Panaszkodik a Hallgatói Hálózat, amiért Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter nem akar velük tárgyalni, de azért mindent megtesznek annak érdekében, hogy véletlenül se lehessen őket komolyan venni. Pénteken az Educatio kiállításon tartott Nemzeti Köznevelési Konferenciát zavarták meg bekiabálásokkal, majd a színpadra vonultak, és a résztvevők előtt beszéltek arról, hogy a minisztérium nem hajlandó velük tárgyalni, valamint hogy Hoffmann sikertörténetről beszél, miközben káosz van a felsőoktatásban és a közoktatásban egyaránt.

Függetlenül attól, hogy igazuk van-e vagy sem, a büdös életben nem fognak velük tárgyalóasztalhoz ülni, amíg balhéznak és a médiában bohóckodnak. Nem véletlen, hogy a HÖOK-kal hajlandó a kormány szóba állni, ők jóval érettebb hozzáállást tanúsítanak. Egyébként a HÖOK már nem egyszer elmondta, hogy minden tárgyalás előtt egyeztet többek közt a HaHa-val is, vagyis képviselik az ő álláspontjukat is. Így nem értem, hogy mi a gond. Most tényleg azon megy a hiszti, hogy „de mi is oda akarunk ülni az asztalhoz”?

Önmaguk lejáratásával kapcsolatban egyébként kétségtelenül az tette fel a pontot az i-re, hogy vasárnap este a Heti Hetesben igyekeztek „képviselni az érdekeiket”. Na ne már! Ezek után nem csoda, hogy ember nem lesz, aki nem röhögi ki őket, de ennyi ésszel meg is érdemlik.

Visszatérve az Educatio kiállításon csinált cirkuszra, személyes kedvencem a következő kijelentés: hiába kaptak ígéretet arra, hogy a tizenhat kérdéses szakon is lesznek állami ösztöndíjas helyek, „a ponthatárokkal könnyen lehet manipulálni a hallgatói létszámot”. Ja, kérem, megijedtünk, hogy tanulni kell? Ez megint egy olyan helyzet, hogy megkapták, amit akartak, lesz mindenhol államis hely, de azért ebbe is belekötnek, mert úgyis magas lesz a ponthatár. És ez is mutatja a komolyságukat.

Persze, hogy magas lesz, legyen is, tényleg annyian vannak ezeken a szakokon, hogy Dunát lehet velük rekeszteni, egyszerűen nem kell ennyi. Azzal se értek egyet, hogy egyáltalán ne legyen államis hely, de azzal már igen, hogy tényleg csak a legjobbak kerülhessenek be, ennyire túltelített területeken úgyis csak ők fognak tudni érvényesülni, vagy még ők sem. A gyengébbekre pláne nincs szükség.

Megint irreális álmokat kerget Hoffmann Rózsa. Legutóbb az igazságos és olcsó közoktatás tüneménye bukkant fel lelki szemei előtt, az ideát rögtön meg is osztotta a széles tömeggel egy tótkomlósi szakmai fórumon. Kiemelte: a közoktatás megújulásának eredményeként az iskolában a gyerekek olyan alaptudást szereznek, amellyel jól tudnak tájékozódni a mindennapokban, és megfelelnek a modern társadalom kihívásainak. Az egyszerű ember első hallásra így reagálhat a kijelentésre: „na persze”, „ne már”, „most komoly?”, de, ha jobban belegondolunk, ha több dioptriás szemüveggel a dolgok mögé nézünk, egy valamire jöhetünk rá: Hoffmann az egyik legszerencsésebb ember kishazánkban. Olyan helyzetben van, hogy amiről egyik este álmodik, legyen az bármilyen abszurd, másnap meg is valósíthatja.

Mindannyian emlékszünk, amikor iskolaköpenybe akarta burkolni a szerencsétlen diákokat, mert szerinte annál jobban nem takarja semmi az anyagi különbségeket. A lényeg a köpeny, az alóla kivillanó Nike cipő már bagatelle. Aztán ott volt a korszakalkotó ajándékötlete: érettségire dedikált alaptörvényt kaptak tavaly a középiskolások, kár, hogy sokan közülük azt sem tudják mi az, hogy alaptörvény, annak, aki pedig továbbtanult volna, ellehetetlenítették a felsőoktatásba való bejutását és hallgatói szerződéssel kötötték ide. Azt is meg kell említeni, hogy ő volt az egyetlen, aki az intézmények államosítását sikertörténetként élte meg – kár, hogy az érintetteknek teljesen mások a tapasztalatai. A listát még sorolhatnánk, Hoffmann álmoskönyvében az oldalak egyre gyűlnek…

Értem én. Ha egy csoportot érdeksérelem ér, akkor tiltakozni kell. Ez a demokrácia, megszervezem, kimegyek, elmondom. Ha valaki beleszületik, annak természetes. De két dolog mellett azért ne menjünk el szó nélkül.

 ... a tiltakozók az MTA épületétől a Margit hídra mentek, ahol rózsaszirmokat szórtak a Dunába. ...

Dunába lökni, még ha csak szimbolikusan is, bármennyire is utáljuk a tantestületet, nem szabad senkit és semmit. Figyelni kell történelem órán és megtudjuk miért, ha otthon nem meséltek róla.

A másik, hogy elégetnék a megkötött hallgatói szerződéseket. Egyrészt az az egyik fő becsípődés most, hogy nem kaptak meg mindent írásban, azt amit meg ők aláírtak egyszerűen elégetnék, hogy ne kelljen felelősséget vállalniuk?

Érdekérvényesítsünk, meg mielőtt elmegyünk inni tüntessünk egy kört, oké. Csak ebből az látszik, hogy mindegy mi van csak tanulni, meg dolgozni és főleg felelősséget vállalni ne kelljen.

