Tavaly 276, idén csaknem 200 óráját nem tartotta meg a Pedagógusok Demokratikus Szövetségének elnöke, Mendrey László. Az általános iskolai matematikatanár állítása szerint, nem tudja megmondani, hány órát hiányzott. Újabb Örkény-novellába illő történet a magyar oktatásügy inogó könyvespolcain.

A PDSZ vezetője az elmúlt évben szinte minden nap benn volt a hírekben, az óráin azonban nem jelent meg ilyen gyakran. Miközben minden fronton a pedagógus társadalomért harcolt−olykor jogosan, sokszor inkább dacból nem értve egyet a tervezett változtatásokkal− valahol elfelejtett tanár maradni.

Valószínűleg temérdek elfoglaltsággal jár egy érdekvédő szervezet elnökének lenni. Bizonyosan hasznos, ha olyan áll a szövetség élén, aki maga is gyakorolja a hivatást, így tisztában van azoknak a helyzetével, akiket véd. Valahogy mégis furcsa szájízzel veszi tudomásul az ember, hogy abban az iskolában küzd egy, a szükséges papírokkal nem rendelkező kolléga igazgatói kinevezéséért, ahol a diákok inkább a tévében beszélve, mint a tábla előtt magyarázva tudnák beazonosítani a matektanárukat. Érdekes, hogy azoknak a pedagógusoknak a nevében beszél, akik közül sokan még meg is tartják óráikat a gyerek, a magánórák, a másodállás mellett, és közben nem rakják zsebre a kevéske tízezres mellé a vezetői plusz jövedelmet.

Mindössze tíz betű. Elsőként ennyit szögeznek le, ha a tanári hivatás mellett döntesz.

Szép és súlyos szó: hitelesség.

Tegnap megírták a magyar nyelv és irodalom érettségit a középiskolákban. Rendben lezajlott a történet- mondhatnánk, hiszen semmi botrányosról nem lehetett hallani: nem tűntek el a feladatlapok útközben, nem derültek ki előző este a kérdések, és végre még az irodalomhoz is köze volt mindegyik választható esszékérdésnek. Szóval néhány   álbombariadótól eltekintve minden simán ment.

Hétfő este aztán egy érdekes link kezdett el keringeni az interneten: ismerősök posztolgatták és írtak alá vérmes kommenteket. A gyakorikerdesek.hu oldalon ugyanis 10:29-kor, azaz még az érettségi közben, megjelent egy kérdés, amely a virtuális világból várt segítséget az érvelés feladatához. Szegény, biztos túl sok Legyen Ön is milliomost látott, s elhitte: jár a telefonos segítség.

A rafinált (?) diák tette erős indulatokat keltett az említett fórumon: a többség szerencsére felháborodott az akción, jól lehordta a szemtelen kölköt és azt a néhány jólelkű hozzászólót, aki a „ne bántsd, azért mert ő legalább megpróbálta” címszóval korteskedett mellette. Sok hozzászóló feltette a kérdést, amelyen valóban érdemes elgondolkodni: érdemel érettségit, aki három irodalmi alakot sem tud felhozni példának a hősiesség témakörben? Csak az általános iskolából hozott annyit: gondoljunk Nemecsekre, az Egri csillagokra vagy akár Baradlay Jenőre. És ezek csak a kötelezők, amelyekről legalább hallott, ha nem is olvasott belőlük egy betűt sem.

Többen más oldalról ragadták meg a diák észbeli képességeit: haver, ha telefonozol, akkor inkább „googlizd meg”, azt legalább nem lehet visszakeresni utólag. És tényleg? Mennyi esze van annak, aki még ezt sem méri fel, mielőtt csalásba kezd…?

Pont az a pár gigányi ott benn: az OKOStelefonjában.

Nyilvánvalóan eddig is megvolt az oka annak, hogy a hittan és az erkölcstan kimaradt az iskolán belüli programból, a bírálók szerint éppen azért, mert egész egyszerűen nem oda való. Nem túl meglepő módon a két tárgy közül a hittan kapott több kritikát, néhányan egyenesen felháborítónak tartják, hogy iskolai keretek között akarják hitre nevelni a gyerekeket.

Belegondolva a szülők helyzetébe, ez az elutasítás teljesen jogos. Az ugyanis, hogy egy gyerek vallásos-e, nem az iskolától kellene, hogy függjön, hanem az otthon kapott neveléstől, és ez vonatkozhat akár az erkölcstanra is, bármit is fedjen ez a fogalom: az otthon kapott értékek alapján döntse el egy gyerek, hogy számára mi a jó és a rossz, ne az iskolában akarják idegen emberek megtanítani neki.

A hittan oktatással egyébként a pedagógusok sem értenek egyet: a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szerint nem helyes, hogy a hitoktatás órarendi keretek között folyik, úgy vélik, hogy a gyerekeknek továbbra is csak tanítási időn kívül kellene ezzel találkozniuk.

