A történet amellett, hogy valahol szórakoztató, több vitára érdemes kérdést is felvet, kezdve a módszer helyességével: szabad –e így? Humornak vagy gúnynak minősül –e a tanárnő akciója a nyolcévesek között?  Nem hiszem, hogy ennyiből ítéletet mondhatnánk, a hogyan ugyanis sokat számít a kivitelezésben. Pláne, hogy nem ismerjük az előzményeket, például, hányszor történt meg a kifogásgyártás. Ha a felsorolt hazugságokat vesszük, akkor elgondolkodhatunk a családban látott értékrenden: megette a kutya, lehányta az öcsi, a nagymamánál felejtettem… Persze, a gyerekek szoktak füllenteni olykor-olykor, de többször, teljes természetességgel belehazudni a tanár szemébe az egyértelmű blődségeket, már-már kórosnak tűnik. Más kérdés, hogy a pedagógus, miért nem szólt időben. Ha szigorral lépett volna fel az egyes hazugságoknál, talán a kislány is leállt volna szépen lassan a kedvenc hobbijával. Ha a tanár maga szól a szülőknek, talán Anyukának is eszébe jut: hoppá, egy nyolcévest még ellenőrizni kell.

 

Érdekes az Anyuka reakciója, aki természetesen másban keresve a hibát, rögtön a pedagógusra támadt. Eszébe sem jutott, hogy a gyereke, akinek egyébként soha nem ellenőrzi a házi feladatait, miért hazudik napról napra. Nem gondolta végig a saját felelősségét.

 

Gyakran a felgyorsult világ, a generációs különbségek számlájára írjuk a hasonló történeteket, mindenhol hallani: ezek a mai gyerekek…

 

Pedig a probléma sokkal komplexebb, és valahol ott kezdődik, hogy „ezek a mai szülők”…