A fiatalság felzúdulása és a tüntetések megtették a hatásukat, a kormány visszavonta a keretszámokat, úgy tűnik azonban, hogy a hallgatóknak semmi sem elég. Balog Zoltán miniszter állítása szerint minimum 40 ezren tanulhatnak állami ösztöndíjas formában, de ez a szám akár magasabb is lehet, ha többen teljesítik a feltételeket, a szükséges forrásokat időben előteremtik, emellett a hallgatói szerződés rugalmasabbá tételéről is készek lennének tárgyalni. Jól hangzik, azt hihetnénk, hogy megállapodás született, a hallgatók, diákok megnyugodtak, de nem: közölték, Balog mellébeszél, semmire nincs garancia, és ők bizony megtartják szerdán a sztrájkot, és tovább tüntetnek.

A miniszter és a HÖOK keddi egyeztetése eredménytelenül zárult, a hallgatók ugyanis felálltak a tárgyalóasztaltól. Hiába a beígért minimum 40 ezer államis hely, a harc folytatódik, a HÖOK elnöke, Nagy Dávid ugyanis kifejtette, nem hisznek a kormánynak, szerinte csak a kommunikáción változtattak, nem törlik el a keretszámokat, csak átnevezik. Hozzátette, semmit sem láttak leírva, emellett sérelmezte, hogy mindent a sajtóból tudnak meg (mondta ezt a személyes egyeztetés után mintegy fél órával…).

A többség eddig egyetértett a diákokkal és megértette a felháborodásukat, könnyen lehet azonban, hogy ezt a támogatást most elveszítik. Komolyan, mit akarnak még? A tervezett körülbelül 10 ezer helyett 40 ezer fiatal folytathatná ingyen a felsőfokú tanulmányait, ők viszont tovább verik az asztalt. Sokan féltek attól, hogy majd olyan ponthatárt fognak megállapítani, amit 10 ezren vagy még annyian sem érnek majd el, de Balog Zoltán konkrét számot mondott, így tényleg nehéz megérteni a balhé tárgyát.

Azzal jön a HÖOK, hogy nincs rá garancia, mert nincs leírva. Az igaz, hogy írásba még nem foglalták a terveket, de azért az elég nehezen elképzelhető, hogy a kormány a sajtóban ekkora felháborodás után beharangozza a 40 ezer főt, ami aztán mégis jóval kevesebb lesz. Sok mindenre képesek, de ekkora segget azért nem csinálnak szájukból. Ráadásul bármennyire is szeretnénk ezt hinni, ők sem teljesen hülyék, csak olajat öntenének az amúgy sem kis tűzre, ha átvernének mindenkit, és végül mégiscsak túl magasan húznák meg azt a bizonyos ponthatárt.

Nagyon úgy fest a helyzet, hogy a diákok tüntettek, támadtak, végül megkapták, amit akartak, és most ez sem jó. Többen mehetnek államis képzésre, mint idén - akkor tulajdonképpen mi itt a probléma? Konkrét számokat mondtak nekik, mégis arról beszélnek, hogy nem tudnak semmi konkrétumot. Lehet, hogy meg kellene hallgatni a másik felet is, mielőtt sértődötten kivonulnak a teremből, és duzzogva azt mondják, hogy „nem hisszük el”, mert így tényleg nehéz őket komolyan venni, fölösleges, „csakazértis” alapon csinált cirkusznak tűnik az egész.

Azzal kívánja az állam mindenki számára elérhetővé tenni a felsőoktatást, hogy drasztikusan csökkenti az állami ösztöndíjas helyek számát. Hogy a nagy többség számára tandíjat jelentő intézkedés hogyan könnyíti meg a fiataloknak a továbbtanulást, jó kérdés, melyre minden bizonnyal csak az elképzelés megálmodói tudják a választ, avagy ők sem. Az érintettek mindenesetre egyáltalán nem látnak összefüggést, az intézkedést hallgatók, oktatók és rektorok egyaránt elutasítják.

A keretszámok megvágása különösen felháborító annak fényében, hogy néhány évvel ezelőtt, mikor a Gyurcsány-kormány akart tandíjat bevezetni, éppen a Fidesz volt az, aki népszavazást kezdeményezett a döntés ellen. Most, 2012-ben viszont ők maguk vezetik be a tandíjat, egyelőre „csak” a többség számára. Igaz, ők „befektetésnek” nevezik, de a lényegen a megnevezés nem változtat. Egy szűk réteg kivételével mindenkinek fizetnie kell majd a felsőfokú tanulmányokért, ami azt fogja jelenteni, hogy a pénzes szülők gyereke képességektől függetlenül tanulhat majd, a szerényebb anyagi háttérrel rendelkezők gyereke pedig letesz a továbbtanulással kapcsolatos felháborítóan nagyratörő terveiről.

Persze köztes megoldásnak ott a Diákhitel2, ami kifejezetten a nemlétező tandíj fizetésére szolgál, de ez legalább annyira kiveri a biztosítékot, mint az államis helyek csökkentése, ugyanis gyakorlatilag rákényszerítik fiatalok tízezreit az eladósodásra. Ha nem gazdag a családod, akkor vagy eladósodsz, vagy nem tanulsz. Csodás kilátások. Igaz, a diákhitelnek kedvező a kamata, és a törlesztőrészlet is elvileg vállalható – ha van miből törleszteni. Ezzel ugyanaz a probléma, mint a hallgatói szerződéssel: az, hogy a diploma megszerzése után munkahely is lesz, egyáltalán nincs garantálva. A törlesztést viszont előbb-utóbb el kell kezdeni. A hitelek és a bankok iránti bizalom egyébként is megingott az utóbbi időben, valószínűleg sokan lesznek, akik azért mondanak le a felsőoktatásról, mert nem merik vállalni a hitelt.

Egyetlen indokkal tudok egyetérteni: véget kell vetni „a véget nem érő tanulmányoknak”. Bizonyára nem ismeretlen probléma senki előtt, hogy egyesek állami ösztöndíjas képzésben, vagyis az adófizetők pénzén, 5-6 éven keresztül lébecolnak egy hároméves alapszakon, mert jól érzik magukat az egyetemen, nem akarnak felnőni és elkezdeni dolgozni. Ha a saját pénzük bánná, nyilván sürgősebb lenne a diploma megszerzése. Ugyanakkor ezt a problémát nem úgy kéne megoldani, hogy szinte mindenkivel tandíjat fizettetnek, büntessék azt, aki megérdemli. 