A Pedagógusok Szakszervezete szintén elutasító az új óra bevezetésével, magyarázatképpen egy igen fontos dolgot emeltek ki: a kötelezővé tétel sértheti a világnézetileg semleges oktatáshoz való jogot. Valljuk be, ez a tétel elég nehezen vitatható, hiszen a vallás pontosan egy világnézetet közvetít, aminek a közoktatásban nem kéne, hogy helye legyen.

Múlt héten kezdett egyeztetni az Oktatási Hivatal a történelmi egyházak vezetőivel a hit- és erkölcstan órák bevezetéséről. Az új tantárgyak 2013-tól lennének kötelezőek, minden magyar általános iskolás számára.

A törvény szerint a diákoknak nem kell mindkét tantárgyat tanulniuk, választhatnak majd a hittan és az erkölcstan között, ennek ellenére máris sokan ellenzik, hogy ezek a tárgyak bekerüljenek az órarendbe – és nem is feltétlenül alaptalanul.

Hoffmann Rózsában azt szeretjük, hogy rendületlenül bízik.  A megénekelt nemzeti magatartáshoz híven „megfogyva bár, de törve nem” éldegél a jó magyar placcon, és reménykedik.

Most épp a pedagógus-életpályamodell 2013-as bevezetésében, amellyel kapcsolatban elmondta, nem igaz, hogy csak 2014-től lép életbe, majd hozzátette: csak akkor kerül sor erre, ha mégsem lesz pénz. Akkor most köszönjük meg a kimerítő, újszerű információt. Emellett mi is csak reménykedhetünk.

Sokat élcelődtünk rajta: mondtuk, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, meg legyintettünk, hogy nem túl rózsás a helyzet. Amikor az ember éppen megsajnálná, hogy a szójátékokra okot adó neve miatt még inkább egyedül viszi el a balhét a csoport helyett, amelyet képvisel, akkor mond valamit, amitől az empátia induló hullámai egyszerűen visszakanyarodnak, és elfolydogálnak inkább a Schmitt Pali felé (ő legalább már nem nyilatkozik).

Nagyon örülünk, hogy a pesszimistának kikiáltott magyarok vezetői között valaki úgy tud „bízva bízni”, ahogy Madách Istene kérte, s örökkön hű Csokonai csalfa Reményéhez. Azért nem ártana átvenni még egy kicsit a magyar költészet klasszikusait, például Petőfit, aki már régen megmondta Kánaán akkor lesz, „ha majd a bőség kosarából mindenki egyformán vehet”. Különben marad a réges-régi népdal, hogy „nincsen Rózsa, nincsen Rózsa, mert lehullott a földre”.

Nem reális az integrált oktatás megvalósítása, amíg a felsőoktatásban nincs lehetőség olyan pedagógusok képzésére, akik egyaránt el tudják látni a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek és az egészséges diákok oktatását. Emellett a fejekben is elkéne a „rendrakás”.

Lassan már örökzöld téma az integrált oktatás kidolgozása, ugyanakkor lényegi intézkedések még mindig nem születtek a sajátos nevelési igényű és a normál oktatásban részesülő diákok együtt tanításával, tanulásával kapcsolatban. Elméletben már remekül működnek az integrált osztályok, sokak szerint a cél is nemes, a megvalósítás előtt a lényegi kérdés azonban tényleg az, hogy működnének-e egyáltalán ezek az osztályok.

Talán pesszimistán hangzik – és épp az ilyen gondolkodásmódot is igyekeznének megszüntetni az integrált osztályok – de, személy szerint MÉG nem tudok magam elé képzelni egy olyan tantermet, ahol a sajátos nevelési igényű gyerekek és a normál oktatásban részesülő diákok együtt tanulnak, boldog közösséget alkotva. Miért is? Egyrészt, mert a hazai felsőoktatás jelenleg nem képez olyan pedagógusokat, akik egészséges és SNI-gyerekek nevelését egyaránt el tudnák látni. Ehhez ma Magyarországon két szak elvégzése, két diploma szükséges. Amíg ez a fajta pedagógusgeneráció kinevelése nincs meg, egy integrált osztályban mindent el tudok képzelni hatékony együtt tanuláson és fejlődést elősegítő oktatáson kívül. Másrészt, úgy gondolom, hogy az integráció terve még, csak elméletben hangzik jól, a szülői és a pedagógusfejekben nem tisztult le teljesen, hogy ezzel mit nyernének a felek. Félreértés ne essék: nem az integrált osztályok elképzelése zavar – bár, gondolom sok szülőt igen -, hanem az, hogy hiányzik az oktatás szereplőinek erre a helyzetre való felkészítése. Hiszen sok szó esett már a médiában az intézményi infrastruktúra átalakításáról, a pedagógusok képzésének változtatásáról, de amíg lelkiekben egy tanár, egy szülő és, ami a legfontosabb, egy diák sem  készült fel az SNI-gyerekekkel való foglalkozásra és a velük való együtt tanulásra, addig nem jósolható sok jó az integrált osztályoknak. A sikeres kivitelezéshez talán itt kellene elkezdeni az előkészületeket!

