robotautó (a beavatottaknak autobot), aki folyton átváltozik, aztán a Kormányzati Karrier Expo meg egy hivatalos izé, ami a jövő hétvégén lesz a Millenárison, mégpedig Regeneráció névre keresztelve. Aztán face-n, a kommentek között csak rájön az ember fia, hogy mi köze egymáshoz a kettőnek. A jelmondat: átváltoztatjuk a közigazgatást. Tovább bogarászva a hozzászólások között persze látom, hogy más is gyanakszik. Örülünk, hogy van egy új kezdeményezés, de ki tudja kinek, és mi célból. Aztán kicsit megnyugszom: „Az új kormány nem szakpolitikaként, hanem stratégiai kérdésként kezeli az ifjúságpolitikát”. Komoly szavak, kicsit jobban érzem magam, de az aggályaim még korántsem oszlottak el. Másnak sem: „reménykedek, hogy ki tudnak dolgozni olyan rendszert, ahol nem a pártbéli múlt, hanem szakmai tudás dönt az előre lépésben, tiszta, jól szabályozott keretek között…” Mit is lehet erre mondani, hogy „megszenvedte már e nép?”. Érzik ők, hogy egy expóval nem lehet elintézni mindent, ezért bátorítják, és egyben nyugtatják a fiatalságot: „A pártbéli múlt természetesen ...nem szempont, az elsődleges a szakmai tudás és a rátermettség!” - jött a válasz, ismét nagy az öröm.
Aki pedig még mindig nem érti, hogy miről is beszélek, mi ez a felbolydulás, és mit akar Optimus vezér, az bizony nagyon gyorsan pillantson rá a következő oldalakra:
regeneracio.blog.hu, közösségileg pedig
itt. Mert szeptemberben megrendezik az első Kormányzati Karrier Expot, amit valljunk be, szerintem többen is kíváncsian várunk.
És bár a csattanó az expo lesz, azért értékeljünk egy kicsit már most is:
Először is jó pont, hogy közösségi oldalon lelkesen válaszolnak a fiatalok kérdéseire, meg azért is, hogy nem az átláthatatlan hivatalos keresőben kell az állásajánlatokat végigböngészni. A látogatók számára pedig majd az is kiderül, mi igaz a sztereotípiáról: multi = vihogó csapatmunka, túlórával; közszféra = 5-kor tollkiesős, kosztümös fapofa-munka.
Érdekes levelet kaptunk, amiben a nyelvtudással igen, de az azt bizonyító papírral nem rendelkező frissdiplomás fiatalnak intettek be elég csúnyán. A levélíró arról számol be, hogy miként röhögték ki egy állásinterjún, csak azért mert lusta volt megcsinálni a nyelvvizsgát, aminek hiányában kemény kötésben sem tudta lobogtatni diplomáját.
„Korábban figyelemmel követtem, amint több posztban is a nyelvvizsga illetve a nyelvtudás kérdése szegült egymással szembe, mint pl., hogy mennyien nem kapnak diplomát, mert nem teljesítették az előírt nyelvvizsga követelményt. Akkor sok kommenttel egyetértve úgy gondoltam, hogy idióta felfogás az, hogy még mindig ettől teszik függővé, hogy megkaphassam a diplomámat. Pont ezért nem foglalkoztam vele, tulajdonképpen lesz@rtam, mert végig güriztem a fősulit, értettem a választott szakmához, és mivel éltem külföldön korábban, így nyelvet is beszélek, szinte anyanyelvi szinten. Egyetértettem azokkal a hozzászólókkal, akik úgy gondolják, hogy nem a papír számít, hanem a tudás.
Aztán, egy hete elmentem állásinterjúra. Kicsit csaltam az önéletrajzomban, de végeredményben nem hazudtam: beírtam, hogy hol végeztem, hogy beszélek nyelveket, hogy milyen gyakorlattal rendelkezem, és persze mindent, ami még szükséges. Be is hívtak állásinterjúra, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Először egy tesztsort kellett kitöltenem, majd sor került az interjúra is. Nem mondanám, hogy izgultam, mégis meglepetésként ért az első kérdés, hogy mi az, ami hiányzik az önéletrajzomból. Ekkor már tudtam, hogy a nyelvvizsgámat hiányolják, így gondoltam frappáns leszek, és nemzetközi cég révén angolul, majd németül is elmondtam, hogy bár beszélek külföldiül, hivatalosan mégsem. Bólintottak, majd tovább folyt a beszélgetés, magyarul. A végén megköszönték, és kiröhögtek, hogy még is mit képzeltem, mire számíthatok papírok nélkül. A nyelvvizsgá, és annak hiányában a diplomá nélkül. Hiába mutogattam, hogy oklevelet bizony adtak, beszélni és írni meg papír nélkül is tudok idegen nyelven, mégis elzavartak.