Szintén érdekes, hogy ha tényleg az a kormány célja, hogy a fiatalok Magyarországon maradjanak, akkor miért lehetetlenítik el ezt egyre jobban? Folyamatos problémát jelent, hogy a felsőfokú tanulmányok befejezése után a fiatalok külföldre mennek dolgozni. A hallgatói szerződés célja ennek megakadályozása, ám az államis helyek ilyen mértékű csökkentése azt is vonhatja maga után, hogy mostantól még a felsőfokú tanulmányaikat sem itt fogják végezni a fiatalok, hanem külföldön, ahol talán drágább ugyan az élet, de nincs se tandíj, se röghözkötés. Hogy utána visszatérnek-e egy olyan országba, amely maga kényszerítette őket a távozásra, erősen kérdéses.

Hetek óta sztrájkkal fenyegetőznek a pedagógusok, érdekes módon mégis csupán annyi történik, hogy folyamatosan engednek a követeléseikből. Sztrájkbizottságot alakítottak, szót emeltek többek közt az iskolák állami fenntartásba vétele, a béremelések elhalasztása ellen, de úgy tűnik, a munkabeszüntetés csupán üres fenyegetés, a kormány szépen lassan mindent le fog nyomni a torkukon.

Követelték a szakszervezetek a köznevelési törvény visszavonását, aminek már a gondolata is irreális, teljesen egyértelmű volt, hogy ez nem fog megtörténni. Követelték az állami fenntartásba vétel visszavonását is, amivel ugyanez a helyzet. Követelik folyamatosan a béremelést, amit szinte biztos, hogy nem fognak időben megkapni, pláne nem 20 százalékot januártól, mint ahogy azt néhányan szeretnék.

Azóta igen sokat puhultak, a köznevelési törvény visszavonatásával már nem is próbálkoznak, az állami fenntartásba vétel visszavonása helyett pedig annak elhalasztását kérték 2013 júliusáig, vagy 2014 januárjáig, hogy megfelelően ki lehessen dolgozni a részleteket. Hoffmann Rózsa megnyilvánulása alapján már sejthető, hogy ez a javaslat mennyire fog tetszeni a kormánynak: szerinte ez „lehetetlen kérés”, amit „biztosan nem lehet teljesíteni”.

A béremeléssel és az életpályamodellel kapcsolatban csak a jövő héten egyeztetnek a szakszervezetekkel, ugyanakkor az eredmény ezen a területen is sejthető. A 2013 szeptemberére ígért béremeléssel kapcsolatban jó ideje megy a mosakodás, és az IMF-re mutogatás, mondván, ha meghiúsul ez a terv, az nem a kormány hibája, az IMF akar mindenféle megszorításokat. Ezzel párhuzamosan megy a parasztvakítás is, az illetékesek váltig állítják, hogy ettől függetlenül ki tudják majd gazdálkodni a szükséges összeget, csak ezt sajnos már senki nem hiszi el.

Mindezek fényében joggal gondolhatnánk, hogy a pedagógusok ezerrel készülnek a sztrájkra, ez azonban nincs így. Tárgyalgatnak a szaktárcával, és hagyják, hogy szépen, apránként minden követelésüket darabokra zúzzák. Így tényleg nehéz komolyan venni őket. Világos, hogy a sztrájk csak üres fenyegetés, semmi több, ők maguk is tudják, hogy nem mernek ehhez az eszközhöz nyúlni.

Tudja ezt Hoffmann Rózsa is, ugyanis az ATV Szabad szemmel című műsorában november 18-án azt mondta, nem hiszi, hogy sor kerülne a sztrájkra, majd hozzátette, nincs sztrájkkészültség az iskolákban, csak „hergelik a pedagógusokat”. És alighanem igaza van.

„Mindenkinek tudnia kell angolul”, de azért a német nyelvet tenné első helyre az oktatási államtitkárság. Nemrég az Origo birtokába jutott egy új nyelvoktatási stratégia, mely szerint az angol helyett a jövőben a német lehetne az első nyelv, mert annak összetettebb a nyelvtana, így könnyebb lenne utána más nyelveket tanulni. A másik ok, hogy ha valaki angolul megtanul, akkor már kevésbé motivált egy második nyelv elsajátítása iránt. Több szakértő és nyelvtanár szerint ez bődületes hülyeség, kérdés, mennyire fogja ez a vélemény zavarni az államtitkárságot.

Az idegen nyelveket tanító tanárok szerint semmi alapja nincs annak a kijelentésnek, miszerint a német után könnyebb lenne más nyelveket tanulni, de az sem igaz, hogy az angol annyira könnyű lenne a maga 12 igeidejével. Az pedig, hogy az angol elveszi a motivációt egy további nyelv tanulására, pláne megalapozatlan. Az viszont igen érdekes kérdés, hogy ha Hoffmannék szerint „angolul mindenkinek tudnia kell”, akkor vajon miért erőltetik a németet első nyelvként?

Szép gondolat, hogy valaki megtanul valamennyire németül, majd beleveti magát az angoltanulásba, a szomorú igazság azonban az, hogy Magyarországon igen kevesen beszélnek normálisan akár csak egy nyelvet is, a kettő jópár ember számára szinte lehetetlen küldetés. Eredmény: sokan elmakognak majd németül, ki magasabb, ki alacsonyabb szinten, angolul viszont (ami a világnyelv, amit majdnem mindenhol megértenek, és amit „mindenkinek tudnia kell”) igen kevesen fognak elfogadható szinten beszélni.

Hogy miért? Nos, ha az angol miatt elvész a motiváció egy második nyelvre, ugyanígy elveszhet a német miatt is. A kevesebb nyelvérzékkel megáldott emberek eddig sem akartak második nyelvet tanulni, mert az elsővel is megszenvedtek/szenvednek, erősen kétlem, hogy ezen változtatna az a tény, ha nem az angol lenne ez a nyelv. Világnyelv ide vagy oda, akinek nem megy jól az első, az nem fog belekezdeni egy másodikba. Aki akar, az úgyis megtanul németül, busmanul, arabul vagy akárhogyan, akinek viszont nem megy, annak bőven elég egy – lehetőleg olyan, aminek hasznát is veheti a legtöbb országban. De nem, ha a világ angolul beszél, akkor mi csakazértis németül fogunk.