Hogy mik meg nem történhetnek a mai világban! – háborodna fel egy idősödő, merőben konzervatív nézeteket valló hölgy, amikor rákattint egy olyan hírre, amelyet önszántából sose járna, és azt olvassa: pornót vetített a tanár órán. A történet első része fikció, bár biztos létezik ilyen „öreghölgy”, az állítás azonban igaz. A bátorság nem ismer határokat.

A gyerekek házit írnak a fővárosi általános iskolában. Csend, rend, jókedv uralkodik. Nyílik az ajtó: belép egy apuka. Körbenéz. Megleli a teremben egyetlen szívebogarát. Rámosolyog. Köszönés, legyintés, integetetés nélkül még csak egy lesajnáló pillantásra, vagy fáradt nyögésre sem méltatva a csemetéjét okító tanárt odaszól kislányának: „Gyere cicám, hazamegyünk.” Majd kézen fogva a copfost az ajtó felé indul.

Vajon hol a hiba….?

Ha megtaláltad, az élet valószínűleg lehetőséget adott a viszonylag zavartalan szocializációra, és érzed, hogy melyik ponton csúszik el a történet a normálistól. Talán egyetértesz a pedagógussal, aki finoman, de élesen odaköszön az apukának, és megkéri, hogy ezután, ha lehet, kérje el a gyereket a kötelező tanítás ideje alatt: ennek feltételeként pedig vegye észre őt, az épp ott dolgozó tanárembert. Talán, ha egyetértesz, háborogsz majd kicsit: megesik az ilyen, ez a mai világ, köszönni már smafu, a hülyeség mindenhova beteszi a lábát…

Ma már nemcsak az a baj, hogy beteszi, hanem hogy tovább is lép: a facebooknak nevezett univerzumban hirdeti saját hamis-igazát. Így esett az említett szülőkkel is, akik megsértődve a finom, de célzott figyelmeztetésen, azt facebook-posztra érdemesnek tartották, s ország világ tudtára adták a megrázó történetet.

„Micsoda arcátlanság”- vágta rá megannyi együttértő ismerős. Zengett a háborgó népek komment-tengere. A többi, Hozzád hasonló józan ember pedig hallgatott: mégsem illik annyi like között, kommentben közölni, hogy bocs haver, nincs igazad.

Ha azt hiszed, a történet fő tanulságának azt szánom, hogy köszönj a gyereked tanárának, tévedsz. Tudom, hogy te ezt már úgyis tudod.

Ehelyett egy tanárom kedvenc mondását idézem ide neked, hogy ne feledd: „Ha valóban minden okos enged, végül majd a hülyék uralkodnak.”

A jelenet túl sokszor megismétlődött már: fáradt, álmos arcok próbálnak figyelni, többen valódi érdeklődéssel az előadóra. Néhány sóhaj, tüsszentés a teremben, mozgolódás hangjai, míg az ember összebarátkozik a székkel, amely órákig társa lesz.

Hoffmann Rózsa megint jól megmondta - szerinte ugyanis az ország felemelkedését nem szociológusokkal, kommunikációs szakértőkkel vagy jogászokkal lehet felgyorsítani, hanem műszaki, természettudományos és informatikai végzettségű szakemberekkel. Gyors virtuális közvélemény-kutatást végeznék: nyomja meg a LIKE gombot - bár ez nem túl stílusos -, aki mélyen sértve érzi magát e kijelentés miatt. Kommunikációs diplomámmal én igen.

Pusztán gondolati síkon: amennyiben a Fidesz politikája a széles tömeg félrevezetését, a Vezér akaratának önkényes gyakorlását tűzte ki céljául, nagyon is helytálló Hoffmann Rózsa állítása, miszerint az ország általuk értelmezett felemelkedését nem lehet majd a társadalmi folyamatokat és összefüggéseket átlátó szociológusokra, a jogot keresztbe-kasul ismerő ügyvédekre, vagy a hazugságpropagandát felismerő kommunikációs szakértőkre alapozni. Félreértés ne essék: véleményem szerint is elengedhetetlen, hogy kiemelkedő természettudományos és műszaki szakértőket neveljünk. Egy oktatási államtitkár szájából azonban ilyen közbevetés nem helytálló.

Az Origo-s kollégák nem is tétlenkedtek a kijelentés hallatán, hanem szépen becsordogáltak az ország díszes házába és kikérdezték a szociológus, illetve jogi végzettséggel rendelkező Fideszes, illetve KDNP-s képviselők egy részét. A megdöbbentő az volt, hogy nem a saját szakmájuk értéke mellett álltak ki, hanem különböző magyarázatokkal próbálták igazolni Hoffmann állítását.

Ha így nézzük, olyan szakemberekre, akik nem állnak ki saját értékrendszerük mellett, valóban nincs szükség!

