Ismét búcsút inthetünk a felsőoktatásért felelős helyettes államtitkárnak. Tegnap este bombaként robbant a hír, hogy távozik posztjáról Kis Norbert, aki január 28-ától töltötte be ezt a tisztséget. Elődje, Dux László igen rejtélyes körülmények között tűnt le a magyar oktatáspolitika csillagos egéről. Nem igazán lehetett tudni ugyanis, miért volt ilyen sietős. Állítólag már a hivatali ideje kezdetén megállapodott Hoffmann Rózsával, hogy a felsőoktatási törvény elfogadás után otthagyja a posztot, és visszamegy tanítani a szegedi orvosi karra. Hm… Hiszem, ha látom a megállapodást! Ja, hogy szóban köttetett? No comment.

Kis Norbert esetében azonban – szerencsére – más, tiszta és világos a helyzet. A hírek, pontosabban az Emberi Erőforrások Minisztériumának közleménye szerint „Kis Norbert felsőoktatásért és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkár szeptembertől más területen lát el közigazgatási vezetői feladatokat a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumtól kapott felkérés alapján”. Tehát megteszi, amit megkövetel tőle a haza! Vagy csak így fejezik ki, hogy eltávolították és máshová, elképzelhető, hogy kevésbé fontos pozícióba tették át. Az oktatási államtitkárság mindenesetre csak bólogat, nem harcol – vagy nem látványosan –, hanem „tudomásul veszi” a változást – mondjuk nem is tehet mást.

A kérdés csak az: vajon ki lesz az utód? Kis Norbert államtitkári tisztsége előtt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem előkészítéséért felelt, illetve a Budapesti Corvinus Egyetem rektorhelyettese is volt négy évig – háromoldalnyi szakmai előélettel és publikációs listával, summa cum laude minősítéssel, angol és francia felsőfokú nyelvvizsgával. A lécet tehát igen magasra tette Kis Norbert, aki szeptemberig még hivatalában marad, így van idő azon töprengeni: vajon ki ül a helyére, abba a kényelmes bőrfotelbe?

Ősztől az első, ötödik és kilencedik évfolyamokon kötelező lesz a mindennapos testnevelés. Ennek sokan örülnek, mondván, ráfér a gyerekekre a mozgás. Szerintem is rájuk fér – sok az elhízott, rossz egészségi állapotú gyerek. Egy anyuka véleménye azonban elgondolkodtatott: biztos jó lesz ez a diákoknak?

A mozgás mindenképpen, ezt nem vitatom, mint ahogy az említett anyuka sem vitatja. Viszont a minden napra beiktatott tornaóra akár plusz terhet is jelenthet a gyerekeknek. Sokan, sokat beszélnek arról, hogy túlterheltek a kicsik, túl sok órájuk és túl sok leckéjük van. A mindennapos testnevelés bevezetésével pedig csak még több lesz.

Mint azt a szóban forgó édesanya elmondta, jó ötletnek tartaná, hogy mindennap mozogjanak a diákok, de azt nem támogatja, hogy emiatt tovább legyenek bent az iskolában. Mostanság sokszor már egy alsó tagozatos gyereknek is hat órája van egy nap, ami az ő korukban jóval több, mint elég. Most majd hét lesz, mert be kell zsúfolni minden egyes napra a tesit, amit nyilván nem egy másik tárgy rovására tesznek majd.

Túllépve azon, hogy a mozgás fontos, gondoljunk bele, hogy vajon normális-e, hogy egy 7-11 éves gyereknek reggel 8-tól délután 3-ig vagy esetleg 4-ig órája van? Arról nem is beszélve, hogy ezek után vajon mennyire lehet egyszerű otthon leültetni leckét írni, rávenni, hogy figyeljen és gondolkodjon?

Nagyon úgy tűnik, hogy ez megint egy olyan intézkedés, amit csak félig gondoltak át – odáig sikerült eljutni, hogy mozogjanak többet a gyerekek, odáig azonban már nem, hogy ezt úgy oldjuk meg, hogy ne jelentsen nekik plusz terhet. Mondjuk oly módon, hogy néhány teljes mértékben felesleges tantárgyat/anyagrészt kivesznek a tantervből, hogy ezáltal csökkenjen az óraszám, és hely szabaduljon fel, például a tesinek.

Elkezdődött a táborok időszaka. Ma reggel is számos kisgyermeket láttam, akik jól megtömött hátizsákkal az édesanyjuk kezét fogva a buszpályaudvarra igyekeztek, ahol megkezdődik a nagy nyári kaland.
Gyerekkoromban imádtam táborba járni: a Balatonnál, a Börzsönyben, de voltam helyi táborokban is, ahová nem kellett elutazni. A mai gyerekek lényegesen több lehetőséggel rendelkeznek, nem helyszíneket tekintve, abban korábban is bővelkedtünk, hanem tematikus táborok szempontjából. Ma már ritkaságszámba megy, hogy egy nagyobb gyereket egyszerűen elvisznek a Balatonhoz, ahol berakják egy bungalóba 3 másik mellé, és egész nap játszik, fürdik, szórakozik. Adott lovas-, rajzos-, ének-, és még millióféle tábor, de nagyon sok olyan hely van, ahol a gyerekeknek tanulnia kell. Bizony-bizony, az élet már nyáron sem csak móka és kacagás, a diák ekkor is diák, ennek megfelelően olvasnia kell, ha épp irodalmi táborban van, vagy épp angoloznia kell, ha idegen nyelvű táborba íratják, esetleg éjjel-nappal matekozik, ha ilyen helyre kerül be, és van aki ezt mind megjárja egy nyár alatt.
A táborok nem feltétlenül arról szólnak, mint korábban, habár ez nem biztos, hogy probléma. Egészen addig rendben is van a „nyári tanulás”, amíg van mellette lehetősége a gyereknek a kikapcsolódásra. Hiszen nem véletlenül szünet a szünet, arra való, hogy az egész tanéves munkában elfáradt tanulók regenerálódjanak kicsit. Ezt a tényt sok szülő figyelmen kívül hagyja, sok is manapság a leterhelt, stresszes gyerek.
A táborban való tanulás mellett és ellen is szólnak érvek. A gyerek nem felejti el a nyáron az iskolában tanultakat, felkészült marad, folyamatosan tréningezik az elméjét. Ez rendben is van addig, amíg ténylegesen csak azt ismétlik, amit a gyerek tud. Ez nem feltétlenül megerőltető. Az viszont már problémásabb, ha a táborokban is minél több új információval próbálják teletömni a lurkó fejét. Ez már fárasztó, és olyan helyen kerül előtérbe a tanulás komolyabb része, ahol a gyereknek éppen az ellenkezőjét kéne tennie: lazítani, játszani, élvezni a nyarat. 
Természetesen a gyerekek még így is sokkal jobb helyzetben vannak, mint korábban. Hallottam a szüleimtől én anekdotákat az úttörőtáborokról. A kedvencem, mikor félig nevetve, félig még mindig kissé felháborodva elmesélik, hogy hogyan zajlott a levelezés a szülőkkel, abban az időben: azokat a leveleket, amiben a gyerekek azt írták, hogy rosszul érzik magukat kőkeményen kiselejtezték, és megparancsolták, hogy fogalmazzanak meg egy új pozitív kicsengésű levelet, hiszen „az anyuka még megijedne, és hazavinné a gyereket.” Ilyen azért ma már nincs, szerencsére első a gyerek, még ha tanulnia is kell a nyáron.

