A világhálón keringő hírek szerint az USA-ban már 42 államban nem tanítják kézírásra a diákokat, helyette a gépírás oktatását helyezik előtérbe. A kis lurkók a nevüket nyomtatott betűkkel azért megtanulják leírni, hátha néhanapján szükség lehet a tudományra.
Amellett, hogy a világban ma már gyakorlatilag nincs olyan, amit nem lehet elektronikus úton elintézni - a banki ügyektől, a gyerek ellenőrzőjének aláírásán át, a házasságig - a kézírás azért mégiscsak a kultúránk része, sőt alapja. Ezért talán joggal mondható, hogy ez az intézkedés valami több ezer éves, kultúrákat, nemzeteket, nemzedékeket átívelő jelenség sírjának első ásókapargatásaival egyenlő.
És most nem a grafológus szakma eltiprásáról beszélek. Bár kétségtelen, ez is egy érdekes kérdés.
Aki kicsit is jártas a gyerekből emberré válás tudományában, tudja, hogy az írástanítás nemcsak a betűvetés megismerése miatt fontos. Az írástanulással készségek, képességek fejlődnek, finommozgások alakulnak ki: egyeseknél itt lesz biztos ceruzafogás, szép vonalvezetés, talán itt kezd festővé válni néhány született tehetség, talán itt köteleződik el a betűk iránt néhány teremtett író.
Aki nem tud kézírással írni, miképpen fog kézírással olvasni? A gyerek anyák napi rajza majd Paintben készül, aláírva Times New Roman-ben: Petikétől szeretettel. Nem lesz első tintapaca a füzetben, csak elütés, nem lesz rongyosra olvasott könyv, csak kopott e-book. Nem lesz remegő, görbe betűs szerelmes levél, csak kacsacsőr három (<3) facebook-üzenet, és fenének a helyesírás, ha ott a Word ellenőrző programja.
Áramszünet esetén pedig majd az USA-ban tehetik fel először a kérdést: mondjam vagy mutassam? Tudniillik írni… azt sajnos nem tudom.