Digitális analfabétákat nevel az új kerettanterv az informatikatanárok szerint – és igazuk van. A hvg.hu cikkében olvasható, hogy drasztikusan csökkentik az informatikaórák számát, alsóban egyáltalán nem lesz, 5-8. évfolyamon 3,5 helyett 3, gimnáziumban 5,5 helyett 2, míg szakközépiskolában 6 óra helyett mindössze heti 1 órát tartanának. A tanárok azt mondják, és nem is tévednek, hogy ezzel igen súlyos károkat okoznak a felnövekvő nemzedéknek, a mai digitális világban ugyanis minél jobban ismeri valaki a számítógépeket, annál jobbak az esélyei a munkaerő-piacon, de lassan már szinte minden területen.

Nem vagyok, és soha nem is voltam különösebben oda az informatikáért, sőt, annak sem vagyok híve, hogy ne tanuljanak meg a gyerekek kézzel írni, mert mire felnőnek, már úgysem lesz rá szükségük. De észre kellene venni, hogy manapság a számítógépek olyan szinten vannak jelen az ember életében, hogy halálra van ítélve az, aki nem tudja rendesen használni őket. Sokunknak kell a munkához, de most már az egyetemeken és a főiskolákon is elektronikus tanulmányi rendszer működik, amit nem lehet kikerülni, így igen nagy bajban van az, aki nem jártas ebben a világban. És ez idővel csak rosszabb lesz.

Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a sokat szidott masinák igencsak meg tudják könnyíteni az ember életét – különösen mióta az internet is elterjedt. Igazuk van tehát az informatikatanároknak, amikor azt mondják, hogy súlyos probléma az óraszámok csökkentése, és több informatikára lenne szükség. Valóban többre, de nem olyanra, mint amilyen most van.

Kész vicc, hogy ma sok iskolában még mindig úgy kezdik a számítástechnika oktatását, hogy „gyerekek, ez itt az egér, ez a billentyűzet, ez a monitor, ez pedig maga a számítógép”. A mai hétévesek túlnyomó többsége gyakorlatilag egérrel a kezében születik, nagyon jól tudják, hogy mi micsoda. Ha pedig felső tagozattól, vagyis körülbelül 11 éves kortól kezdik oktatni, pláne vicc lesz. Igen, vannak kivételek, előfordulnak még olyan családok, ahol nincs gép, de ezek a gyerekek is jó eséllyel kerültek már kapcsolatba számítógéppel, akár a szomszédban vagy egy barátjuknál. Ha viszont tényleg újdonság számukra a dolog, szerintem értelmesebb lenne velük külön foglalkozni és felzárkóztatni őket, nem pedig (jó magyar szokás szerint) a többit visszahúzni.

Ha pedig sikerül túlesni az alapokon, és mindenki felismeri az egeret, jön az Excel-ben, Word-ben való, totálisan haszontalan bohóckodás, megtanulunk olyan funkciókat és billentyűkombinációkat használni, amit aztán az életben nem fogunk (tisztelet a kevés kivételnek), esetleg el is felejtünk rögtön azután, hogy megírtuk belőle a dolgozatot vagy megcsináltuk az osztályozott gyakorlatot. Mindeközben jópáran nem tudnak segítség nélkül feltelepíteni a gépre egy programot, vagy letölteni valamit a netről. Ilyen informatikaórákra valóban nincs szükség. Értelmesebbre, ami a mindennapos használathoz szükséges tudást adja, lenne, csak olyat eddig még nem nagyon sikerült megvalósítani.

Úgy potyognak Hoffmann Rózsa mellől az emberek, mint az augusztusi égen a csillagok: újabban Gloviczki sem szeretne az államtitkár asszony szárnyai alatt dolgozni.

Január óta három államtitkárt fogyasztott el a parlamenti fekete özvegy, és ki tudja, ki szabhat gátat ennek a folyamatnak. Ha időrendi sorrendben nézzük, Dux László volt az első, aki kihátrált Hoffmann mellől, január 5-én nyújtotta be lemondását, a hivatalos indoklás szerint már eredetileg is úgy volt, hogy csak a felsőoktatási törvény megalkotásáig vállalja a felsőoktatásért felelős helyettes államtitkári posztot. A következő áldozat személyében Kis Norbertet üdvözölhette a nagyérdemű, aki hozzávetőlegesen nyolc hónapig élvezhette a tisztséggel járó privilégiumokat – úgy tűnik azonban mégsem élvezte igazán, hiszen szeptembertől gyorsan „átigazolt” a KIM-hez. Utódjaként, az ELTE-s kiválóságot - aki a Mark My Professor szerint a diákok kedvence – Maruzsa Zoltánt üdvözölhettük. Ő még nyugodt lehet, hiszen az eddigi tapasztalatok szerint a helyettes államtitkári pozíció szavatossági ideje Hoffmann mellett átlagosan olyan 8-10 hónap közé tehető.

Igazából, ezek után mondhatnám azt, hogy nem lepett meg Gloviczki mai bejelentése – de akkor hazudnék. Ugyanis az a fajta alázat és türelem, amellyel a közoktatásért felelős helyettes államtitkár Hoffmann Rózsa kicsapongásait kezelte ámulatba ejtő volt. Nyilatkozott helyette, elment oda, ahová Hoffmannak nem volt kedve, állta a sarat a sajtótájékoztatókon és még sorolhatnám. Hű társ volt, igaz pártkatona. Soha semmit nem kérdőjelezett meg – legalábbis nyilvánosan -, és nem tiltakozott egy intézkedés ellen sem. Tette a dolgát, ez pedig lehetővé tette számára, hogy a fent felsoroltak közül a legtovább a helyén maradjon.

