2012.05.03. 09:56
A remény hal meg utoljára
Hoffmann Rózsában azt szeretjük, hogy rendületlenül bízik. A megénekelt nemzeti magatartáshoz híven „megfogyva bár, de törve nem” éldegél a jó magyar placcon, és reménykedik.
Most épp a pedagógus-életpályamodell 2013-as bevezetésében, amellyel kapcsolatban elmondta, nem igaz, hogy csak 2014-től lép életbe, majd hozzátette: csak akkor kerül sor erre, ha mégsem lesz pénz. Akkor most köszönjük meg a kimerítő, újszerű információt. Emellett mi is csak reménykedhetünk.
Sokat élcelődtünk rajta: mondtuk, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, meg legyintettünk, hogy nem túl rózsás a helyzet. Amikor az ember éppen megsajnálná, hogy a szójátékokra okot adó neve miatt még inkább egyedül viszi el a balhét a csoport helyett, amelyet képvisel, akkor mond valamit, amitől az empátia induló hullámai egyszerűen visszakanyarodnak, és elfolydogálnak inkább a Schmitt Pali felé (ő legalább már nem nyilatkozik).
Nagyon örülünk, hogy a pesszimistának kikiáltott magyarok vezetői között valaki úgy tud „bízva bízni”, ahogy Madách Istene kérte, s örökkön hű Csokonai csalfa Reményéhez. Azért nem ártana átvenni még egy kicsit a magyar költészet klasszikusait, például Petőfit, aki már régen megmondta Kánaán akkor lesz, „ha majd a bőség kosarából mindenki egyformán vehet”. Különben marad a réges-régi népdal, hogy „nincsen Rózsa, nincsen Rózsa, mert lehullott a földre”.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.