A véleményem továbbra sem változott: begyöpösödött rendszer az, amelyiket nem a tudás, hanem a papírok érdeklik. Viszont komolyan elgondolkodtam, hogy mégis csak hibáztam, hogy nem teljesítettem az előírásokat. Hiszen, így egy apróság miatt estem el egy állástól, és talán nem utóljára."
A béka segge alá került az egészségügyi szakemberképzés - kapom fel a fejem a hírre, majd elgondolkodom, hogy szívesen tartanám-e oda a fél karom egy olyan ápolónak, aki mesterségét egy bérház garzonjában szívta magába. A helyzet végtelenül egyszerű: miután az egészségügyi dolgozók képzése kikerült az iskolarendszerből, mindenféle bt.-k, és kft.-k kezdtek pénzt csiholni belőle. Az oktatás közben minősíthetetlen, a végzettek tudása pedig kriminális lett.
A kör hatalmas, így szerepel benne ápoló, gyógymasszőr, szakasszisztens és megannyi egészségügyi dolgozó. A közös pedig mindben ugyanaz: akár egy bérház garzonjában, egy sima tanfolyamon is megszerezhette „tudását”, akár a képzési idő megfelezésével, a szükséges tárgyi és gyakorlati feltételek nélkülözésével. Miután ugyanis az egészségügyi szakképzés kikerült az iskolarendszerből, mindenféle kft.-k, és bt.-k kaparinthatták meg a piacot, csupán az üzleti érdekeiket szem előtt tartva. A fiatalnak így elegendő beiratkoznia egy tanfolyamra, majd távoktatásban tanulni. Mert nyilván elegendő egy ápolóképzés esetében is, ha félórában, eszközök nélkül, hallomásból tanul meg az a szerencsétlen összeállítani egy infúziót, vagy beadni egy injekciót.
Persze a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara már számtalanszor jelezte, hogy óriási gondok vannak, mivel nem csak az egészségügyi ápolók száma csökken, hanem a frissen végzettek tudásának minősége is. Sőt, a legtöbb esetben a képzési szintjüket igazoló papír is elmarad - a legtöbben a sok hitegetést követően mégsem kapnak OKJ-s végzettséget. A káosz tehát kézzel tapintható, ez esetben azonban talán életszerűbb az egész. Hiszen ennél a szakképzésnél a legigazabb, hogy a szabad versenyre bízni az oktatását egyenlő az öngyilkossággal: az egészségügyben ugyanis a betege gyógyulása, élete a tét.
A legszebb az egészben, hogy megoldás is van a helyzet ápolására. Elég lenne a képzést csak részben visszahelyezni az iskolarendszerbe úgy, hogy bizonyos középiskolákban a fiatalok felvehessék a szükséges tantárgyakat. Az érettségi után pedig már csak egy 1-1,5 éves ráépülő képzést kellene elvégezniük. Persze a gyógymód sem teljes, mivel ebbe a technikum jellegű képzésbe az egészségügyi intézményeket is be kéne vonni. Igen ám, de a szakoktatói gárda nagy részét idő közben már leépítették.
Bezzeg korábban! A képzést régen nem húzták-vonták: akár egy 18 éves fiatal is szerezhetett egészségügyi, például ápolói végzettséget. Ma sem kellene egy fél orvosi képzés idejét az egészségügyi dolgozók kurzusára áldozni, csak éppen a szakszerűséget kellene biztosítani. Amíg ez az iskolák védőhálója nélkül hiányzik, félő, hogy az útszéli ápolóképzés, mint egy rossz gyomnövény, tovább virágzik.
Alig egy hét és becsöngetnek. Szerdán, de idén utoljára. Aztán minden tanévkezdés hétfőre esik majd- többek között ez is az Oktatási és Kulturális Min.., akarom mondani Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága új intézkedései közé tartozik. Pontokba szedtük, mi is változik idén, és bélyeget nyaltunk rá, melyik kap piros pontot, vagy éppen feketét.
1, Idén utoljára tart szerdától szerdáig a tanév.
