Lemondott a második ciklusát január 1-jétől beöltő HÖOK-vezér, mert viharos időszakon van túl. És magánélete sincs már. Ja, és nem utolsó sorban tanulni sem tudott.

Munkásságát lehet a végletekig bírálni, vagy ugyanennyire szeretni, egy biztos: Nagy Dávid volt a HÖOK történetében az első elnök, aki nem valamely fővárosi felsőoktatási intézmény hallgatójaként lépett a szervezet élére. Az akkor győri Széchenyi István Egyetem végzős közgazdász- és másodéves közszolgálati szakos hallgatóját 2010. május 8-án 346 igen, 3 nem és 2 érvénytelen szavazat mellett választották meg a tisztújító közgyűlésen.

Az 1984-es sárvári születésű ex elnök felsőfokon beszél németül és középfokon angolul és állítólag már az egyetemi tanulmányai első felében aktív résztvevője volt a helyi hallgatói önkormányzatnak. „Munkájában” az első nagy áttörést a 2007-es év hozta meg: decemberben ugyanis a HÖOK Északnyugat-magyarországi Regionális Szövetségének elnökévé választották, így 2008-tól már választmányi tagként is segíthette a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája munkáját. Ő lett a külügyekért felelős elnökségi tag.

Megválasztását követően az érdekképviseleti munkát állította feladatköre középpontjába, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciáját pedig Magyarország legnagyobb civil szervezeteként jelölte, mely szerinte „hatalmas társadalmi bázis, szakmai felelősség és lehetőség”. Az új felsőoktatási törvény számos olyan vitás pontot tartalmazott, mely miatt a hallgatóknak az eddigieknél nagyobb szükségük volt hivatalos, keretek közé foglalt érdekképviseletre. Olyanra, mely képes okosan tárgyalni, de nem alkuszik meg. Olyan érdekképviseletre, melynek tagjait a kormány nem tudja „kilóra megvenni”, mert a végletekig kiáll az elvei mellett, a hallgatók érdekei mellett. Ha a HÖOK ilyen szervezet lett volna, a hallgatók nem érezték volna szükségesnek, hogy a Hallgatói Hálózattal egy radikálisabb képviselet jöjjön létre, amelyhez utána tömegével csatlakozhatnak.

Nagy Dávid elnöksége leghangsúlyosabb feladataként valójában a határozott kiállás és érdekképviselet helyett lavírozást tekintette. Gondoljunk csak egy konkrét példára, a hallgatói szerződés ügyére, melyet elsőként „elvi alapon” utasít el a szervezet, annak az alaptörvénybe való beemelését „gyáva és hazug” lépésnek tekinti, majd tisztázatlan okoknál fogva elkezdi támogatni, bár azzal a kikötéssel, ha a szerződés „nem kényszerként, csak az elveket rögzítve” történik. Később el is fogadta azt a tartalmában enyhített, bár elveiben változatlan szerződést, mellyel kapcsolatban az ATV Start című műsorában Nagy Dávid még azt mondta, hogy az elkövetkező években azon fog dolgozni, hogy a szerződéseket megsemmisítsék. Sőt, amikor Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes beszéde alatt látványosan kivonultak a német, osztrák és svájci diákok az Európai Hallgatói Unió (ESU) budapesti közgyűléséről, Nagy Dávid még sértve is érezte magát. Szerinte ugyanis, „ha valaki kritikát fogalmazott és fogalmaz meg a kormányzat oktatáspolitikájával szemben Magyarországon, az a HÖOK, de ezt kulturáltan, a megfelelő időben és helyen, az oktatási vonatkozásoknál maradva tesszük”.