Kirúgtak egy brit tanárnőt állásából, mivel az igazgató úgy vélte, pedagógushoz nem méltó posztokat tett közzé a Facebookon. Az ötvenéves tanárnő nemcsak a legjobb szexjátékokról értekezett az oldalon, hanem ex-tanítványait is italozásra invitálta bizonygatva, hogy ő egy laza, jófej, káromkodós hölgy. A miheztartás végett azért a hozzászólásai mellé odabiggyesztette: „Ne mondd el senkinek!”

Sokat hallani, mennyire fontos a rutinos, nagy szakmai tapasztalattal rendelkező pedagógusoknak is fejleszteni az IKT-kompetenciákat, hogy szót értsenek a félig-meddig virtuális világban felcseperedett tanítványaikkal. Talán érdemes hozzátenni: ajánlott a legapróbb részletekig elmélyíteni a frissen megszerzett tudást, elkerülendő az apróbb bakikat. A brit tanárnő azzal védte magát, „nem tudta, hogy mindenki láthatja a megjegyzéseit”. Érdekes, hogy a tanárnő nem jött rá, a dolog oda-vissza működik, és ha ő lát másokat, őt is ugyanúgy követhetik.

A Facebook tényleg megváltoztatta a világot, kár is tagadni. Álságos dolog lenne azonban mindent rá fogni. A tanárszerep nagyon nehéz: a példamutatás miatt örökös önfegyelem és önkontroll szükséges, de azt hiszem, ez a tanárnő nevetségessé tette magát a diákok szemében. Egy igazán jó tanár a valódi személyiségét mutatja, akkor is, amikor a katedrán áll, és nincs szüksége bizonygatni a „jófejségét”, mert a diákok szeretik, vagy legalábbis tisztelik. Ha nem is haverként, de pedagógusként biztosan. És hogy rendel-e szexjátékokat, káromkodik-e, iszik-e olykor-olykor? Az mindegy.

Nem lennék a mai általános iskolások helyében, akiknek állampolgári kötelességtudatról, növénygondozásról, illetve szexuális – és öltözködési kultúráról is tanulniuk kell majd – legalábbis a tegnap megjelent új Nemzeti alaptanterv (NAT) vitaanyagának értelmében, amely sokkal inkább hasonlít egy felnőttek számára készült életmód-magazin összeállítására, mint alaptantervre. Legújabb bejegyzésünkben ebből szemezgettünk, hogy kiderüljön: a kormány szerint mit kell tudni általános iskolásként ahhoz, hogy felkészült gimnazista váljon valakiből.

Először is elengedhetetlen a mindennapi életvezetéshez szükséges gyakorlati tudás elsajátítása: az egészséges és káros ételek és italok megkülönböztetése, a tisztálkodás, az öltözködés és a higiénia alapjai mellett a rokonsági és generációs kapcsolatok mibenlétének, valamint a családi gazdálkodásnak és a takarékosságnak megismerése.

Ha a kisiskolások még nem tájékozódtak volna kellően a sikeres házvezetés fortélyait illetően, még a felelős párkapcsolatok kialakításával és a szexuális kultúra kérdéseivel kapcsolatban is hasznos tanácsokat kaphatnak. Emellett az új NAT felkészít az életben elkerülhetetlen értékkonfliktusokra, segít választ találni a tanulók erkölcsi és életvezetési problémáira. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy állampolgári kötelességtudatra és hazaszeretetre is nevel.  

Az új NAT számomra csupán egy fontos kérdést vet fel: MIÉRT?

Miért szükséges már általános iskolában olyanokkal tömni a kisgyerekek fejét, amiket gyakorlatban csak 10-15 év múlva fognak hasznosítani? Miért kell már ilyen korán a felnőtt élet nehézségei miatt sokkolni őket?      

Persze nem ördögtől való a praktikus dolgok többségéről tudni, de a gyerekek felérik-e egyáltalán ésszel a tananyagban foglaltakat? Látják-e majd az összefüggéseket?

Ha nem, akkor egyes jár?!

Ha siránkodtak is eddig az egyetemek a kevés pénz miatt, most nem érzik annyira veszélyben magukat, hogy kezükbe véve az irányítást, megemeljék a tandíjakat. Pedig sok jóra nem számíthat a felsőoktatás intézményeinek vezetősége: a hírek szerint megszorítást megszorítás követ idén, és jövőre is. Elvonások, Széll Kálmán-féle milliárdos költségcsökkentés, a belső hírek szerint pedig a jutatott pénz sem osztható már úgy fel, ahogy akarják az intézmények, nincsen szabad felhasználás, abból pedig némi apanázs a vezetők, zsebébe.

Törődöm a hazámmal, mert a hazám törődik velem – olvasható a kormány által kidolgozott, az Új Nemzedék Jövőjéért Program küldetésében. Az ifjúságpolitikai keretprogram többek közt azt tűzte ki céljául, hogy elősegítse a fiatalok otthonteremtését, a családalapításhoz szükséges egzisztencia megszerzését, valamint az elérhető kultúrát, és biztonságos szórakozást is.