Mindenképpen piros pont jár érte, hiszen a tanév, mint a hét, kezdődjék hétfővel, és végződjék péntekkel. A szülőnek és a gyereknek is egyszerűbb így a tanévkezdés, illetve annak lezárása. Az egész sokkal életszerűbb, és praktikusabb, mint szeptember elsejéhez igazodni.
2, A nem szakrendszerű oktatás megszűntetése.
Határeset, viszont okosan mérlegelt az oktatási hivatal, mert az órák 50 százalékáig meghagyták ezt a formát. Érvelésük, hogy a kompetencia alapú oktatás értelmezhetetlen. Tény, hogy előtérbe kell helyezni a tudás alapú oktatást, de a kompetencia alapú meg segített eldönteni, hogy kinek, mi a jó.
3, Osztályozható alsósok.
Végre az iskola döntheti el, hogy szövegesesen akar értékelni, vagy megfelelőbbnek tartja az érdemjeggyel való minősítést. A szabad kéz mindenképpen jó pont, hiszen sokakat hagyott hidegen a sok szöveg, helyette jobban szeretik, ha fiúk, lányuk ötöst kap.
4, Évismétlés.
Ez is csupa piros pont. Miért tudná a szülő jobban, mint a gyerek oktatója, hogy meg kell-e buktatni a gyereket, vagy sem. Ha nem tud összeadni, kivonni, olvasni, igenis járja csak újra a másodikat.
5, Szigorúbb családi pótlék.
Okos- okos. Ne éljenek vissza vele. Aki megérdemli, az kapja meg, aki meg nem…
6, A kormány dönt az emelt szintű érettségiről.
Az hogy ki dönt, tulajdonképpen mindegy. De a jó pont jár, mert végre rájöttek, hogy ez a kétszintű érettségi lényege. Aki valamelyik neves egyetemen akar továbbtanulni, küzdjön meg érte.
7, Gesztus értékű tanári béremelés.
Ez is piros pont lenne, ha nem gesztus értékű lenne.
8, Óvodai nevelési program.
Megváltozott két mondat. Hip-hip-hurrá. A lényeg, hogy nem kell minden óvisnak a kínai kultúrát tanulnia az egy szem kínai kisfiú miatt, valamint a kisfiúk, és kislányok szabad belátásuk szerint játszhatnak barbi babával vagy éppen a játékautóval. Senki semmire sincs kötelezve. (Mondjuk eddig sem volt!)
9, Újra szóbeliztethetnek a gimnáziumok.
Majd kiderül útközben, hogy kinek lesz jó, és kinek nem.
10, A pedagógus ellenőrző modell.
Hát ennek se eleje, se háta. De ha bejön a terv, akkor minden tisztelet érte. Azért vizsgázzanak a pedagógusok is!
Segítsünk hát rajta, hogy nyelvvizsgája legyen, sőt adjuk neki csak úgy oda, hogy legyen végre diplomája. Legyen egyetemeken belüli nyelvvizsgáztatás, oldjuk meg egymás között, csak ne legyen ekkora égés ez ügyben. A nyelvvizsgahiányra talált megoldási javaslat nem rossz. De ha korábban sem ment a nyelvtanulás, most mitől menne, hiszen a fejétől bűzlik a hal. A hallgatók örülhetnek a kényelmüket szolgáló megoldásnak, a nyelviskolák azonban „utolsó döfésként” említik a kormány tervét, amely működésüket lehetetleníti el.
A gordiuszi csomót szétvágni próbáló kormány csak még inkább összekuszálta azt. A gondok ugyanis még mindig a hallgatókban keresendők, akik nem képesek megtanulni egy adott nyelvet legalább nyelvvizsga szinten. Persze ennek az egyik oka az is, hogy a felsőoktatási intézmények nyelvi lektorátusai sorra szűntek meg, felégetve maguk mögött az összes reményt. A baj csak az, hogy a diplomát nyelvvizsgahiány miatt nem megszerzők tábora nem ebben az időszakban nőtt oly terebélyesre. Vagyis ez volt a legkisebb csepp a pohárban, ami persze nem feledteti el a kérdést, hogy egy ország felsőoktatása miért nem tartja fontosnak a nyelvi lektorátusok létét. Ezek ugyanis korábban lehetőséget adtak a nyelvi ismeretek bizonyítására.