Az, hogy a HÖOK-vezér szája anno mivel lett befogva, talán hamarosan kiderül. Addig viszont kénytelenek vagyunk elfogadni a magyarázatot, mely szerint Nagy Dávid besokallt a felsőoktatás „viharos időszaka” miatt, és a megválasztása óta eltelt három évben minden energiáját a szervezet irányítása kötötte le, így pedig sem magánéletére, sem tanulmányaira nem tudott időt fordítani…

Posztját a jelenlegi elnökhelyettes, Körösparti Péter veszi át, a Debreceni Egyetem hallgatói önkormányzatának elnöke.

Szeptemberben az Emberi Erőforrások Minisztériuma „népszámlálást” végez az óvodások körében; a felmérésre azért van szükséges, hogy kiderüljön: mekkora férőhelyhiánnyal kell majd számolni, ha jövőre az új köznevelési törvény értelmében minden 3 éves kötelezően megkezdi az óvodát. Az előzetes becslések szerint 15-20 ezer helyet kellene valahogy előteremteni a semmiből. A Széchenyi-tervből állítólag 10 milliárdot szánnak fejlesztésre, de az 5400 új férőhely csak 2015 első felére épülhet ki, addig pedig a jó ég tudja, hová pakolják majd a gyerekeket. Az is érdekes lehet továbbá, hová épülnek majd ezek az intézmények, az óvodák túlzsúfoltsága ugyanis abból is adódik, hogy rossz az intézmények területi eloszlása, sok helyen a férőhelyek nem feltétlenül ott vannak, ahol a gyerekek.

A nagyvárosokban és vonzáskörzeteikben évek óta zsúfoltak az óvodák, így e körzetekben sok gyereknek nem jut hely. 2012-ben is több férőhely volt, mint gyerek, mégis, valahol kétszer, háromszor többen próbáltak meg bejutni egy-egy óvodába, mint amennyi hely ténylegesen volt az intézményben. Sokszor annak sem volt esélye bekerülni egy-egy népszerűbb fővárosi önkormányzati óvodába, aki annak körzetében lakott.

Míg 2009-ben a 354 267 óvodai férőhelyen 325 677 gyermeket helyeztek el, a 2010/2011-es tanévben 370 136 férőhelyre volt 338 162 óvodás, addig a 2011/2012-es tanévben 374 870-re nőtt a férőhelyek száma, ahová 341 190 gyereket kellett elhelyezni. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a tavalyi nevelési évben 340 ezer óvodás volt országszerte.

Négy évvel ezelőtt, ha nem volt elég férőhely, a felvételnél az óvodák még rangsorolhattak és előnyben részesíthették a dolgozó anyák gyermekeit. Igaz, akkor még 5 éves kortól kellett kötelezően óvodába adni a lurkókat. Fábián Katalin, a Magyar Óvodapedagógiai Egyesület elnöke még az Indexnek nyilatkozta korábban, hogy aggályosnak tartja az új törvényt, szerinte nem lesz annyi férőhely, hogy minden gyerek bekerüljön az óvodába, de nem is lenne rá szükség, hiszen sok szülő most is meg tudná oldani az otthoni felügyeletet. Sőt néhányan szeretnék is, és talán hatékonyabban tudnának foglalkozni a gyerekükkel, mint egy túlzsúfolt óvodai csoport nevelője, akinek nem jut minden esetben ideje és lehetősége az egyéni fejlesztésre.

A férőhelyek hiánya mellett felvetődik a kérdés, hogy mi van akkor, ha a gyerek hároméves korára még nem felel meg azoknak a kritériumoknak, melyek az óvodai bekerüléshez szükségesek? Ha mondjuk nem szobatiszta, vagy a beszédje nem fejlődött még ki annyira? Hogyan lesz idejük az óvodapedagógusoknak a megnövekedett csoportlétszám mellett ellátni ezeknek a gyerekeknek az egyéni fejlesztését? A változások ugyanis az óvodás csoportok létszámára is vonatkoznak: míg korábban maximum 25 fő lehetett egy csoportban, ez a szám most már 30-at is elérheti. Ekkora mennyiségnél nehezebb odafigyelni és teljesíteni az egyéni fejlesztést, felzárkóztatást, ami nagyon fontos lenne, annak érdekében, hogy később a gyerekek tényleg iskolaéretté váljanak. Ha jobban belegondolok, a korai óvodáztatás egyetlen előnye talán az, hogy a gyerekek már egészen kicsi korban egy közösség részeivé válhatnak, remélhetőleg elsajátítva minden viselkedési normát, amit az megkövetel.