Egyetemisták tömege kiálthat fel örömmel, hiszen végre lezárult a mizéria az egyik legnagyobb hazai fesztivál körül.  Bár nyáron számos zenei program zajlik kis hazánkban, a VOLT mégiscsak az első, igazi vizsgaidőszak utáni kikapcsolódás a meghurcolt hallgatóknak, akik Sopronban még holtfáradt zombiként kezdik (és végzik is) a bulit, de az EFOTT-ra már teljesen a nyárra hangolva érkezhetnek, hogy megismerjék a hazai felsőoktatási intézmények hallgatói kínálatát kicsit másképp.

Idén majdnem ténylegesen múlt időbe tették a fesztivált, hiszen a program nem kapta meg a regionális környezetvédelmi felügyelőségi engedélyt. A dolog mégis érdekes: bár a fesztivált területe a Soproni Tájvédelmi Körzethez tartozik, illetve Natura 2000 védelem alatt áll, azonban tavaly is ezen a helyszínen zajlott. Kérdés, hogy mi történhetett azóta, ami arra sarkallta az említett szervezetet, hogy keresztbe tegyen a rendezésnek.

Nos, ahogy az a mai híradásokból kiderült, már nem gördül több akadály az idén „szigorú feltételek között” megtartható buli elé, amelynek megmentéséért a szervezők több kormánypárti politikusnak mondtak köszönetet. Kedden így a felszabadult egyetemisták és a zűrös hónapokat megélt felvételizők együtt köszönthetik a nyarat a soproni fesztivál első éjjelén.

Utoljára. A környezetvédelmi felügyelet ugyanis kikötötte, jövőre már tiltott terület lesz az évek óta „üzemelő placc”.

Kár, hogy jövőre már nem úgy kezdjük a nyarat: Sopronban VOLT. Hanem sóhajtunk egy nagyot: Sopronban volt….

Egyre több országban működik olyan óvoda, ahol nincsenek nemek: a gyerekek szabadon választhatnak, hogy fiú vagy lány nevet szeretnének, szoknyát vagy nadrágot akarnak hordani, és autóval vagy babával van kedvük játszani. Azt állítják, így jobban ki tudnak bontakozni a gyerekek, és a teljesítményük is javul. De vajon milyen hatással lesz rájuk a későbbiekben, ha nem tanulják meg a nemi szerepeket?

Félreértés ne essék, semmi bajom azzal, ha valakinek eltér a nemi identitása a megszokottól. De nem úgy kellene ennek a folyamatnak zajlania, hogy a gyerekek megismerik férfi és női identitást, majd ennek fényében később, mikor már meg is tudják érteni, hogy ez mit is jelent, eldönthetik, hogy milyen a nemi identitásuk?

A pszichológusok sokat beszélnek arról, hogy nagyon fontos, hogy a gyerekek megismerjék a különböző nemi szerepeket: a kisfiúk, hogy milyen férfinak lenni, a kislányok pedig, hogy milyen nőnek lenni. Sokszor hallani arról, hogy ha például az anya vagy az apa nincs jelen a gyerek életében, nincs előtte férfi vagy női minta, megzavarhatja a fejlődését ezen a téren.

Nyilvánvaló, hogy ez tökéletes ellentétben áll azzal, hogy az óvodában gyakorlatilag törlik a nemi szerepeket, vagy ahogy ők nevezik, sztereotípiákat. Akkor most hogy is van ez? Hirtelen nem probléma, hogy a kisfiú nem tanulja meg, hogy milyen fiúnak lenni, a kislány pedig, hogy milyen lánynak lenni?

Mindezt azzal magyarázzák, hogy így a gyerekek könnyebben felfedezhetik a saját nemi identitásukat. Szép gondolat, csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ebben a korban egy kisfiú azért vesz fel szoknyát, és azért babázik, mert rájön, hogy ő valójában egy fiú testbe született kislány. Ilyen kicsi gyerekeknél előfordulhat, hogy a kisfiú azért viselkedik lányként, mert mondjuk van egy lánytestvére, akit szerinte jobban szeretnek a szülei, és ezt magában azzal indokolja, hogy a testvére lány.

Akármi indokolhatja az ilyen viselkedést ebben a korban, és ha az előbb említetthez hasonló okok állnak a háttérben, akkor nem biztos, hogy jó, ha ezt támogatják. Valóban fontos, hogy elfogadjuk a „normálistól” eltérő nemi identitást, de ezek az óvodák inkább összezavarhatják a gyerekeket. Ezek után ne csodálkozzunk, ha a nők nem lesznek nőiesek, a férfiak pedig nem lesznek férfiasak – hogyan is lehetnének, ha direkt nem tanítják meg nekik a nemi szerepeket?

A brit kormány legújabb terve, hogy este nyolcig szervezne foglalkozásokat az általános iskolákban a diákok számára. Az indoklás szerint a gyerekek így legalább nem csavargással töltenék a délutánt.

Az egész napos, tehát körülbelül délután négyig, fél ötig tartó iskola, illetve a napközi mellett még erős érveket tudok sorolni: a szülők szintén négy óráig dolgoznak, így a késő délutánt már felügyelet alatt tölthetik a gyerekek, de a saját otthonukban. A problémás családok gyermekeinek még hasznosabb a délutáni szervezett tevékenység: figyelnek rájuk, szeretik őket (remélhetőleg az esetek többségében ez elmondható a tanítókról), a kortársaikkal játszhatnak, ami a szocializáció szempontjából szintén rendkívül fontos, jó lehetőség. Ideális esetben a gyerek az iskolában még azzal is foglalkozhat, amit szeret: szakkörök formájában bármivel találkozhat, ami érdekli.