Szóval a kormánynak elege lett, tesz az ügy érdekében, és az egyetemeken belüli vizsgáztatással orvosolná a helyzetet - nyelvvizsga hiányában rengetegen diploma nélkül hagyják el az alma matert -, visszaállítaná a nyelvi lektorátusokat. Az indoklás szerint ugyanis a különböző, piaci alapon működő nyelvvizsgaközpontokkal a hallgatóknak nincs közvetlen kapcsolata, nem ismerik az ottani bizottságokat, így könnyen kudarc érheti őket. Ezért alakítsunk ki egy kényelmes, fotelekkel berendezett teázó/kávézó sarkot, és barátságos körülmények között, vigyázva a lelkükre, vizsgáztassuk le őket. Úgy, hogy minden esetben sikerüljön a nyelvvizsgájuk, elérve, hogy ne legyenek diplomátlan diplomások. Hiszen mindenki hülye, csak a hallgató nem.
Öröm, hogy a tervet máris cincálják. Persze, hogy nem tetszik a nyelviskoláknak ez az intézkedés, mihez kezdenének, ha bevételi forrásuk megszűnne. Nyílt levélben lázadt fel az egyik, beismerve az idegen nyelvi oktatás problematikáját, jogosan korholva az új elképzelést: „elgondolkodtató, hogy vajon ugyanolyan rendezőelv alapján kell ezt a problémát megoldani, amin egyszer már keresztülment a felsőoktatás? Talán érdemes lenne fontolóra venni, hogy ha léteznek akkreditált felnőttoktatási intézmények, amelyek a nyelvoktatásra specializálódtak, akkor meg kellene kérdezni az ő általuk kínált lehetőségeket és szakmai véleményüket”. Kérdésük pedig bár kétségbeesett, mégis ész érvéken alapul: miért ne dolgozhatna együtt a felsőoktatás és a magán szektor? Az egyetemi nyelvoktatási rendszer visszaállítása, az új vagy régi intézmények kialakítása ugyanis feltételezhetően sok milliárd forintba kerülne majd. Nem beszélve arról, hogy milyen szintre csökken a fiatalok nyelvtudása, ha visszakerül a rendszerbe egy ilyen „kiskapu” a diploma megszerzése érdekében.
Vagy legalábbis ne fogd vissza magad, hiába vagy szűz, okosabb úgysem leszel. Illetve az állítást lefordíthatjuk úgyis, hogy szeretkezz, légy perverz, és éld ki vágyaidat, butább nem leszel tőle. Ezt állítja egy igencsak provokatívra sikerült amerikai tanulmány, amely úgy érezte, hogy muszáj bebizonyítania: a szex és az iskolai tanulmányok bizony jó barátok.
Mostantól pedig kamatyolj otthon nyugodtan, mert hiába nyit rád apád, anyád, a kifogásod már a kezedben van: de apa, épp a jövőmet építem. A szülő pedig megértően bólogat, megdobja kicsi, épp serdülőkorban lévő 14-15 éves lányát, vagy fiát egy cottonnal, hogy igazad van kincsem, dugjatok csak nyugodtan. Mindezt csak azért, mert az nem hátráltatja fiát az iskolában, hiszen ez az isten által a földre küldött tanulmány rácáfolt azokra az előítéletekre, miszerint a szeretkező fiatalok rosszabbul teljesítenének az iskolában. Persze a felmérés óva int attól, hogy életünket az „egyéjszakáknak” szenteljük, rápirít a ribikre, és a latin szeretőkre, hogy őket a szex csak hülyévé teszi. Mert csak akkor lesz hatásos a módszer, ha állandó partnerrel, egyetlen szerelmünkkel bújunk ágyba. Jó hír, hogy a tanulmány nem említ korlátokat, így vele bármikor, bárhol szabad. Sőt ezek a lelkes, és igencsak tudományos amerikaiak még a védekezésre sem buzdítanak, minek az, ha egyszer célkeresztben az oktatás van. Azt nem gátolja, hacsak be nem csönget a gólya.
Mert bizony zárójelben csak meg kell jegyezni, hogy mi magyarok, igen korán vesztjük el a szüzességünket, sőt igen csak jól állunk az abortuszok tekintetében is. Számokban mindez a következőképpen fest: a középiskolások fele már túl van az első kalandján, 90 százalékuk nem védekezett, viszont a 18 év alatti terhesség-megszakítások száma több mint ötezer évente.
Persze ezek csak számok, a fiatalok úgyis ágyba bújnak egymással, hiszen a tanulmány hitet ad nekik, és ha szüleik modern felfogásúak, akkor engedik is őket. Nincs is ezzel baj, csak legyen több felhívás, az ilyen igencsak népszerű tanulmányok mellett, hogy miért is fontos a biztonságos szex. Főleg az ő korukban. Mert a gyerek persze nagy öröm, de nem biztos, hogy egy 15 éves lány számára is.
