Ha siránkodtak is eddig az egyetemek a kevés pénz miatt, most nem érzik annyira veszélyben magukat, hogy kezükbe véve az irányítást, megemeljék a tandíjakat. Pedig sok jóra nem számíthat a felsőoktatás intézményeinek vezetősége: a hírek szerint megszorítást megszorítás követ idén, és jövőre is. Elvonások, Széll Kálmán-féle milliárdos költségcsökkentés, a belső hírek szerint pedig a jutatott pénz sem osztható már úgy fel, ahogy akarják az intézmények, nincsen szabad felhasználás, abból pedig némi apanázs a vezetők, zsebébe.
És hogy miért is ez a rosszindulat? Mert ugye az államtitkárság lehetőséget adott a korábbinál magasabb tandíjak meghatározására is: két összeghatár között az intézmények maguk dönthettek a tandíjnak ugyan a hivatalos kommunikáció szerint nem nevezhető FER-ről (jaj, bocsánat, ez megint a tandíj szinonimája a szocialisták szerint, szóval khm… önköltség, önköltség, önköltség). Nem a Hoffmann-érát védem, csupán a másik fél reakciójának jogosságát vonom kétségbe. Eddig azt mondták az intézményvezetők: nincsen pénz, így sem fenntartható a magyar felsőoktatás. Most meg tovább csökken az állami támogatás, az állam pénzén egyre kevesebben tanulnak, mégse hajlandóak a hallgatóktól több pénzt kérni.
Most már jó lenne, ha az intézményvezetők letennék valami mellett a voksukat. Ők elfogadták volna a FER-t is, ők elfogadják az államilag támogatott hallgatók számának megnyirbálását. Néhány nyilatkozatban ugyan hangsúlyozzák, hogy nem lesz ez így jó, komolyabb ellenszenvet azonban nem tapasztalok. A rektorok a hallgatókra mutogatnak, hogy nekik kellene tüntetniük, a hallgatók, diákok nagy része viszont annyira érdektelen, hogy nem tud semmiről. Közben a megint csak okos rektoraink nem tesznek semmit: intézményi átalakítás, valami strukturális átalakítás-féle… jóformán semmi nem történik. Csupán várnak… Várnak arra, hogy néhány hónap múlva bejelenthessék: hoppá, nem tudjuk fenntartani ezt meg ezt a képzésünket, bocsi kedves hallgató-jelölt, de ott a pótjelentkezés, jelölj be ott valami jót.