Egyértelmű, hogy az iskola felelős az odajáró diákokért, és lelkiismeretes pedagógusokkal meg kell teremtenie a feltételeket, hogy a gyerek sok mindenben kipróbálja  magát. Vajon miért nem ugyanennyire egyértelmű, hogy a szülő felelős a saját gyerekéért? Ha nyolcig mások nevelik helyette, hogyan ismeri meg? Hogyan tudja a problémáit, nehézségeit, érzelmi válságait? Nyolckor a szülő elmegy az iskolába, hazaviszi, kilenckor pedig befekteti az ágyba a nyolc-tízéves gyerekét, és akkor maximum az esti mese (jó esetben), ami családi kommunikáció címszó alatt megesik.

Másrészről a tanítóktól és tanároktól sem lehet elvárni, hogy este nyolcig benn töltsék idejüket, hiszen vannak saját gyerekeik, családjuk, akiket ők talán nem akarnak napi 12 órában más kollégákra bízni.

Régen a család volt a kultúra közvetítés legfőbb színtere, s bár ma már az iskola az, nem minden az intézmény feladata. Kellenek a közös családi délutánok, az esti beszélgetések, a testvérekkel való lógás, a játék a szomszéd gyerekkel az udvaron, a közös munka a háztartásban. Csak ugye, ez mind idő meg felelősség. Amiből mindenki igyekszik a legtöbbet megspórolni.

Az angoloknál divat a bentlakásos forma, ami jóval nagyobb elszakadást jelent, mint a nálunk hétvégente hazajáró kollégisták életformája. Emellett ebben az országban a legnagyobb az iskolai agresszió megjelenése. Nem is tudom, mi lehet a gond.

Talán a szülőknek foglalkozni kellene a gyerekeikkel…?

11 méteres a világ legnagyobb puskája – ezzel a címmel jelent meg az Index.hu cikke a minap. Mikor először elolvastam a címet, komolyan azt hittem, valamilyen fegyverről van szó. Elképzeltem, ahogy egy francia idegenlégiós, kigyúrt, bőrnyakú felemeli a több mint 10 méteres puskát és lő. Már ha tud, ugyanis ez még neki is – felételezem – nehéz lenne. Na, de aztán elkezdtem olvasni a cikket, és megnyugodtam: nem kell aggódnom a különleges katonák testi épségéért. Az írás ugyanis nem másról szól, mint egy 11 méteres céduláról, mellyel egy Kazahsztánban élő diák próbált meg csalni az érettségin – eredménytelenül, hiszen, ha nem bukik le, nincs belőle hír.

Állítólag a puskán szereplő információ az öt érettségi tárgy minden szóba kerülő, összesen 25 ezer kérdésére választ adott. A csalfa tanuló – persze nevét jótékony homály fedi – számítógéppel készítette a puskát: begépelte a válaszokat a lehető legkisebb betűmérettel, majd kinyomtatta, méretre vágta és összeragasztotta a papírokat. A puskát, szerencsétlenségére, még azelőtt elvették tőle, hogy használni tudta volna.

Az Index.hu szerint a puska mérete és az a precizitás, amellyel elkészítette a diák, még a kazah oktatási hivatalnokot is lenyűgözte: teljesen „meghatotta” a diák kitartása, a rengeteg munka, mellyel a puskát létrehozta.

Milyen kedves! Sőt: még azt is sajnálta, hogy a csalfa tanuló nem kaphat jobb teszteredményeket – azaz értékeljük, de megbuktatjuk.

Miközben feldolgoztam az írásban szereplő információkat, több kérdés is megfogalmazódott bennem. Először is: most komolyan, mégis mit hitt? Azt, hogy feltűnés nélkül sikerül kihajtogatnia a 11 méteres papírgöngyöleget? Tegyük fel, hogy ebben bízott. Oké, de akkor hogyan kereste volna ki – ugyancsak a rá szegeződő szempárok nélkül – a megfelelő válaszokat a hatalmas információhalmazból? És ha még ki is tudta volna keresni: talán a vizsgára szánt idő fele is elment volna azzal, hogy a helyes megoldást kutatja…

A másik: gondolom, nem egy percébe telt elkészíteni a rekordméretű puskát. Amennyi időt erre szánt a kazah diák, azalatt már meg is tanulhatta volna az anyagot.

És különben is: a mai modern világunkban melyik tizenéves puskázik még papírból? Az okostelefonok korában csak egy pillanat, és már rá is kapcsolódtunk a világhálóra. A Google pedig a barátunk, amely minden kérdésre tudja a választ. Habár praktikus, de igen kockázatos megoldás ez is. Csalni mindig rizikós. A legjobb, ha az érettségiző megtanulja, amit kell. Végül is csak öt tárgy, és ismétlés az egész. Persze annak, aki a vizsgát megelőző években rendes tanult.

Szerintem a kazah diák egy életre megtanulta a leckét.

Továbbhalad az alaptörvényes móka: az új alaptörvény díszkiadását és Hoffmann Rózsa lelkesítő levelét kaphatják kézhez az idén érettségizők. Mekkora szerencse nem igaz? Sokan ölni tudnának az alaptörvény aranyba foglalt betűiért. Na jó, talán ez egy icipici túlzás, de akkor meg mi értelme? Egyes iskolák így is próbálják messzire elkerülni az alaptörvény átadását. Talán joggal.
„Magyarország Kormánya érettségitek alkalmából ünnepélyes gesztussal szeretne jelképesen a nemzet felnőtt tagjaivá avatni benneteket, ezért mindegyikőtök megkapja Magyarország Alaptörvényének erre az alkalomra szánt díszkiadását” – olvasható Hoffmann Rózsa levelében. Látom magam előtt, ahogy az érettségizők csillogó szemmel átveszik a giccses könyvecskét, és ezzel a nemzet felnőtt tagjainak érezvén magukat boldogan lépnek ki az iskola kapuján. Azután Magyarország Alaptörvénye egy rövid átlapozás után a könyvespolcon landol, ahonnan akkor veszik le legközelebb, ha gyújtósra van szükség, esetleg valamivel meg kell támasztani az asztal lábát, hogy ne billegjen, vagy egyéb szörnyen hasznos tevékenységi köröket tölt majd be eme díszes kiadvány.
Mi a program célja? Nyílt propaganda. Valószínűleg nemzet- és párthű ifjak nevelése, akik eme nemes gesztus hatására elfelejtik a körülöttük a felsőoktatási törvény hatására keletkezett mizériát. Aki kénytelen lesz diákhitelt felvenni iskolája finanszírozásához, az majd a nehezebb napokon kezébe veszi Hoffmann Rózsa levelét, és egynéhány könnycseppet elmorzsolva erőt merít belőle. Természetesen nem így lesz, de úgy tűnik államtitkárunk ismételten próbálja összemosni a valóságot az idealitásról alkotott álomképével, azt nyilván figyelmen kívül hagyva, hogy nem ő a legkedveltebb politikus a tanulók körében.
Több iskolában is vonakodnak attól, hogy az érettségizők kezébe adják a kormányzati propagandát. Egy pedagógus azt nyilatkozta, hogy elhelyezik egy sarokba, és aki szeretne, az vigyen. Én magamat ismerve adott esetben biztosan elhoztam volna egyet. Mutogathattam volna az unokáimnak: „Ezt a levelet magától Hoffmann Rózsától kaptam, ez pedig itt az alaptörvény díszkiadása.” Az unokáim pedig érdektelenül hallgattak volna, hiszen nekik már nem kell majd azzal foglalkozniuk, hogy mit talál ki Hoffmann Rózsa, és remélhetjük, hogy azzal sem, hogy éppen mi a helyzet az új alkotmánnyal.