Azt viszont már ő sem bírta idegekkel, hogy a pedagógusok itt mindenféle sztrájkkal, meg bizottságalapítással fenyegetnek. Hiába, az ingerküszöbünk lehet más, de attól még mindenkinél betelik egyszer a pohár…

Jelentés készült a vasárnapi iskolák bevezetéséről a következő kormányülésre. Bár a kormánynak elvileg nincs hivatalos álláspontja az ügyben, valószínűleg nem véletlenül készült el a dokumentum, melyben a Népszabadság szerint többek között az áll, hogy manapság ezek az iskolák jellemzően egy-egy egyházközösséghez kapcsolódnak, és az óvodás és iskoláskorú gyermekek valláserkölcsi neveléséről szólnak.

Ehhez teszik hozzá, hogy „lényeges, hogy a kisgyermekkorban a családi nevelés kiegészítéseként (vagy helyette) valláserkölcsi nevelés folyjon”. A magyarázat szerint azért, mert ha ekkor nem alakul ki a vallásgyakorlathoz való kötődés, később sem fog a családok vallástalansága miatt. Bennem ezzel kapcsolatban szinte azonnal felmerült a kérdés: és akkor mi van?

Egész véletlenül nem egy olyan országban élünk, ahol az ember szabadon eldöntheti, hogy miben hisz és miben nem, hogy vallásos-e vagy nem? Én úgy tudom, hogy de. Akkor meg miért is probléma, ha valakiben nem alakul ki a valláshoz, vallásgyakorlathoz való kötődés? Ettől még nem lesz rossz ember, csak nem hisz abban, amiben sok más ember igen. Nem értem, hogy miért kellene a vallást, vallási nevelést kisgyerekekre ráerőszakolni.

Elvileg minden ember maga dönti el, hogy miben hisz, gyakorol-e valamilyen vallást, és ha igen mennyire aktívan. Nem biztos, hogy ebbe az államnak bele kellene szólnia. Egyébként meg a ráerőszakolás köztudottan sok esetben inkább ellenérzéseket vált ki, mint azonosulást. Pláne, ha ezzel hétvégén, vasárnap akarják tovább terhelni a gyerekeket, amikor pihenniük, játszaniuk kéne, uram bocsá’ a családjukkal lenni.

És igen, megint a családtól vennék el az együtt töltött időt. Hét közben a szülők dolgoznak, alig tud együtt lenni a család, marad a kétnapos hétvége, ami egyébként sem túl sok, de a vasárnapi iskolával ebből is levennének egy napot. Így szombaton lenne esély egy kis időt egymással tölteni – azon szerencsés esetekben, ahol a szülők nem dolgoznak szombaton. Zseniális ötlet, így aztán tényleg nagyon össze tud kovácsolódni a család. De legalább baromi vallásos lesz mindenki.

Nyelvvizsga−csalás a Corvinuson, a kéttannyelvű iskolákat érintő módosítások, nyelvvizsga nélkül tengődő „majdnem-diplomások”, nyelvvizsga amnesztia: csak néhány kifejezés, amelyről az utóbbi félévben folyton folyvást hallunk, ha az oktatásra kerül a szó. A közös bennük, hogy az idegennyelv-tudás fontosságát rejtik magukban. A tudást, amely napjainkra mindenek felett áll, amelyet mára már a félidőben lévő kismamák is bőszen hangsúlyoznak: Nem tudom, mi lesz a gyerekből, de fontos, hogy minél több nyelvet beszéljen!

A nyelvtudás hasznosságához kétség sem férhet, amellett, hogy „minden gyerek tudja, még a legkisebb is”, hogy a legtöbb munkahelyen ma már alapdolognak számít, még a világot is kitárja. Szórakoztató, érdekes és izgalmas érzés, amikor az ember egy külföldivel társalog, benne az ismeretlen kaland, a dicsőség, a sikerélmény, a kultúrák találkozása.

DE! Az arany középutat ebben is rendkívül nehéz tartani. Ahogy Horatius jó tanácsát társadalmunk nem tudja megfogadni az egészséges életmód, a tévés tehetségkutatók, a politikai megnyilvánulások terén, úgy a nyelvtanulásban sem. Az angol, német és olaszórák megszokott környezete ma már az óvodáscsoportok vidám színes légköre, ahol megannyi, még a magyar nyelvvel is csupán néhány éve barátkozó lurkó próbálja biflázni, hogy „Rudolph the Red Nosed Reindeer”, és hasonló finomságok. A kedves szülő meg őrült büszke, hogy az ő négyéves gyereke tanul angolul, de azt már nem biztos, hogy észreveszi, ha magyar nyelv hangjainak felét nem tudja időben helyesen képezni a kisfia.

Persze, hogy vannak kivételek, persze, hogy akad, ahol nem okoz kárt a korai nyelvtanulás, de nem feltétlenül éri meg a kockázatot, főként, ha hasznot nem sokat hoz.  Más a képlet, ezért is működik, a kétnyelvű családok esetében, ahol viszont minden természetes: van apa nyelve, meg anya nyelve, ez az adott közeg, amelyben a gyerek születése óta él.

A többieknek bőven elég iskolás korban elkezdeni a nyelvtanulást: előbb írjon és olvasson a gyerek magyarul, aztán mutassuk meg neki, hogyan nyit a nyelv ki még egy ajtót a világ felé!

Az esetek többségében a nyelvvizsgák az égvilágon semmire nem jók, csupán arra, hogy több pontot kapjunk a felvételin, később pedig átvehessük a diplomát. A munkaerő-piacon gyakorlatilag semmilyen értéke nincs. Ez egy tény, amin sok nyelvvizsgával rendelkező van felháborodva, talán jogosan, talán nem. Mindenesetre, amíg a nyelvvizsgagyárak ontják a papírt a nulla tudással rendelkezőknek is, csodálkozni semmiképpen nem lehet rajta.

Mindig is megvoltak azok a helyek, ahol könnyen meg lehetett szerezni a papírt, még akkor is, ha messze nem volt a delikvens azon a szinten, ami elvárható lett volna. Most épp a Corvinusról derült ki, hogy gyakorlatilag bárki szerezhetett magának nyelvvizsgát 300 ezer forintért. Az ügyben állítólag olyan tanárok is benne voltak, akik több évtizede a pályán vannak, és soha, semmilyen kifogás nem érte a munkájukat.