A keretprogram kidolgozói hosszú távú jövőképpel rendelkező, demokratikus értékekkel felvértezett, környezetéért felelősséget vállaló új nemzedéket látna maga előtt. Ez önmagában szép és jó, a baj csak az, hogy ezek megvalósításához pont ők csorbítják a fiatalok jogait.

Hogyan lehetne egzisztenciát teremtenünk, felelősségteljesen családot alapítanunk, ha a felsőoktatás hosszú távú eladósodásba sodor minket? Miként helyezkedhetnénk el versenyképes fizetéssel, ha az egész országban leépítésekkel próbálnak pénzt spórolni a cégek? Ha csak protekcióval lehet jó munkát szerezni?

"A diplomás munkanélküliek nagyobb része azok közül kerül ki, akiknek a szülei alacsonyabb végzettséggel rendelkeznek" - olvasható az Új Nemzedék Jövőjéért Program ismertető kiadványában. Az, hogy a statisztikának - vagy inkább a feltételezésnek - milyen vizsgálat szolgált alapjául, nincs feltüntetve. Annyi viszont bizonyos, hogy a diplomás munkanélküliséget nem a szülők iskolai végzettsége befolyásolja, hanem - az itthon jól bevett szokást követve - a kellő ismeretségi kör hiánya (protekció), és a mesés gazdasági helyzet eredményezte pangás a munkaerőpiacon. A keretprogram ismertető kötetében foglalt abszurditás után kíváncsian várhatjuk a kormány ifjúságpolitikai intézkedéseit.

Addig dilemmázgathatunk egy örök kérdésen:

én törődöm a hazámmal, de a hazám törődik velem?

Miután elfogadták a felsőoktatási törvényt és napvilágra kerültek a keretszámok, de semmi mást nem lehetett tudni, legyen szó konkrétabb felvehető hallgatói számról, vagy összegekről, gondoltam körbetelefonálom az intézményeket, hogy milyen konkrét infókkal tudnak szolgálni. Különféle képzések keretszámairól, árairól érdeklődtem, álcaként mint potenciális jelentkező, hiszen így lehetett a leginkább megvizsgálni, hogy mégis miről tudják tájékoztatni a leendő hallgatókat január elején. Azt tapasztaltam, hogy leginkább semmiről, és arról is sokszor ordenáré stílusban.

A legtöbb helyen előbb vagy utóbb a Tanulmányi Hivatal egyik munkatársához kapcsoltak, és időnként meglepődtem egyesek modorán. A személyes „kedvencem” a köszönés helyetti „Mondja, mit akar!” mondat volt, épp csak melegebb éghajlatra nem küldött el azért, amiért érdeklődöm. A problémám az, hogy nem egy helyen találkoztam ezzel a hangnemmel, többször is azt éreztem, hogy csak egy nyűgként kezelnek a „kedves” TO-s munkatársak.  Kellemes lehet, ha egy végzős gimisnek ez az első élménye a felsőoktatással kapcsolatban, azt hiszem kellően meghatározza az intézménnyel kapcsolatos viszonyát a közeljövőben.

Telefonálgatásaim során szerencsére két nagyon pozitív példával is találkoztam, az egyik esetben a vonal túlsó felén helyet foglaló TO-s néni elkezdett szabadkozni, megmondta, hogy nem akar becsapni, a legőszintébben is csak annyit tud mondani, hogy nincsenek konkrét információi. A másik készséges hölgy pedig az egyik vidéki egyetem képviseletében beszélt velem, és ő volt talán a legaranyosabb személy mindannyiuk közül. Habár segíteni nem tudott, de mégis próbált mindent megtenni, hogy használható információkhoz jussak, és még szörnyülködni is lehetett neki, hogy mennyire elfogadhatatlan ez a mostani állapot.

Véleményem szerint az utóbbi kettő lenne a követendő példa. Hiszen kissé felháborító lehet, hogy valaki olyan dolgokat szeretne megtudni, amiktől a jövője függhet, és faragatlan stílusban közlik vele, hogy semmilyen segítséget nem tudnak nyújtani. Úgy gondolom ezt emberi hangnemben is közölni lehetne, és alapvetően nem ez lenne a TO-nak is az érdeke, minél több hallgató becsábítása az iskolába?

Úgy látszik, ha valaki pontosabb információkat szeretne, jobban jár, ha megvárja a felsőoktatási tájékoztató kiegészítését, mert az intézményeknél csak felidegesítik az embert. Ami külön vicc az az, hogy még egy étterem tulajdonos, akit teljesen véletlenül hívtam fel, is sokkal kedvesebben reagált, mint egyesek, akikkel beszélnem sikerült…

Tizedannyi eséllyel indulnak el a választott pálya felé a hallgatók, mint tavaly felvételiző sorstársaik, mivel a - gazdasági egyetemek rektorainak tett ígéretek ellenére - a 2000-2400 állami helyből mindössze 250 kiadó a következő évre a kihirdetett felsőoktatási keretszámok szerint. A megdöbbentő tizedelés nagy érvágást jelent a gazdasági profilú főiskolák és egyetemek számára, akik egyelőre még nem tudják, miképpen oszlanak meg a nyilvánosságra hozott országos létszámok az érintett intézmények között. Nemcsak az iskolák, a leendő hallgatók is csüggednek.