Az OKTV-ről mindenkinek a tehetséges diákok jutnak eszébe, akik képességeiknek és szorgalmuknak köszönhetően országosan a legjobbnak bizonyulnak valamelyik tantárgyból. Vitathatatlan a fiatalok érdeme, ugyanakkor a legtöbben elfelejtik, hogy mennyi munkája van ebben egy felkészítő tanárnak.

Helyesbítek: teljesen nem feledkeznek meg a pedagógusokról, mert kategóriánként egy tanárt díjaznak. A dobogós helyet elért diákokhoz hasonlóan ők is ünnepélyes keretek között, sok-sok ember szeme láttára vehetik át az oklevelüket, miközben villognak a vakuk, és mindenki őket nézi. Megérdemlik, ez kétségtelen. De mi a helyzet a többi tanárral, akiknek szintén dobogós helyen végzett a diákjuk?

Ők meghívott vendégként részt vehetnek ugyan az OKTV-díjátadón, de épphogy csak megemlítik a nevüket, mikor az általuk felkészített fiatal átveszi a díjat. Se taps, se oklevél, se kézfogás – mintha nekik semmi közük nem lenne a diák sikeréhez.

Ezt egyébként a díjazott tanulók közül is jópáran sérelmezik, kivétel nélkül hálával gondolnak a tanárukra, és nem tartják igazságosnak, hogy kategóriánként csak egyikük részesül elismerésben, hiszen mindegyikük a saját szabadidejét áldozza a diákok felkészítésére.

Ez azonban az illetékeseknek láthatóan nem jut eszébe. Pedig nem pénzjutalomról lenne szó, csak a munkájuk elismeréséről. Úgy tűnik azonban, hogy egy oklevélre és egy kézfogásra sem futja…

A legnépszerűbb államtitkárunknál, Hoffmann Rózsánál úgy látszik megakadt a lemez. Bármilyen díjátadón, sajtótájékoztatón, rendezvényen beszél barokkos körmondatai előbb vagy utóbb a kedvenc témájánál lyukadnak ki: kevesen jelentkeznek természettudományos szakokra. Bizony-bizony, ebben igaza van, de véleményem szerint szélmalomharcot vív a természettudományos szakok dicsőségét elhomályosító jogász és közgazdász szellemekkel.
"A természettudományos szakokat népszerűsíteni kell!" - hallhatjuk az államtitkár asszonytól lépten-nyomon. Ez így szép és jó is, csak nem tudom mennyire érvényesíthető, és hogy van-e értelme ennek a kijelentésnek. Az egyértelmű, hogy tényleg kevesen helyezkednek el természettudományos területen, kevés a kutató, a tudós, de megéri azon elgondolkozni, hogy mi lehet ennek az oka. Kétlem, hogy sok az olyan tanuló, aki érdeklődik a biológia, vagy a kémia iránt, de helyette inkább magyar szakra megy, de az ellentétét is nehezen tudom elképzelni, hogy egy angol faktos tanuló a népszerűsítő kampány hatására úgy dönt, hogy mégis inkább fizikusként éli le az életét.
A népszerűsítő kampány nagyon jó ötlet lenne, abban az esetben, ha nem készségtárgyakról, hanem mindenki által elérhető tantárgyakról lenne szó. A természettudományos tárgyak korántsem ilyenek. Aki nem érti a kémiát, az nem fog kémiára jelentkezni csak azért, mert a kémiakutatás jó, vagy ha mégis, akkor hamar kihullik és sosem jut el addig, hogy egy újabb elem után kutasson. Ezekhez a tárgyakhoz érzék kell, és ez az emberek többségéből hiányzik, és akármennyire is cifrázzuk a természettudományos tárgyak fontosságát ezen nem lehet változtatni.
Fontos lenne, hogy több szakember legyen a természettudományokban, de ezt nem lehet erőltetni. Amennyiben valaki nem szándékozik tudós lenni abból nem lesz tudós, vagy ha mégis, mert a választási lehetőségeket megszüntetve kénytelen jelentkezik, akkor rossz tudós lesz belőle, akit nem a kutatás élvezete fog hajtani, csak a kényszer szülte helyzet. Ezt illene elkerülni, mert mindannyian betéve ismerjük a mondást: "Nem akarásnak nyögés a vége." 

Amerikai kutatók úgy vélik, néhány év múlva találmányuk, a robottanár új módszert hozhat az oktatásba, felpezsdítheti az interneten keresztül zajló távoktatást, alkalmazható lesz a tantermekben, illetve segíthet a dolgozatjavításban is. Kísérletek alapján ugyanis a diákok a robottanár irányítása alatt gyorsabban, pontosabban oldották meg a feladatokat.

A fent vázolt gondolattól szó mi szó a hideg is kiráz. Értem én, hogy az informatikai egyre és egyre nagyobb teret nyer magának, egyre több mindent képes leutánozni a virtuális világban. A távoktatásban helye is lehet a robotoknak, aláírom. De talán az ember maga az a dolog, amelyet már nem kellene újragondolni, hiszen Isten vagy az univerzum (higgyen mindenki, amit akar) kisebb-nagyobb gyarlóságokkal bár, de mégis egész jól megalkotta. Mendrey László épp a héten elmélkedett a túl sok pedagógus-álláshely megszűnéséről az életpályamodell miatt. Nos, ha jön a robottámadás még több ok lesz a félelemre.