Az egy dolog, hogy egy nyelvvizsgaközpont könnyen adja a vágyott bizonyítványt némi pénzért cserébe. Nem szép dolog ez sem, de azért egy olyan nevű intézmény esetében, mint a Corvinus, jóval durvábbnak hat. El lehet képzelni, hogy amíg le nem buktak, hány hallgató kapott tökéletesen érdemtelenül diplomát ezekkel a kamu nyelvvizsgákkal, és ami még rosszabb, hányan fogják beírni az önéletrajzukba, hogy nyelvvizsgával rendelkeznek, miközben jó páran egy normális mondatot nem tudnak összerakni az adott nyelven.

Ez természetesen megint azokkal szemben kiszúrás, akik voltak olyan „hülyék”, és tényleg vették a fáradságot arra, hogy normálisan megtanuljanak egy – vagy több – nyelvet. Ugyanis annyira elszaporodtak az ehhez hasonló módszerek, annyi a megvett nyelvvizsga, ami mögött nulla tudás van, hogy már szinte semmit nem ér, ha valaki frissdiplomásként odaírja az önéletrajzába, hogy rendelkezik ilyen papírral.

Persze, a cégek megtehetik, és meg is teszik, hogy nem a nyelvvizsgák számát nézik, hanem az állásinterjún tesztelik a jelöltet. De akkor tulajdonképpen minek is nyelvvizsgázott? Azért, hogy könnyebben bejusson a felsőoktatásba? Vagy, hogy megkaphassa a diplomáját államvizsga után? Elvileg azért szerezzük meg ezt a bizonyítványt, hogy igazolja a nyelvtudásunkat, gyakorlatilag azonban az előbb említetteken kívül semmilyen haszna nincs. Miután a diploma is megvan, már csak kidobott pénz. És nem kevés.

Jóllakatná a kecskét, de a biztonság kedvéért megőrizné a káposztát az oktatási államtitkárság. Hoffmann legújabb ötlete szerint ugyanis visszamenőleg kapnák meg a pedagógusok az elmaradt béremelést, ha csúszna az életpályamodell – ahogy arról egyre többet hallhatunk.

Államtitkárunk szerint hasonló megoldásokkal mégis elindulhatna a program 2013 szeptemberében, ami rendkívül jól hangzik, de valljuk be, csupán látszólagos bevezetést jelentene. A struktúra talán új lenne, a pedagógusok ezután kategóriákba osztva dolgoznának tovább, de a lényeg megint elveszne: a pénz maradna a régi. Sokan dobálóznak azzal a ténnyel, hogy a tanárok számára a nyári szünet már elég luxus, minek akarnak normális fizetést. Ők valószínűleg még nem tanítottak soha. Vicc, hogy ma Magyarországon egy pedagógus külön munkákat kell vállaljon, hogy legyen pénze a rezsi mellett a kenyérre, meg a gyerekére is. Azért vicc, kedves hőbörgők, mert a különmunkával éppen a ti gyerekeitekre szánt idő veszik el: a készülés arra az órára, szakköre, felzárkóztató foglakozásra, tehetséggondozó órára, amelyen a ti gyerekeiteket neveli. Nem milliókat kellene fizetni, csak olyan összeget, amellyel elismerik a tanítás hivatás voltát.

Ha megint csúszik a program, nem hiszem, hogy valaki valaha milliós összegeket visszafizet a sorban állóknak: mikor lesz annyi, hogy utólag kiosszák a megérdemelt pénzt, ha a jelen finanszírozására sincs keret?

Felesleges illúziókkal befogni a nép száját: tudjuk, hogy nem megy. A káposzta marad, a kecske meg ezután sem lakik jól, aztán vagy éhezik, vagy új legelő után néz.

Négymilliárd forinttal támogatja a kormány az erdélyi magyar felsőoktatást 2014-ig. A gondolat szép, értékelendő a szándék, csak hát érdekes, hogy milliárdokat adunk a határon túli felsőoktatás fejlődésére, miközben a határokon belüli felsőoktatást nagy erőkkel építjük lefelé, és fejlesztjük vissza. Vagy csak én nem látom ebben a logikát?

Marosvásárhelyen a magyar miniszterelnök már alá is írt egy erről szóló elvi megállapodást. A 2014 végéig beérkező magyar közpénzből az elmaradt fejlesztéseket tudják végrehajtani az erdélyi magyar egyetemek – írta az MTI. Félreértés ne essék, semmi bajom nincs a határon túli magyarok támogatásával, de nem kéne először itthon körülnézni? A magyarországi magyar egyetemekkel és főiskolákkal mi lesz?

Itthon folyamatosan csökkentik a keretszámokat, mind kevesebb az államilag támogatott hely, milliárdokat vonnak ki, hosszú távon pedig önfenntartó felsőoktatásról álmodoznak, az állam igyekszik fokozatosan kivonulni erről a területről. Emiatt sok ezer fiatal esik el a diplomaszerzéstől, mert nem bírja fizetni a tandíjat, a diákhitelt pedig nem meri bevállalni, ráadásul az még mindig csak a költségek egy részét fedezné. Elég csak arra gondolni, hogy már idén is 30 ezerrel kevesebben jelentkeztek egyetemre vagy főiskolára, mint eddig.

Úgy tűnik azonban, ez a kormányt nem zavarja. Az, hogy itthon nem fejlődik, hanem visszafejlődik a felsőoktatás, lényegtelen, az viszont baromi fontos, hogy a Romániában létrehozott magyar felsőoktatási intézmények fejlődjenek. Ezt tudják milliárdokkal támogatni (a Magyarországon adózók pénzéből!), miközben a hazaitól folyamatosan elvesznek.

A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) fenntartásához ráadásul a román kormány egy kanyival nem járul hozzá, az egyetemet teljes egészében Budapest tartja fenn (Magyar Nemzet). Most akkor hogy is van ez? Magyarországon legyen önfenntartó a felsőoktatás, közben a romániai magyar egyetemeket meg fenntartjuk? Nekik nem kell önfenntartónak lenni?