Hónapok óta sokat hallottuk az ígéretet, miszerint a műszaki és természettudományos szakok keretszámait illetően jelentős bővítés várható. Miközben a hiányszakmákként emlegetett pályákra készítő szakokon több ezerrel nő az elsősök száma, ugyanannyi eszköz, labor, előadó áll rendelkezésre, mint amikor feleannyi gólya rakott fészket (jó esetben) 5-6 évre a falak között. A helyzet fordítva is igaz, a gazdasági szakokon kezdő hallgatókra visszhangzó folyosók és alig megtöltött előadótermek várnak majd. Persze a szomorú szemek látványa nem elég erős érv a tavalyi keretszámok megtartása mellett. Mégis meglepő fordulat volt, hogy még a jó előre beharangozott drasztikus bölcsész-létszámleépítést is felülmúlta valami arányaiban, amiről ráadásul azt gondoltuk: szükség van rá a munkaerőpiacon. Meg amiről azt mondták, nem történik benne nagy változás.

Itt jön a képbe a mondat, amit egy ismerősöm nagypapája emleget gyakran, ha kis hazánkról beszél:

„Nekünk jó.

Tudod, mi mindig az ÍGÉRET földjén járunk…”

Eljött a búcsú ideje.Az első sokkból felocsúdva: valóban ennyire megdöbbentő Dux László lemondása?

A „csúcson” hagyta abba, hisz elfogadták az ő nevével is fémjelzett felsőoktatási törvényt, mellyel jelentős mértékben keserít…, pardon nehezítették meg több tízezer hallgató életét. Mivel már rég elillant – ha létezett is egyáltalán – az illúziónk, hogy a döntéshozók az emberek jóléte érdekében tevékenykednek, rájöhetünk, hogy a politikában egy törvényalkotásnál nagyobb teljesítményt talán nem is lehet elérni – persze a sok számjegyű fizetés meg a szép „borravaló” mellett. Ha így nézzük, Dux László a legjobbkor hagyta el az Orbán Viktor kormányozta, ütött-kopott hajót.

Dux László, felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár január 5-én, éppen a felvehető hallgatók pontszámának kihirdetése napján mondott le. Az Index által Intercity-államtitkárnak elnevezett Dux – állítólag - már a kezdetek kezdetén is abban állapodott meg Hoffmann Rózsával, hogy a felsőoktatási törvény megalkotásáig vállalja a feladatot, azután pedig visszatér hallgatóihoz, a szegedi katedrára. Ugyanakkor a Népszabadság tudni véli, hogy a felsőoktatási törvény megalkotásának folyamatában már többen is bírálták Dux teljesítményét. A napilap szerint Hoffmann Rózsa és a KDNP ragaszkodott a helyettes államtitkár személyéhez, ugyanakkor a hallgatók és a rektorok, sőt még a

kormányoldal részéről is többen elégedetlenkedtek.

 Így, nem maradt más, mint búcsút inteni:

Arrivederci Lácibá!

Jelentős eladósodással szerezhetnek majd diplomát a költségtérítéses képzésre bekerülő hallgatók. Legalábbis ezt sugallja a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által jegyzett tervezet, mely szerint félévente akár 600 ezer forintos kölcsönt is felvehetnek azok a diplomára vágyok, akik igénybe veszik a Diákhitel II. konstrukcióját. Sajtóértesülések szerint ez az összeg kizárólag a költségtérítés és az önköltség kifizetésére fordítható, minden egyébre ugyanakkor még a hallgatók rendelkezésére áll a „régi” Diákhitel, mellyel maximum 400 ezerrel növelhetik tartozásukat. Nem kell hozzá matematikusnak lenni, hogy bárki kiszámolhassa mennyit jelent a két hitelkonstrukció együttes, maximális igénybevétele már a „sima” alapképzés elvégzése esetén - osztatlan képzésre pedig bele se gondoljunk!

Sokan bírálták a kormány döntését, mely szerint jelentősen csökkentik az államilag támogatott képzésre felvehető hallgatók számát. Nem hiába a felháborodás: a létszámleépítéssel a felsőoktatásban a tehetségesek (őket majd az állam finanszírozza) és a tehetősebbek (őket apuka, anyuka) mellett megjelennek majd a totálisan eladósodottak is, akik egyéb tényezők miatt arra szorulnak, hogy saját maguk teremtsék elő a diploma árát – vagy munkával, vagy hitellel, akár a kettővel együtt.

Egy szó, mint száz: szabad a pálya a kedves hallgatók előtt, hogy szüleik devizahitele mellé már saját – a családalapítást és a későbbi felnőtt életet jelentősen megnehezítő -, komolyabb összegű kölcsönnel is rendelkezzenek az egyetem, vagy főiskola befejezéséig.