Kezdjük ott, hogy az új mindig jó. Egészen addig a pillanatig, amíg újnak találjuk. Ha nincs mögötte tartalom és értelem, úgyis szétaprózza az idő kereke. Aki tanított már, tudja, az interaktív tábla, a szavazórendszer a többi korszerű eszköz, csak az első órán szórakoztat mindössze azzal a ténnyel, hogy VAN. A következő órán ugyanúgy jön a dögunalom, ha nincs az IKT mögött tartalom, világos, értelmet adó cél. A robottanár biztos nagyon érdekes elsőre, ezért talán gyorsabb, pontosabb a feladatmegoldás. De a robottanárt előre beprogramozzák: hogyan válaszolna a kérdésekre, hogyan osztana meg hitelesen tapasztalatokat? Hogyan tenné emberivé az oktatást? A tanításban a legjobb és a legnehezebb, hogy sosem tudod, mi lesz a vége, mert egy kérdéstől más (olykor fontosabb, jobb) irányba mehet egy óra, mint ahogy elképzelted. Hogyan REAGÁL a gyerekre egy gép?

A mai pedagógiában, amikor a differenciálás, az egyénre szabott oktatás a legtöbbet emlegetett alapelv, a legkevésbé sem illik a képbe egy osztálytermi robot. A munkát ő is elvégezheti, de a hivatás sohasem lesz az övé.

Értem én, hogy fontos és hasznos az élethosszig tartó tanulás, meg hogy a jó pap is holtig tanul, de szerintem sem a program kitalálói, sem a mondás megalkotói nem erre gondoltak. Hogy mire is?

Sok magyar végzős középiskolás meg sem próbál magyar egyetemre vagy főiskolára bekerülni, inkább külföldön folytatják tanulmányaikat, köszönhetően a hallgatói szerződés bevezetésének. Az intézkedés célja az volt, hogy a kormány itthon tartsa a diplomás fiatalokat, könnyen lehet azonban, hogy csak azt érik el, hogy nemhogy dolgozni, tanulni sem itthon fognak.

A német Der Spiegel című lapban jelent meg egy riport magyar középiskolásokról, akik úgy döntöttek, hogy külföldi egyetemre felvételiznek. A lapnak nyilatkozó magyar diákok többsége a hallgatói szerződés, vagy az államilag támogatott helyek számának csökkentése miatt határozta el, hogy nem Magyarországon folytatja a tanulmányait.

Bár a magyar kormány kezdettől hangsúlyozta, hogy senkinek sem kötelező aláírni a hallgatói szerződést, aligha céloztak ezzel arra, hogy akinek nem tetszik, az mehet külföldre. Márpedig a magyar fiatalok nem akarják aláírni a szerződést, ugyanakkor fizetni sem akarnak a hazai képzésekért, ezért jópáran azt az utat választják, hogy egyáltalán nem jelentkeznek a felsőoktatásba – legalábbis a magyarba nem.

Újabb ékes példáját láthatjuk annak, hogy minél erőszakosabban próbálják megkötni a hallgatókat, annál inkább az ellenkezőjét érik el vele. Most majd nem diploma után mennek külföldre dolgozni a fiatalok, hanem már a diplomát is ott csinálják meg, ami nyilván az egyetemeinkre és főiskoláinkra is rendkívül pozitív hatással lesz…

Igaz, most még csak a diákoknak egy kis része választja ezt az utat, de alighanem egyre jobban el fog terjedni ez a gyakorlat. A Der Spiegel írása szerint már most van olyan kéttannyelvű középiskolában végző osztály, amelyikben mindössze hárman felvételiztek a magyar felsőoktatásba. Az ok a szokásos: a hallgatói szerződés – nem akarnak a diploma után Magyarországon maradni, mert nem lesz munkahelyük.

A Pom-Pom, a Süsü, a Keménykalap és krumpliorr írója nem szerepelhet a Nemzeti alaptantervben, mivel még életben van. Hoffmann Rózsa, oktatásért felelős államtitkár Csukás István szomorúságát kifejező levelére azt válaszolta, nem lehet az alaptanterv része az az író, aki még köztünk él.

A csöppet sem szakmainak tűnő választ több okból is furcsának találhatjuk: egyrészről, miért szerepelt az eredeti változatban Csukás, ha a már említett alapelv érvényesült a tantervírás során is. A másik oldalról pedig − bár mindenki tisztában van a magyar irodalom tantárgy hatalmas, befejezhetetlen hosszúságú író-költő listájával −, az irodalomtanítás nagyon fontos része az ÉLŐirodalom megismertetése, tudatosítása. Parti Nagy, Tóth Krisztina, Kukorelly nagy népszerűségnek örvendhet a nagyobbak, Varró Dániel a kisebbek között. A gyerekeknek látni kell, hogy az irodalom AKTUÁLIS, hogy Petőfi nem azért írt a hazafiságról, mert hiánycikk volt a költészetben, hanem mert éppen egy forradalom közepében találta magát, hogy Balassi nem azért alkotott pár „vitézes verset”, hogy a neve mellett meglegyen 400 év múlva az „istenes, szerelmi, lovagi” költészet háromszög az irodalomkönyvekben, hanem mert benne élt a harcokban. Ehhez kell a kortárs költészet, mert az RÓLUNK is beszél. Megmutatja, hogy mindannyian a MOST-ban alkotunk.

Azt mondják, a jó irodalom mindig aktuális, ezért marad fenn évszázadokon át.

Nos, úgy tűnik, egyesek szerint a szavatossági idő a halállal kezdődik.

Amerikában Katasztrófa-díjjal jutalmazott egy nyolcéves kislányt tanára, mivel ő találta ki a legjobb kifogásokat arra, miért nem írt házi feladatot. Az anyuka mélységesen felháborodott az eseten, megalázónak tartja ugyanis, hogy gyermekének az egész osztály előtt kellett átvennie a rendhagyó „elismerést”. Persze azért hozzátette, ő észre sem vette, hogy csemetéjének gondja akadt a házi feladat megírásával.