Végre egy jó ötlet, hogy a sok majom ne csak a média és a divat hatására válassza ki jövőbeli főiskoláját, de inkább egyetemét. Fogta magát a néni és a bácsi, majd úgy döntött beleszól egy kicsit a felvételi jelentkezésekbe. Így a király is uralkodhat, a főiskola előadója sem marad üresen, és a pótfelvételit is elkerülheti a kisdiák. Csupa öröm, de mégis van, aki szerint hülyeséget csinál az oktatási tárca.
Pedig ennél idillibb állapotot el sem lehet képzelni: nem csak a fővárosi menő egyetemek járnak jól, hanem azok a vidéki iskolák is, akiknek lassan kezd felkopni az álla. Az oktatási tárca ugyanis úgy döntött, hogy beint mindenkinek, és kitalál valami teljesen elvetemült megoldást, hogy megmentse a vidéki intézményeket. Az ötlet pedig nem is bonyolult: azok a felvételizők, aki mindenáron valamelyik fővárosi jó nevű egyetemre akarnak menni, de elégséges pontjuk híján nem jutnak be, egy teljesen szokatlan esélyt kapnak. Nekik az oktatási tárca felajánlja lehetőségként, és egy új alternatívaként valamelyik vidéki főiskola azonos szakját. Így a káposzta sem vész el, és a kecske is jól lakik. Jóllakik, mert napjainkban a vidéki főiskolák haldokolnak, és csak nagy nehezen tudják magukhoz csábítani a hallgatókat, miközben a főváros egyeduralkodóként szipolyozza be a legtehetségesebb fiatalokat. Jelenleg ugyanis oda kerül a legtöbb államilag támogatott hallgató - és a létszámalapú finanszírozás miatt a legtöbb állami forrás -, ahová a legtöbb jó teljesítményű hallgató jelentkezett első helyen. Nem vitás, hogy az előző kormányzat így akarta csökkenteni a szerintük túl soknak tartott felsőoktatási intézményt. Azzal azonban nem számoltak, hogy ez egy-egy vidéki város halálát is okozhatja.
Nem beszélve arról, hogy napjainkban valóban léteznek divat szakok, sőt divat egyetemek, amelyek nevének kiejtése máris bizsergést okoz a fiatal számára. Mert bár fogalma sincs a szerencsétlennek, hogy mivel is fog foglalkozni, de diplomája nevének kiejtése rohadtul menő. De legalább most előtérbe kerülnek a vidéki intézmények ugyanolyan jó képzései is. S, reményeink szerint erre rájön a sok fiatal is, és belemegy a cserébe majd.
Persze, mint mindig, most is van, aki a kákán is csomót keres, és beszól egy kicsit. Az egyik oktatáskutató szerint nagy baromság ilyen módon beleszólni felsőoktatás piaci átrendeződésébe. A kérdés csak az, hogy most tulajdonképpen, annak kellene örülnünk, hogy lassan csak Budapesten járhat főiskolára, egyetemre az ember fia? Mert körülbelül ezt mondta, amikor arról beszélt, hogy a felsőoktatás színvonalának mértékét a hallgatók véleményének kell megadnia. Aham, de az a diák, aki éppen most felvételizik először az életben, mégis honnan tudná, hogy melyik intézmény a jó? Hiszen még sosem járt oda…
Egyetlen vágyam, hogy megtudjam, aztán mehessek haza a pics@ba – fogta rövidre az egyik felvételiző, mire a másik máris rákontrázott, hogy b.zi, aki nem iszik. Így várta a jövő értelmisége a ponthatárok nyilvánosságra hozását múlt hét csütörtökön, a már hagyományos ponthúzó partin. A végeredmény: alkoholista idióták, és nagyképű menedzserjelöltek óbégattak hangosan, alkohol és egyben örömmámorban úszva, akiket csak a flegma diplomata lány tudott jóformán überelni.
A
videó publikus, bárki megnézheti, és láthatja, hogyan is, és merre tart a felnövekvő értelmiség. Ugyan már, nem akarjuk elítélni őket, hogy segg hülyék, hiszen pont most vették fel őket valamelyik egyetemre, főiskolára. A magatartásuk, megnyilvánulásuk, és az egész összkép azonban bicskanyitogató és mélységesen lesújtó.