Annyira nyomja a kormány a természettudományos területet, hogy nem lennék meglepve, ha már emiatt utálnák meg a fiatalok, és emiatt választanának teljesen más pályát. Az egy dolog, hogy a felsőoktatásban ezen, illetve a műszaki a területen van a legtöbb állami ösztöndíjas hely, hiszen ilyen végzettségű fiatalokra van leginkább szükség. Még az is érthető, hogy próbálják a fiatalokat ebbe az irányba terelni, csakhogy nem jól csinálják, a kényszer ugyanis többnyire tiltakozást szül.

A természettudományok erőltetésének legújabb színterei a kéttannyelvű iskolák, a működésüket szabályozó rendelet szerint ugyanis a 9-12. évfolyamon idegen nyelven tanítható tantárgyak közül kizárja a jelenleg legelterjedtebb matematika és történelem, valamint a számítástechnika célnyelven oktatásának lehetőségét. A Nyelvtudásért Egyesület szerint így aránytalanul eltolódna a két tannyelvű képzés a természettudományok irányába. Vajon ez véletlen lenne? Nem túl valószínű…

Ugyanakkor esélyes, hogy ezen a téren (is) visszanyal a fagyi, mivel az idegen nyelven tanítható tantárgyak körét gyakorlatilag a biológiára, földrajzra, fizikára, kémiára és az adott nyelvi civilizációra korlátoznák. A fizikához és a kémiához köztudottan reál beállítottság szükséges, vannak gyerekek, akiknek ezen tárgyak lényegének és alapjainak megértése még magyarul is igen nehézkes, nemhogy idegen nyelven.

Számukra eddig ott volt a lehetőség, hogy más tárgyakat válasszanak, most azonban ez megszűnik, kénytelenek lesznek idegen nyelven szenvedni a számukra magyarul is érthetetlen tantárgyakkal. De a másik oldalról nézve sem sokkal jobb a helyzet: lehet, hogy a gyerek értené a fizikát, de az idegen nyelven való tanítása miatt nem tud megfelelően kibontakozni ez a tehetség. Nyilván, aki kéttannyelvűbe jár, annak van érzéke a nyelvekhez, de az ilyen iskolákba járó gyerekek képességei sem egyformák.

Nem kell különösebb szakértelemmel rendelkezni ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: ez az intézkedés ahelyett, hogy előmozdítaná, jó eséllyel alááshatja a természettudományok iránti érdeklődést. Aki nem ért hozzá, annak németül, angolul stb. kínszenvedés lesz, aki meg igen, az lehet, hogy az idegen nyelv miatt nem tud élni a tudásával. Nem volt sokkal egyszerűbb egy mindenki számára felfogható tárgyat, például történelmet tanítani a célnyelven?

A diákigazolvány magasabb státuszba lép: új külső, új élet. A többrétű tartalom viszont komolyabb hivatalt kíván: a kedvezmények jönnek, de a kedves egyetemi  szobák puha kanapéi és csacsogó ügyintézői egy életre feledésbe merülnek, hiszen okmányirodákba várják ezentúl "sorba állni" a kedves hallgatókat.

Az alapötlet remek és hasznos: új diák, új élet. Ezek után a kis kártya nemcsak itthon, hanem Európa több országában is biztosítja a diákstátuszt, például a strand vagy múzeumi belépők esetében − bár tegyük hozzá, meglepően sok helyen bólintott rá már eddig is a magyar diákigazolványokra a külföldi beléptető személyzet.  A kis, zsebben lapuló téglalap itthon is kedvezmények sorát hozza majd magával, a benne rejlő chip segítségével pedig könnyen azonosítható lesz. Utóbbi az üzérkedés egy rég meghonosult fajtáját fejezi le örökre: a lejárt diákigazolványokra matricát szerző seftelők nyugdíjba mehetnek végre.

A fejlődés persze nem lehet maradéktalan: az okmányi hivatal sötét bugyrai semmivel sem kedvezőbben a hallgató számára, mint a jó öreg egyetemi ügyintéző szobák. Bár a sajtóban megjelent „már százezer diák kapta meg az új igazolványt” kezdetű mondatok pozitív érzetet keltenek az olvasóban, azért nem ártana leírni, hány igénylő között mosolyog boldogan a szerencsés százezer. Akad, aki ellopott iratai miatt júniusban igényelt diákigazolványt, de több éve létező hallgatói jogviszonnyal máig nem érkezett meg a kedves kis kártyalap. A probléma nem az, hogy az új diák, hosszabb ügyintézést hozott volna, hanem az, hogy az eljárás ugyanolyan felfoghatatlanul hosszú maradt: egy nyáron leadott igénylés, miért télre hoz eredményt? Az új külső és tartalom kifogástalan. Csak a bürokrácia ne lenne a régi..!

Népbutítás zajlik a szakiskolákban, vagy csak leveszik a terhet a gyengébb képességű diákok válláról? Az elmúlt napokban folyamatosak voltak a viták azzal kapcsolatban, hogy jó lesz-e, ha a közismereti tárgyakat csak minimális szinten tanítják a szakiskolákban. Van, aki ezt helyesli, van, akit felháborít. Egy mondaton azonban megakadt a szemem.

„Ezzel élesszék újra a szakiskolai tanulókban azt az érzést, ők is képesek jól, vagy legalábbis megfelelő szinten megoldani egy feladatot”. Ezt Kaposi József, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) főigazgatója mondta a Magyar Hírlapnak azzal kapcsolatban, hogy miért lenne célszerűbb a dolgozatírás helyett a projektmunkákra való ösztönzés a szakmunkásképzőkben.

Szerény véleményem szerint ez a mondat enyhén szólva is degradáló. Már miért ne tudnának normálisan megoldani egy feladatot ezek a tanulók? Nem értelmi fogyatékosokról beszélünk, hanem szakmát tanuló fiatalokról. Nyilvánvaló, hogy nem a legjobb képességű diákok mennek ezekbe az iskolákba az általános után, de azért nem biztos, hogy mindegyiküket egy csimpánz értelmi szintjére kellene sorolni. Ráadásul két szakiskola között is lehetnek óriási különbségek, nem szerencsés ennyire egy kalap alá venni mindet.