Elfogadták az új felsőoktatási törvényt. Pokorni, akinek korábban is voltak fenntartásai, nemmel szavazott. Azt mondta, hogy több olyan elemet is lát a törvényben, amelyek megnehezítik a szegényebb gyerekek sorsát, azt viszont pozitívumnak tartja, hogy a legjobb hallgatók állami- és részösztöndíjat kaphatnak. Kérdéses, hogy ez valójában mekkora „pozitívum”.

A pontos számokat még nem ismerjük, nem tudjuk, hogy milyen mértékben csökken majd a hallgatók száma az egyes intézményekben és milyen arányban oszlanak meg az önköltséges, valamint a „(rész)ösztöndíjas” hallgatók. Pedig ezek fontos kérdések, hiszen csak ez alapján tudjuk meghatározni, hogy ez a változás jó, vagy rossz. Mindenesetre, ha Pokorni szerint ez pozitívum, akkor reménykedjünk abban, hogy tényleg az. Reméljük, hogy a jelenlegi állapothoz képest nem csökken a támogatott hallgatók száma, sőt majd növekszik! Bízzunk abban, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul a felsőoktatásban. „Ez már most sem igaz!” – hallhatjuk több felől, és van is benne igazság, de minden megoldható más módon is. Akinek nincs pénze különtanárra, az üljön össze azokkal tanulni, akiknek telik rá, vagy jobb képességű diákokkal, akiknek nincs is különtanárra szüksége. Aki drágának találja a nyelvvizsgát, annak lehetősége van emelt szintű érettségivel megszerezni a nyelvvizsgapapírt, lehet, hogy az csak belföldön elismert, de ugyanúgy pluszpontot jelent a felvételin. Sok ilyen egyszerűen megvalósítható rafinéria van, ezeken nem változtattak, mert nem tudtak mit. Anno én is így csináltam és bejött. Élő példa vagyok rá, hogy saját magunk is teremthetünk egyenlő esélyeket.

A felsőoktatási törvényről amúgy is megoszlanak a vélemények, a többség elégedetlen. Többek között én is. Úgy érzem bekorlátozták a lehetőségeim a jövőre nézve, és nem is csak a magam kárán vagyok felháborodva. Féltem azt a generációt is, melynek tagjai most kezdenek majd tanulmányaikba, immár az új rendszer szerint. Őket úgymond belelökik a mélyvízbe, hiszen még a képzési költségekről sincsenek információik, ami azért eléggé nonszensz.

Nagy a káosz, de az észrevehető, hogy ezt mások is látják. Pokorni sem véletlenül nyomta meg a „Nem” gombot az „Igen” helyett. Annak azért örüljünk, hogy van, amit legalább ő pozitívumként könyvel el a törvényből.

Köszöntsük nagy tapssal az újszülöttet, nevén: a Nemzeti köznevelésről szóló törvényt, melyet - egy évig tartó vajúdást követően - december 20-án, hajnalban fogadtak el a parlamentben. Ebben a bejegyzésben összeszedtük, mikortól lehet számítani a törvényben foglalt jelentősebb változásokra.

"Az ország jövője szempontjából az egyik legjelentősebb törvény" 2012. szeptember 1-jén lép hatályba, ugyanakkor legtöbb intézkedését csak késleltetve, illetve fokozatosan vezetik be.

2013 eseménydús év lesz, januártól ugyanis, több változásra lehet majd számítani: állami fenntartás alá kerülnek a köznevelési (anno közoktatási) intézmények, és változik majd a bérek finanszírozása is. Ekkortól lesznek érvényesek a tankötelezettségre vonatkozó szabályok, valamint hatályba lépnek a szakszolgálatokkal kapcsolatos változások is.

Nyolc hónappal később, 2013. szeptember 1-jétől friss időszámítás kezdődik a pedagógusok számára: nem csak azért, mert ekkor lép életbe az új munkaidő-számítás, hanem a pedagógus életpálya-modell, így a pedagógusok magasabb bérezése is. (Megjegyzem, azt még senki nem tudja, hogy a modellre szánt több százmillió forintot honnan a manóból varázsolják elő. Az mindenesetre megnyugtató, hogy Orbán Viktor megígérte Hoffmann Rózsának: valahonnan úgyis kerítenek rá pénzt...)

A fontosabbak közül 2013-ban indulnak a köznevelési Híd-programok, ekkortól lesznek az új csoport- és osztálylétszámok, valamint a tanulói óraszámok is. Illetve meg kell majd oldani az általános iskolákban a 16 óráig tartó foglalkozások megszervezését. Ha, ez még nem lenne sok a jóból, ekkortól kell választaniuk a diákoknak az erkölcstan és a hittan között.

Egy mozgalmas évet követően 2014. szeptember 1-jétől csupán egy dologra kell majd odafigyelni: hároméves gyerekünk reggel óvodában legyen!

Eseménydús mindennapokat élnek az oktatási intézmények: hónapok óta folyik a vita a közoktatási törvény körül, egymást követik a beadott módosítások, dúlnak a szócsaták, és aggasztó hírek érkeznek az étkeztetés, a villany vagy a fűtés nélkül működő iskolákról.  