 Mind nagyon sajnáljuk az idén érettségizőket. Nem igazán férnek be a jogász és a közgáz szakokon meghatározott keretbe. Illetve beférnek ők, csak legyen pénzük finanszírozni. Helyes ez a szemlélet? Nem tudom, nem is szeretnék véleményt nyilvánítani, viszont úgy gondolom a másik oldalt sem ártana megvizsgálni, erről mindig megfeledkeznek.
Kevesebb jogász és közgazdász, több mérnök és informatikus – ez a kormány elve. A keretszámok csökkentése közfelháborodást keltett, de a keretszámok emelésével járó változásokról már nem szól a fáma, pedig abból is kijut bőven. Mivel több ember kerül be ezekre a szakokra, értelemszerűen lecsökkennek a ponthatárok. Még akkor is, ha a megszerezhető pontok számát 480-ról 500-ra emelik. Elsősorban az lenne a cél, hogy minél több tanuló válassza a műszaki pályát, viszont aki idáig nem mérnöknek, vagy informatikusnak készült, az most sem oda jelentkezett. Így továbbra is csak azok felvételiztek ezekre a szakokra, akik ez iránt érdeklődnek, a lecsökkenő ponthatárok pedig értelemszerűen azt eredményezik majd, hogy gyengébb hallgatók is bekerülnek a jobb műszaki helyekre. Kérdéses, hogy ők meddig fogják bírni, nem morzsolódnak-e le időközben, mert ha ők feladják, akkor majd ott tartunk, ahonnan elindultunk.
Tegyük fel, hogy minden felvett hallgató az intézményben marad, valószínűtlen, de tegyük fel. Ebben az esetben felmerül bennem, mint laikus szemlélőben az a kérdés, hogy vajon bírni fognak-e az intézmények a megemelkedett tanulói létszámmal. Adottak a megfelelő technikai feltételek? Elférnek majd a hallgatók a termekben? Lesz elég tanár? Esetleg arra fognak játszani, mint egyes BTK-s szakokon, hogy úgysem járnak be a diákok?
Mi lesz akkor, ha végeznek, ezek a hallgatók? „A jogászokkal Dunát lehet rekeszteni” – szól a bölcsesség, nem jutunk el gyorsan majd odáig, hogy ugyanez az informatikusokra és mérnökökre lesz igaz? Érthető, amit a kormány tesz, csak félek, hogy egy idő után megfeledkeznek arról, hogy éppen a műszakisokat sztárolják, és átesnek a ló túloldalára. Azért reménykedjünk, időben észbe kapnak majd, és nem a műszakisok lesznek a jövő munkanélkülijei…

Még túl sem vagyunk a plágiumügyön, de máris egy új botrány robbant ki. A hvg.hu közétette, hogy egyes magyar közszereplők külföldi diplomája nem az, aminek látszik. Tudniillik, egyes intézmények olyan külföldi diplomát nyújtanak, ami valójában nem diploma, mondhatni csak egy értéktelen papírlap, viszont az önéletrajzban nagyon jól mutat. Hiszen ki ne akarná, hogy úgy tűnjön, hogy a francia Sorbonne-on tanult, miközben a Nyugat-Magyarországi Egyetem padjait koptatta, vagy, hogy Kaliforniában szerzett PhD-t, miközben a PhD oktatás közelébe sem került?
Ezzel az egésszel pusztán az a probléma, hogy kissé félrevezető, habár értelemszerűen ez a cél. Részinformációk közlésével sokat nyerhetnek azok, akik ilyen jellegű végzettséget szereztek, és még csak támadni sem támadhatóak, hiszen nem hazudtak ők, csak nem mondtak igazat. Nem köthetünk bele abba, ha valaki azt állítja, hogy a Sorbonne-on végzett, ez szerepel a papírján, mint ahogy azzal sem szállhatunk szembe, hogy valaki által Kaliforniában írt dolgozat "PhD-szintű" volt, és a PhD cím csak elírás az önéletrajzában (pillanatok alatt javítva).
A harc az áldiplomákkal szemben szerencsére már megkezdődött, egyes intézményeknek megtiltották bizonyos kifejezések használatát, mivel azok megtévesztőnek, félreérthetőnek bizonyultak. Természetesen az érintettek hallgatnak, mint a sír, nem tudtak semmiről, nem értenek semmit, csak az önéletrajzukban keletkeznek be jelentős változások, tűnnek el hivatkozások, tanulmányok.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon hány ilyen kamudiploma kering körös-körül kis hazánkban, hány önéletrajzot tupíroztak fel velük, és most hány ember bosszankodik azon, hogy egy végzettséggel kevesebb kerülhet az önéletrajzukba. Pedig végeredményben a végzettség, az végzettség. Annak ellenére, hogy valami Magyarországon nem elismert még feltüntethetjük, csak hozzá kell tennünk, hogy nem akkreditált. Nyilvánvaló, hogy ez a végzettség veszít az értékéből, de legalább kivédhetjük, hogy hazugnak tituláljanak bennünket.

Eszperantó vagy lovári nyelven kezd el tanulni sok fiatal, akinek a diplomához hirtelen sürgőssé válik a nyelvvizsga megszerzése. Nem nehéz kitalálni, hogy miért ezt a két, amúgy kevésbé hasznos nyelvet választják: állítólag jóval könnyebb elsajátítani, mint bármely másikat, a diplomához viszont ezekkel is hozzá lehet jutni.

Bizonyos szempontból ez akár még érthető is, hiszen elég kellemetlen lehet, ha valaki megírta a szakdolgozatot, túlesett a védésen, majd átverekedte magát az államvizsgán, végül azonban nem kapja meg a diplomáját, mert hiányzik a szükséges nyelvismeret. Természetes, hogy sok hallgató az egyetemi vagy főiskolai tanulmányainak utolsó félévében kapkodva keresi a lehetőséget, hogy valahogy mégis a kezébe kerülhessen a vágyott papír. De miért is kell az utolsó pillanatban kapkodni?

Alighanem minden felsőoktatásba jelentkező tisztában van vele, hogy a diplomához jutás feltétele a nyelvvizsga. Ennek ellenére tisztán látszik, hogy az alapszakon töltött 3 év alatt sokan a kisujjukat sem mozdítják annak érdekében, hogy eleget tegyenek a kimeneti feltételeknek, vagyis nyelvvizsgázzanak. Számos hallgató kezdi meg úgy felsőfokú tanulmányait, hogy nyelvismerete igencsak hiányos, éppenhogy összekaparta a középszintű nyelvi érettségit, azonban nem látszik, hogy az egyetem vagy főiskola megkezdésekor belevetné magát a nyelvtanulásba, „messze van még a vége” alapon. Csakhogy az idő igen gyorsan telik, és mire észbe kapnak, már el is telt az a néhány év. Ezért az utolsó félévben sokan a könnyen megtanulható nyelveket választják, majd büszkén vigyorogva veszik át meg nem érdemelt diplomájukat.

