És akkor: egy csengőhang beleüvölt a csendbe. 

 

A maga őskori, fülsüketítő, még a Westel-korszakban megírt dallamán rázkódik a megrendült fülekben. Az öreg professzor zavartan nyúl a táskába. Ez most az a helyzet, amikor nem megy az a bizonyos poker face, amit Lady Gaga olyan ritmusosan megénekelt.

 

Az előbbi eset egy nagy, fővárosi egyetem tudományos konferenciáján esett meg, de nem egy alkalommal. Az első szünetig két előadást hallhatott a nagyérdemű. Ez idő alatt ötször csörrent mobil, olykor duplán, hisz a kétségbeesetten kinyomott telefon után, még egy üzenet is érkezett: Önnek egy nem fogadott hívása volt az sms feladójától. A teremben körülbelül 30 egyetemista, és ugyanennyi professzor ült. Mielőtt még bárki rázendítene a régi nótára „ezek a mai fiatalok”, gyorsan hozzátenném: előbbi csoportból senki csengőhangját nem ismertem meg a délelőtti szekció alatt.

Felvetődik, hogy diplomás, doktoris, de legfőképp felnőtt emberek, akik maguk is gyakran állnak pódiumon, hogyan feledkeznek meg az alapvető tiszteletről, ami mindenkinek kijár. Nem csörgök bele a dumába, hanem lenémítom. Ennyi. 

A másik égető kérdésem a problémával kapcsolatban, egy általam alapvetőnek tartott törvényszerűséggel függ össze: ha egy konferencián EGY telefon megcsörren, a többiek miért nem kapnak a zakózsebükhöz és némítják le a sajátjukat, okulva a másik megszégyenülésén?

 

De, ha a fenti javaslatok túl sok áldozattal járnának, csak egy kérésem lenne: Tessék felmenni a youtube-ra, és letölteni arra a telefonra valami Koncz Zsuzsát vagy Metrot, mert a „Pannon−T-mobil összestől” már a hajunk is égnek áll!