Haladjunk azonban szép sorban, követve a kronológiát. Csütörtökön este nyolc órakor kiderültek a felvételi ponthatárok, amikor is a fiatalok körében egyetlen kérdés ismétlődött csak: felvettek? Ezt kérdezgette a videó riportere is. Persze a készre vágott kisfilmben többnyire csak azok kaptak helyet, akik még nem tudták, hogy mi lesz, mert 8 előtt kérdezték meg őket, és azok, akik már megtudták, hogy felvették. Illetve azok, akik már a ponthatárok meghúzása előtt is tudták, hogy őket már felvették. A legszebb mégis, amikor két srác üvöltötte teli torokból, hogy felvettek, meg a haverjuk, hogy sehova. Milyen szép, és mégis mennyire örül ennek is. Szó sincs persze arról, hogy annyira részegre itta volna már magát este 8-ra, hogy fogalma se legyen a tér-idő-kontinuumról, vagy, hogy tulajdonképpen őt sehova sem vették fel. Aztán jön a menedzser gyerek, akit szintén felvettek, mondja, már-már szótagolva, hiszen az alkohol többször is gáncsot vet szavainak. Némi meleg fuvallat gyanús gesztikulációval erősítve mondanivalóját kinyögi, szemében csupa nagybetűs gyönyörrel, hogy menedzser leszek, majd rátesz egy lapáttal: én innentől egy sikeres ember vagyok, innentől jön az én életem. Majd „csak a szesz” barátja nyakon önti jól egy kis sörrel. De hát buli van, szesszel és szerelemmel.
Aztán a riporter belefutott a legjózanabb és legflegmább csajba, aki bizony diplomata lesz. Sorolja az iskolákat, a szakokat, és vágja az arcokat. A frankót mégis kopaszra nyírt barátunk mondja meg, aki egész nap melózott, és akinek egyetlen vágya, hogy megtudja, aztán mehessen haza a pics@ba. Hiszen őt annyira nem érdekli. Azt a csajt sem érdekli, akinek szájából szintén, mint mindegyikéből lóg a cigi, de csak mert ő biztosra megy, úgyis felveszik. Elég irritáló kép. Majd amikor azt hinném, hogy felháborodásomat nem lehet fokozni, egy lány ordítja a kamerába, hogy nem vették fel, de sebaj: majd fizet érte. Persze azt nem tudom eldönteni, hogy most örül, mert büszke magára, hogy 264 ezret fizet majd félévente, vagy csak így leplezi saját maga szégyenét. Erre a riporter is csak annyit tud reagálni, hogy obazze. És ezzel jellemezte a helyzetet, meg úgy általában a videóban szereplő fiatalságot, még ha tudtán kívül is.
Mindehhez, csak egy a videót kommentáló szavait idézném: Tajgetosz-tanszék kellene.
Persze a történelemben nyilván előfordult már, hogy az apa iskolájába járt a gyermek, de viszonylag ritkán szokás bizonyítványt adni a semmiért. Dombóváron azonban szakítottak az efféle hagyományokkal, így nem csoda, hogy a szakközép igazgatóhelyettesének lánya nem csak a szokásos kiváltságokban részesült, de úgy végezte el az informatika szakot, hogy közben be se járt.
A történet egészen egyszerű: az igazgatóhelyettes lányának biztos alibije van, hiszen ő Hollandiában volt, mialatt elvégezte az informatika szakot. Ez az alibi most azonban nem segít az apa, a dombóvári szakközépiskola igazgatóhelyettesének helyzetét, hiszen a képzés meg Magyarországon volt, sőt mi több, egészen véletlenül az ő iskolájában.
Nem váratott hát magára sokat a teljesen jogosan tett feljelentés, miután valakinek nem tetszett, hogy a lány úgy végezte el a képzést, hogy nem járt be az iskolába, sőt még itthon sem volt közben. A helyzetet bonyolítja, hogy az eset még tavaly történt, és akkor az ügyben már fegyelmi vizsgálatot is indított az önkormányzat. A rendőrséget viszont nem értesítették, elégségesnek tartották csupán megállapítani azt, hogy mi is történt, az iskolát pedig eltiltani a hasonló cselekményektől. Júliusban mégis feljelentést tett valaki a rendőrségen, megelégelve a sunnyogást, és kirobbantva az ügyet. Ezt követően a történtek napvilágra kerültek, a rendőrség pedig hivatalos személy által elkövetett közokirat-hamisítás bűntette miatt indított nyomozást az ügyben. Az igazgató persze hallgat, nem hajlandó nyilatkozni az ügyről. Érthető is, hiszen elég pofátlan amit tett, ráadásul most igazán megütheti a bokáját, valamint kétlem, hogy így utólag lett volna értelme az egésznek. Feltételezem ugyanis, hogy gyermeke bizonyítványának is annyi, elvégezni meg úgysem fogja ezek után még egyszer a képzést a „diák”. Persze az is érdekes kérdés, hogy ha nem járt be az órákra, akkor milyen tudás birtokában lobogtathatta volna bizonyítványát. Illetve kíváncsi lennék arra is, hogy a munkaadók milyen szemmel vizslatják majd a dombóvári szakközépből érkezők bizonyítványát.