Nyilván az eszperantót is meg kell tanulni, csakhogy az átlagosan tizedannyi időt vesz igénybe, mint például az angol vagy a német nyelv elsajátítása. Ennek fényében el lehet gondolkodni azon, hogy mennyire igazságos az, hogy valaki 3 hónap alatt megtanul eszperantóul, aminek valószínűleg soha az életben nem veszi hasznát, majd diplomát kap, azzal szemben, aki évekig szenvedett azzal, hogy megtanuljon egy használható nyelvet, és úgy kapja meg a diplomáját (vagy nem kapja, mert 1-2 ponttal lecsúszott a sikeres nyelvvizsgáról).

Jónéhányan vannak azon a véleményen, hogy az ilyen nyelvvizsgákat egyszerűen nem kellene elfogadniuk a felsőoktatási intézményeknek, és talán igazuk is van. Elméletileg diplomások teszik ki az „értelmiségi réteget”, nem valószínű, hogy képtelenek lennének egy, a gyakorlatban is használható nyelv megtanulására. Ha mégis, akkor ne legyenek „értelmiségiek”. Ha lusták, akkor meg főleg.

Főiskolai szintű tételeket adott fel a szóbeli érettségire egy vidéki egészségügyi szakközépiskola. A tanulók nagy része így nagy nehézségek árán, dupla annyi idő ráfordításával tudja csak kidolgozni a témaköröket. Íme, néhány feladat abból a tételsorból:

1.       Mutassa be a szükségletek hierarchiáját, jellemezze a biológiai motívumokat, fogalmazza meg a homeosztázist!

2.       Ismertesse a személyiséglélektan fogalmát és mutassa be a hipokratészi személyiség tipológiáját!

3.       Mi a pszichológia fogalma? Melyek a pszichológia irányzatai? Mutassa be a megismerés folyamatait!

4. Ismertesse a kommunikáció dimenzióit, ismertesse a metakommunikáció fogalmát!

Aki a bolognai rendszer jótékony hatását élvezve végezte el felsőfokú tanulmányait, annak ismerősek lehetnek ezek a kérdések a pszichológia, vagy szociálpszichológia, az utolsó kérdés pedig a kommunikációelmélet tantárgy révén – ezt, a most érettségizőktől elvárt tudást, ugyanis néhány éve még főiskolai vizsgákon kérték számon.

A kormány rengeteg felesleges ismeretanyaggal kívánja tágítani már az általános iskolások fejét is – hová vezethet ez a tendencia? Mennyi elvárással lehet még terhelni a mai diákokat? Hogy fordulhat elő, hogy közoktatási intézmények a felsőoktatás dolgát akarják betölteni? Mi a cél: zseniket akarunk így képezni, vagy a stressztől és a nyomástól megroppant fiatalokat?

Az eset felháborító és döbbenetes – de sajnos nem meglepő. Egy stresszes és szorongásokkal teli generáció felnövekvését vetíti elő.

 "Nem találsz már évek óta olyan iskolát, ahol nagyon rövid idő alatt megszerezheted az érettségit? Elhoztuk neked a megoldást, csak telefonálnod kell, hogy beiratkozz és megszerezd az érettségi bizonyítványod! ... Érettségi egy év alatt középiskolai bizonyítvánnyal!" – hirdeti egy székesfehérvári iskola, amely háromszázezer forint ellenében ígéri a különleges szolgáltatást. Bár bizonyos feltételekkel valóban elképzelhető az érettségi gyorstalpaló (például a tíz éven át tartó, szakmunkásképzőben végzett tanulmányok esetén), a fent említett iskola mégis sáros lehet a dologban, hiszen még székhelye sincs a Fejér megyei városban. A hatásos reklámszöveg szórólapokon terjedt itt-ott az országban, és mivel azt néhány józan elme gyanúsnak találta, jelentették az ügyet az illetékesnek, majd elindult a nyomozás.

A kedves felhívás valószínűleg azokat a jóhiszeműeket célozta meg, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, de azért hamis papírt sem akarnak, így hát a gyorstalpaló mellett döntenek. Lelkesedésükben talán utána sem néznek annak, kiket illetne a jog az egy év alatt megszerezhető oklevélre. Bemennek a csőbe, s mire kijönnek, a háromszázezer forintjuknak már se híre, se hamva. S valószínűleg ugyanilyen gyorsan nyeli majd el a köd az intézményt is, amely egyébként nem is létezett.

Nyilván mindenhol akadnak kirívóan becstelen próbálkozások, de nálunk valahogy annyi hasonló gyöngyszeme van a magyar oktatásnak, hogy hetedhét országban sem lesz elég damil mindet összefűzni. Pedig, ha sokfelé szalad, már követhetetlenné válik.

Annyi azonban biztos, hogy valódi büntetést egyik vétkes sem kap: a jó öreg magyar rendszer sajátossága ugyanis, hogy a kísérletező csupán papír nélkül marad, az iskola pedig talán még újabb képzéseket is indíthat, csak egy kicsit más néven, egy másik városban, zavartalanul.

Aki nem dolgozik, ne is egyék. Régi mondás, melynek igazságtartalmán lehetne vitatkozni. Az viszont nem kétséges, hogy a kormány (kollektív) tudatában erősen él, kicsit parafrazeálva: aki nem jár iskolába, annak a családja (se) egyen. A hírek szerint az iskolakerülő diákok után nem kapna támogatást – pénzbeli! – a család, és ami a csavar: a felfüggesztett időre járó családi pótlékhoz utólag sem jutnának hozzá. Mindezt az eduline.hu közölte, szerintük ugyanis birtokolnak egy, az iskoláztatási támogatás szigorításáról szóló minisztériumi tervezetet.

Egyre több könyv, cikk, oknyomozó riport mutatja be a szexmunkás egyetemista lányok életét: a szerzők végigkísérik a dráma kibontakozását, feltárják az ok-okozat mélységeit és rendre kérdőjeleket hagynak azzal kapcsolatban, hogyan tovább.

Közös ezekben a cikkekben, hogy egyfelől felháborodást keltenek, másfelől sajnálatot, ijedtséget ébresztenek az olvasóban: velem is megtörténhetett volna, én is kerülhetnék ilyen helyzetbe. Az írások nagy része, és az ezekben megszólaló lányok valahogy mindig kikerülnek, vagy kevésbé hangsúlyoznak egy lényeges kérdéskört: a választás lehetőségét. Szerintük minden csak történik, lesz, oda sodor az élet.