Mindemellett az ilyen degradáló kijelentések az agyonművelt emberek részéről elég szépen erősíthetik a szakmát tanuló fiatalokban a „hülye vagyok” érzést, hiszen folyamatosan lenézést tapasztalnak. Ugyanilyen hatása lehet az oktatásuk leépítésének: nem tanítanak nekik közismereti tárgyakat, mert az apró agyacskájuknak ez túl megterhelő. Akit hülyének néznek, az egy idő után saját magáról is elhiszi majd, hogy az.

Ráadásul a társadalom tanultabb tagjainak nagy többsége egyébként is butának és tudatlannak tartja a „csak” szakmával rendelkező embereket. Az, hogy az iskolában már jóformán semmit nem fognak tanítani nekik a szakmán kívül, csak erősíteni fogja a „munkásember sötét” sztereotípiát, aminek nyilvánvalóan semmilyen pozitív hatása nem lesz.

Szülői értekezletet tartott az Óbudai Egyetem a beiratkozott elsősök szüleinek, amivel úttörő lett a magyar felsőoktatás gödrökkel teli, sokat próbált flaszterén.  Elsőre talán nevetünk a hír hallatán, hiszen hallottunk már olyat, hogy egy egyetemistának apuka vagy anyuka intézni az ügyes-bajos dolgait, de szokatlannak, cikinek és önállótlannak találjuk mindannyian. Viszont azt is tudjuk: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, vagyis bizonyára erős indoka lehetett az intézménynek, hogy felvállalta a szülői tájékoztatóval járó plusz adminisztráció, fénymásolat, időigény terhét.

A szülők jelentős részének sajnos gőze nincs a tárgyfelvételről, hogy hány kreditet kell teljesíteni egy félévben, és az ő kis csemetéje hol tart épp. Akad olyan főiskolás, akiről a szülei nem tudják, már két éve nincs diákstátuszban, ugyanis kirúgták.

A középiskolában még meg kellett mutatni az ellenőrzőt kinek hetente, kinek havonta, de ha a szülőket nem is érdekelte a dolog, azért az osztályfőnök minimum látta és oda-odabiccentett, üvöltött, vagy bökött, hogy „édes kisfiam húzzál bele, mert ennek bukás lesz a vége!” A bukás pedig még valódi, fizikailag megtapasztalható, lelki vívódással egybekötött bukást jelentett: lefokozódni egy osztályt, megszokni egy másik közösséget, szégyenérzettel küzdeni, mindegy, hogy igazságos vagy igazságtalan módon esett meg a történet.

Az egyetemen viszont nem buknak, hanem csúsznak: az ember éppen csak huppan egyet, semmi baj, senki nem veszi észre: ösztöndíj, buli, kolihely így is van, de szégyenérzet nincs. A szülői értekezlet tehát mégis indokolt lehet, a lemorzsolódás talán így is csökkenthető, nemcsak a politika tehet ezért. A csődbe ment nevelés, a rossz szülő-gyerek kapcsolat nem orvosolható vele, de a tájékozatlanság mindenképpen.

Bólogató paprikajancsik tömege kerül ki az iskolákból, ha az oktatási tárca tovább gyengíti a szakiskolák színvonalát. Olyan generáció kinevelése kezdődhet, amely nem rendelkezik az alapműveltség fontos elemeivel, így pedig nem képes összefüggéseiben átlátni dolgokat.

A felsőoktatás után úgy tűnik, most az OKJ-t nyírja ki a kormány. Drasztikusan csökkentik a képzések számát, az indoklás szerint sok az átfedés az egyes tanfolyamok anyaga között, ezért sokat összevontak, így elvileg több munkakörben is el lehet majd helyezkedni egy-egy OKJ-s bizonyítvánnyal. Az elmélet szép, de az egyes részszakmák követelményei csökkenni fognak, vagyis ezeket majd egy ráépülő tanfolyamon lehet megtanulni, ami megintcsak nem kevés pénzébe fog kerülni a hallgatónak.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy helyettes nélküli államtitkár. Elindult hát helyettest keresni a neve miatt oly sokat csúfolt lány, Hoffmann Rózsa. Miután a mellette másfél évig kitartó Dux László elbúcsúzott, hogy visszatérjen szegedi, szeretett kollégái közé, a fővárosban indult helyettes államtitkárkérőbe Rózsa. Először Király Miklóst igyekezett Szalay utcai várába csábítani, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának dékánja azonban ellenállt a csábításnak, az oly fényesen csillogó alma kísértésének. Csalódását a Corvinus oktatójával tudta enyhíteni az államtitkár asszony – így került Kis Norbert neve Dux László helyére. Hamar kiderült azonban, hogy a frigy nem lesz hosszú életű, fél évnyi évődés után bejelentették, az államtitkár újabb körútra indul. Beköszöntött már az ősz is, mire fényes ünnepséget tartottak az államtitkári fészekben: igent mondott hát a második ELTE-s, a posztra felkért Maruzsa Zoltán, az ELTE Bölcsészettudományi Karának 35 éves egyetemi adjunktusa. Arról pedig, hogy ez a frigy meddig tart, a következő mesém szól majd.

Ne szerezz diplomát, mert munkanélküli leszel, és éhen halsz – egyre többször hallok ilyen, és ehhez hasonló mondatokat elkeseredett, fiatal munkanélküliek szájából. Mindeközben ugyanakkor különböző kutatások eredményeivel bőszen bizonygatják, hogy ez nem igaz, diplomával igenis el lehet helyezkedni, ráadásul hamar, sőt, a fizetés is egészen emberi lesz. Hát, a gyakorlat nem ezt mutatja.

Nincs elég őrül(e)t ebben az országban? Úgy látszik nincs, ha van idejük a terrorelhárítóknak kivonulni, a tv-stáboknak, lapoknak pedig újságírók tucatját ráállítani egy jelentéktelennek tűnő – és nem csak tűnő – ügyre.