Persze a legnagyobb lúzer az igazgatóhelyettes, hiszen nagyot bukott, hogy kiderült tette, én mégis inkább az iskola hírnevét - ha volt neki egyáltalán - sajnálom, azt is főleg az ott végző diákok miatt. Ők ugyanis az igazgatóhelyettes tettének bélyege miatt bizonygathatják ezentúl, hogy igenis megdolgoztak bizonyítványukért.
Egy amerikai könyvtárat leptek el a szellemek, felhívva a figyelmet a kihalt termekre. Szellemes, még sem nevetünk. Sőt felháborodunk, tagadjuk, hogy nem olvasunk, és azzal sem értünk egyet, hogy olvasatlan bunkók lennénk. Pedig az amerikai figyelemfelkeltés minden ízében rámutat a problémára: nem költünk rá, nem vesszük a kezükbe. Úgy válunk szépen csendben műveletlen egyveleggé, sablontudással a kezünkben, hogy közben az unió egy rakat pénzt adna, csak hogy olvassunk.
Igen, tényleg felgyorsult a világ, a fiatalok, legyenek általános iskolások, gimnazisták vagy főiskolások már csak kényszerből és muszájból vesznek kezükbe könyveket. Egy jó olvasmánynál sokkal menőbb a különböző multimédia, úgy mint a száz centis tévé, a playstation, vagy az okostelefon. Közben pedig egy értelmes mondatot leírni sem tud már a kölyök, elolvasni meg pláne. Dadog, félreolvas, nyögdécsel, majd fennhangon kiabálva közli, hogy mi ez a sz@r, és ő minek olvassa el? A tanár pedig tehetetlen, a könyvtár üres, a könyvek meg porosak. Látszólag mindenki beletörődni készül a helyzetbe, vagy mégsem?
A példa pedig igenis bizonyítja, hogy nem engedik veszni az olvasás élményét, különböző országok, különböző programokkal tesznek ellene. Amerikában, ha kell szellemekkel viccelődnek, máshol szuperhős buzdít, mi magyarok pedig szintén halkan csendben, de próbálunk olvasást népszerűsíteni. Méghozzá egyre több programmal, amelyekre a legtöbb esetben az unió adta pénz kötelez, esetenként csak simán a lelkesedés, az elkeseredettség. A gyászos helyzetet olyan kreatív ötletek és programok kívánják felszámolni, mint az örökmozgó könyvek a ZP-ben, az olvasást kényelmessé varázsoló babzsákfotelek a Margit szigeten (olvasóliget), vagy sztárok, akik iskolásoknak olvasnak fel, és mesélik el, miért szeretnek olvasni. Ehhez hasonló kezdeményezés az olvasótárs kerestetik is, amely egy kísérleti program Kaposvár. Többet csak azért sem írok róluk, inkább OLVASSON mindenki utána!
A felsorolt példák pedig reményt adnak, az unió szívesen fizet, még nekünk is, csak olvassunk. A programok pártolói pedig nem hagyják magukat, minden követ megmozgatnak, hogy társadalmunk ne vegyen mélyrepülést a műveletlen, porba omló ifjúság felnevelésének irányába. Mert olvasni csak azért is jó!
Felkapták a vizet az olasz egyetemi tanárok bérük befagyasztása hallatán, ezért döntöttek: tüntetésképpen éjszaka vizsgáztatnak. Tiltakozásuk igazából senkit sem hatott meg, a hallgatók örülnek neki a nagy hőség miatt, fennakadást pedig senkinek sem okoztak vele. Bírálatot azonban kaptak: a tanárok fizetése helyett inkább a frissdiplomások bérét emeljék.