Többségük a tandíjra, a fővárosi életre hivatkozik: „Másképp nem tanulhattam volna tovább”- mondják, miközben általában a történet közepétől már nincs is szó az egyetemről, a tanulmányokról, csak a prostitúció folyik egyre nagyobb és nagyobb vevőkörrel. A „nincs más lehetőség” nem válasz, mert mindannyian tudjuk, hazugság. Van egyéb munka, csak abból nem vehetsz drága ruhákat, kocsit, nem utazgathatsz, csak kinyögheted a rezsit és kevésbé jó dolgokat ehetsz. De legalább nem kell kihajítanod az összes tükröt otthonról. Van más út: ez a lemondás.

Aki ambiciózus tudja, ez egy múló állapot, és másként próbál előrejutni. Az minden áron küzd, nem bármi áron.

Felveszem a hitelt, és pénzt törlesztek bankoknak, meg az államnak, ki tudja meddig. Szar lesz? Az.

De nem kell, hogy a testemért és a lelkemért törlesszek magamnak reménytelenül, egy egész életen át.

A britek körében is divat a plagizálás, legalábbis az egyetemekre felvételiző diákoknál mindenképpen. Tavaly csaknem 8500 felvételizőt kaptak csaláson, a legszebb azonban nem ez, hanem az a tény, hogy mindezt akár következmények nélkül is megúszhatják.

Nagy-Britanniában a felvételi eljárás részeként a jelentkezőknek egy motivációs levelet kell írniuk, amiben megfogalmazzák, hogy miért az adott intézményt és szakot választották, illetve leírhatnak akármit, amiről úgy gondolják, hogy segít nekik kitűnni a tömegből. Úgy tűnik azonban, hogy ez meghaladja a képességeiket, mivel elég sokan másolnak le néhány korábban megírt motivációs levelet a jelentkezéshez, amit egy erre kifejlesztett program persze azonnal kiszűr.

Már önmagában az is probléma, hogy a fiatalokat nem érdekli annyira a felvételi, hogy vegyék a fáradtságot és megpróbálják leírni a saját gondolataikat, az azonban már-már felháborító, hogy némelyek még ahhoz is lusták, hogy legalább átfogalmazzák a másoktól lenyúlt mondatokat. Sokan ugyanis változtatás nélkül adják be valaki más motivációs levelét.

A hab a tortán azonban még csak nem is ez, hanem hogy ezt sok esetben mindenféle következmény nélkül megtehetik. Joggal feltételezhetnénk, hogy a plágiumot elkövető felvételizőt minimum kizárják, de sajnos nem így van. Az ilyen esetekben ugyanis maga az egyetem döntheti el, hogy a diák számára milyen következményekkel jár a csalás. A gyakorlat azt mutatja, hogy legrosszabb esetben újraíratják a jelölttel a fogalmazást, de van, ahol elintézik a dolgot némi ejnye-bejnyével, másutt pedig egyszerűen szó nélkül hagyják. Ezek után nem csoda, hogy 2010 és 2011 között megháromszorozódott az ilyen módon plagizálók száma a felvételi eljárás során. Ugyan miért dolgozna bárki is, ha következmények nélkül megúszhatja a csalást?

Ezen felül bizonyos esetekben még védik is a csalókat, egy felsőoktatási felvételi eljárással foglalkozó szervezet illetékese szerint ugyanis ilyen esetekben bizony figyelembe kell venni, hogy sokan jelentkeznek brit egyetemekre külföldről, ezeknek a felvételizőknek pedig nem anyanyelvük az angol, így nehézségeik támadhatnak a motivációs levél megírásánál.

Szép dolog ez az empátia, de talán fel kéne, hogy merüljön a kérdés, hogy vajon mit akar egy brit egyetemen egy olyan hallgatójelölt, aki annyira sem tud angolul, hogy megírjon egy motivációs levelet? És egyáltalán: mit akar bármilyen egyetemen bárki, aki képtelen vagy lusta megfogalmazni a saját gondolatait?

Újabb plagizálás. Legyintünk. Újabb munka nélkül átvett diploma. Legyintünk. „Jaj, de mi is együtt írtuk a szakdolgozatot a barátommal az egyetemen.” „Hát nekem is apád írta meg a diplomámat.” „Alig voltak olyanok, akik három könyvnél többet olvastak volna el a szakdolgozat elkészítéséhez.” – most hasonló mondatokkal védik a magyar családok többsége a botrányba fulladt politikusokat és persze saját magukat is.

Nem vesszük már magunkra a vádakat, az elidegenedés rég elkezdődött. Kezdte a sort a német honvédelmi miniszter: Karl-Theodor zu Guttenberg. Ügye azzal zárult, hogy a bayreuthi egyetem elvette a doktori címet. Lassan már kezdjük pedig elfejteni Schmitt Pálunkat, senkit nem érdekel már, hogy hetente hányszor jár teniszezni, mióta Gyurcsány pécsi szakdolgozatát keresi egy egész ország, és miközben a román oktatási (!) tárca vezetője lemondott, mert korábban plagizált.

Most éppen ott tart a magyar közvélemény, hogy nem csak a jelent ócsárolja, hanem a múltat is. Ki tudja, hol kezdődhetett az oktatás mélyrepülése, de annyi biztos, hogy pár évvel ezelőtt még büszkén mesélték az idősek: „bezzeg a mi időnkben”. Most már ez sincs: akkor is rossz volt, most is az. Sikerült annyira leértékelni a tudást, hogy már nem is kelt botrányt a szívekben, ha valaki azzal áll elő, más tollával ékeskedik. Ha valaki hibázik, az nagy gond. Ha valaki csal, az sorba illő.

Természetessé vált, hogy időnként fény derül egy-egy csalásra. Azon kívül, hogy kárörvendünk az újabb és újabb botrányba keveredett politikus plagizálási ügyei felett, valójában meg sem érint minket a dolog. Nem gondoljunk, hogy a siker titka a valódi munka, nem gondoljuk komolyan, hogy mindenki, aki valótlan, hamis eredményekkel jutott oda, ahova, mennie kellene. El se gondolkodunk már azon reggelente, miért is kelünk fel. El sem gondolkodunk már munka közben, hogy miért is ülünk a gép előtt.

Közben az egyetemisták világa a mélybe süllyed, már nem csakhogy a diplomára nem vágyó fiatalokat idegenítjük el a felsőoktatástól („fizessen az, aki tanulni akar, ne az én adómból igyanak a koleszokban” jelmondattal), hanem azokat is, akiknek diplomásként az lenne a feladatuk, hogy kiálljanak a tudomány mellett.