A Tisztelt Ház lakói már maguk sem tudják, miről szavaznak: kedden annak rendje és módja szerint egy olyan, a köznevelési törvényhez benyújtott módosító indítványt is elfogadtak, amely csak négyéves kortól tenné kötelezővé az óvodát. Ez azért érdekes, mert a kormány eredeti – és számtalanszor megerősített - terve szerint háromévesen kellene először oviba vinni a gyerekeket. Jogosan merül fel a kérdés: szavazás előtt ki olvasta el egyáltalán, hogy mit tartalmaz a módosító javaslat?

A „véletlen” bakit még a zárószavazás előtt korrigálják, így nagyon úgy fest, marad az eredeti terv, hároméves kortól kötelező óvodával. Az azzal ellentétes tartalmú módosítást állítólag annak egy másik passzusa miatt szavazta meg a kormánypárti képviselők többsége.

Vajon mi állhatott a rászavazás (vagy átszavazás) mögött? Így akarták bizonyítani, hogy „kérem szépen, dolgozik a Tisztelt Ház”? Vagy nem volt már mit megszavazni és – kötögetés, szundikálás, olvasás meg pasziánsz helyett – pusztán unalomból újraszavaztak valamit, amiről már döntöttek?

Az is lehet, hogy az óvodásokat akarták félrevezetni!!!

Ahhoz, hogy igazán megértsük e furmányos lépést, ismernünk kellene azt, amit halandók számára lehetetlen felfogni: a döntéshozás pszichológiáját. Hisz, ha a képviselők nem tudják számon tartani mit is terveztek eredetileg, mi hogyan is lennénk képesek erre?

Lassan nyelvvizsga nélkül is kaphatunk diplomát. Ha csak ideiglenesen is, de ezt tervezik bevezetni. Évek óta tartó, megoldatlan probléma a felsőoktatásban, hogy rengeteg hallgató a sikeres záróvizsga, és diplomamunka ellenére sem szerzi meg oklevelét, hiszen hiányzik a nyelvvizsgája. Az Országgyűlés, azon belül is pedig az oktatási bizottság most új lépésre készül az ügyben: a tervek szerint a jövő tanévtől 2016-ig a kezdő egyetemisták és főiskolások felmentést kaphatnak a nyelvtudásról szóló papír bemutatása alól, ha az abszolválás és a záróvizsga után három évvel sem szerzik meg azt, illetve ha az adott felsőoktatási intézmény szenátusa belegyezik. És hogy miért? Pokorni Zoltán a tervezett intézkedéssel kapcsolatban annyit mondott: a közoktatás jelenleg nincs olyan színvonalon, hogy biztosítsa a C típusú nyelvvizsga megszerzését minden tanuló számára. Csak azoknak lenne lehetőségük erre, akiknek a szülei meg tudják fizetni a magánórákat. Ez pedig nem a legszerencsésebb szűrő a felsőoktatásban.

Jó az, ha a statisztika szerint ugyanannyi diákot bántalmaztak társai, mint az előző évben?

Növelné az Európai Bizottság azon felsőfokú végzettségűek arányát, akik tanulmányaik egy részét külföldön végezték. Ezt az Erasmus program pénzügyi keretének bővítésével segítenék elő: a tervek szerint a következő hét évben a jelenlegi 1,5 millió helyett 2,2 millió hallgatónak lesz lehetősége külföldön tanulni – így értékes tapasztalatokat szerezni és fejleszteni nyelvtudását. Nyílt szellemű, igazi európai polgárrá válni.

Magyarországról 2010-ben több mint 3400 hallgató „vándorolt el”, hogy külföldi felsőoktatási intézményben tanulhasson, és több mint 700 diák döntött úgy, nem itthon végzi szakmai gyakorlatát. Ez a szám jóval a nemzetközi tendencia alatt van. Hazánkban még mindig nem annyira elterjedt jelenség az Erasmus programban való részvétel, mint például Franciaországban, ahonnan a 2009/2010-es tanévben csaknem 25 ezer (!) hallgató kerekedett fel, hogy tanulmányai egy részét külföldön töltse az Erasmus Élethosszig Tartó Tanulás Programjának keretében.

Kapaszkodjunk meg: Magyarországon az Erasmus program 13 éves pályafutása alatt sikerült csak elérni, hogy több mint 30 ezren (!) szerezzenek tapasztalatokat, és tökéletesítsék nyelvtudásukat külföldi tanulmányok révén. Az EB belátta mennyire fontos a versenyképesség megtartásához (vagy éppen megteremtéséhez) a hallgatói mobilitás elősegítése. 

Mi vajon mikor tesszük?

A világhálón keringő hírek szerint az USA-ban már 42 államban nem tanítják kézírásra a diákokat, helyette a gépírás oktatását helyezik előtérbe. A kis lurkók a nevüket nyomtatott betűkkel azért megtanulják leírni, hátha néhanapján szükség lehet a tudományra.