Fogalmam sincs, hogy mennyit kereshet egy olasz egyetem oktatója, de szívesen elhívnám, hogy oktasson egy szemesztert Magyarországon. Míg nagyképűen dacolnak, hogy nem lesz fizetésemelés, addig itthon egy-egy egyetemen a körülmények is siralmasak, nemhogy a bérek. Emelésre pedig végkép nem számíthatnak az oktatók. Az olaszok még nagyobb pofára ejtése lenne azonban, hogy tanítsanak valamelyik magyarországi általános iskolában, vagy középiskolában, majd hó végén gondolkodjanak el, amikor megkapták tanári bérüket. Azt hiszem, hamar észbe kapnának. Ez pedig, hogy kiszúrnak a világgal, és jól megmutatják milyen kemények, majd elkezdenek éjjel vizsgáztatni, hát elég komolytalan. Persze a diákok többsége is röhög, így legalább nem a rekkenő hőségben, izzadságban úszva kell vizsgázniuk. Ugyanakkor ki is borulhattak volna, főleg azok aki, hajnali fél ötkor kerülnek sorra a szóbeli vizsgán. A kérdést pedig teljesen jogosan tehetnék fel, kérdőre vonva vele oktatóikat: miért rajtuk csattan az ostor? Mert ezt az egészet tulajdonképpen senki sem veszi komolyan, a fizetésüket továbbra sem fogják emelni, hiszen valószínűleg volt oka a döntésnek.
A legszimpatikusabb bírálatot a római egyetem rektora fogalmazta meg, aki egyáltalán nem támogatja az általa folklórnak nevezett akciót. Úgy gondolja, hogy az ilyesfajta hiszti helyett, inkább azon kellene elgondolkodniuk az oktatóknak, hogy az övék helyett a pályakezdők fizetését kellene emelni. És mennyivel szebb ez a gondolat, akár terjeszteni is lehetne. Bár az is elgondolkodtató, hogy egy jól kereső rektornak nyilván nem esik nehezére ilyen szép szavakat formálni, miután a zsebe tele van. A gondolatot viszont átültetném itthonra is, sőt kicsit javítanék rajta: lefaragnám a rektorok fizetését, majd befagyasztanám, és emelném a pályakezdők fizetését. És szerintem ezért a magyar hallgatók is simán sztrájkolnának, mondjuk azzal, hogy csak éjjel hajlandóak vizsgázni.
Nem, nekünk nem elég, legyen még. Túl kevés a kommunikációs szakember, nincsen rendes képzés. Kiszel Tünde segít nekünk, mégpedig egy, a személyével fémjelzett médiaiskolával. Gondolnánk, hogy de miért, és máris rámutat: jó tanár lenne, hiszen neve és élete már egyetemi tananyag.
Nehéz eldönteni, hogy a hír kacsa vagy nem, hogy tényleg számíthatunk-e a jövőben Kiszel Tünde aláírásával ellátott diplomával szaladgáló mélyértelmiségiek magamutogatására. Oké, nem diploma, de valami papírt csak ad majd nekik. Mélyértelmiségi, mert nyilván képzettnek hiszik majd magukat azok a szerencsétlenek, akik Tünci médiaiskoláját választják. A kérdésre a választ azonban nem tudom megfejteni: miért fog valaki Tündének fizetni, hogy olyan oktassa, aki félkegyelmű a szakma szemében. Mert valljuk be, ehhez sem ért. Tulajdonképpen nehéz meghatározni, hogy mihez ért, de ez most nem is fontos. Kicsit talán mégis, hiszen a szőke bulvárhősünk is rájött, hogy naptárfotózásból nem sokáig fog megélni. Valami értelem megcsillan szemében, de következő szavai már be is árnyékolják azt: „Nálam jobban aligha tudhatja bárki is, hogyan kell boldogulni ezen a területen. Magam is egyetemi tananyag vagyok, így biztos vagyok benne, hogy hasznos lehetnék, mint tanár” - magyarázta az egyik bulvár lapnak. Anyádat - mondjuk ki hangosan, és még a röhögéstől is elmegy az ember kedve. Ugyan mit ért a médiatörihez, műfajelmélethez, a kisvárosi és nagyvárosi sajtó elemzéséhez, vagy éppen az online vagy offline megjelenés közötti különbségekhez. Hogy kedvelt téma a bulvárok hasábjain, az is csak annak köszönhető, hogy ritka hálás téma, de nem érdemei miatt, hanem egetverően ostoba megnyilvánulásai okán. Hogy gyakori szereplője a tartalom nélküli oldalaknak, még közel sem jelenti azt, hogy felhatalmazná arra, hogy oktasson bármit is. Ha csak nem a hülyeséget. Bár a mondás talán igazolhatja: aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja. Ezek után már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az mit csinál, aki nála tanulta ki a szakmát.