Amióta elkészült a Nemzeti alaptanterv véglegesnek mondható változata, köztudott, hogy azok a diákok, akik szeptemberben kezdik meg középfokú tanulmányaikat a 9. évfolyamon, a következő három tanév során kötelesek lesznek összesen legalább 50 órán keresztül szociális vagy karitatív tevékenységet folytatni az iskola által szervezett keretek között. A 2016. január 1-je után érettségizők számára pedig csak akkor állítható ki az érettségi bizonyítvány, ha igazolni tudják, hogy legalább 50 órát tevékenykedtek közösségi szolgálat keretében.

Az, hogy a diák közösségi szolgálatot végezzen, alapvetően remek ötlet. Komolyan. Én ugyanis voltam olyan szerencsés, hogy olyan gimnáziumba járhattam, ahol létezett/létezik iskolai közösségi szolgálat, sőt komplett program is épült köré. Kaptunk kiskönyvet, amelybe szépen mindenki beírta, mikor hol mit teljesített. A tanároknak pedig megvolt a kiépített hálózatuk azokkal a helyekkel, amelyek szívesen fogadták az odaérkező önkéntes diákokat. Ami engem illet, a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán töltöttem egy kis időt, ahol több osztálytársammal együtt vagy a gyerekekkel játszottunk, vagy az ott dolgozóknak segítettünk. A lényeg, hogy hasznos munkát végeztünk. Értsd ezalatt: nem szemetet szedtünk. Persze, az is hasznos tevékenység, csak nem éppen az önkéntesség fogalmába tartozik. Márpedig azzal, hogy minden iskolában ilyen gyorsan akarják bevezetni az iskolai közösségi szolgálatot, félő, hogy sok pedagógus meg fogja oldani ennyivel: elküldi a gyereket valamelyik árokpartra összegyűjteni az eldobott zsebkendőket és sörösdobozokat.

Az azonban, hogy kötelező lesz az önkéntesség, kissé abszurd.

Persze, az én időmben is „kötelező" volt az önkéntesség, de nem így éltük meg. Nem volt ekkora felhajtás körülötte. Szépen beépült a tanmenetbe, és ami a legfontosabb – ha nem is mindenki, de –: nagyon sokan szívesen végezték ezeket a feladatokat. Most, amikor a csapból is az folyik, hogy kötelezően kell majd ellátogatni az öregek otthonába, vagy segíteni a helyi plébánián, vajon melyik diák fogja jó kedvvel, lelkesen elvégezni a kiszabott feladatot. Mert aki volt diák, az tudja: ami kötelező, azt utálni kell. Elég csak a kötelező olvasmányokra gondolni: több olyan osztálytársam volt, aki akkor a világért sem olvasott volna el egy bizonyos művet, amikor kötelező volt. Most viszont már magától veszi a kezébe, mert érdeklődik iránta. Ha pedig nagyon úgy látta, hogy márpedig muszáj lesz elfogyasztania valahogy azt a csodálatos irományt, jött a kötelezők röviden. Attól tartok, ez lesz a kötelező önkéntességből is. A diákok elvégzik, mert kell. Ímmel-ámmal, unottan, a lehető legkevésbé megterhelő munkákat választva és hipergyorsan fognak majd túlesni az egészen. Ja, és nincs az a pénz, amiért a nyarat is rászánnák erre. A minisztérium szerint ugyanis a terhelés csökkentése érdekében lehetőség van arra, hogy a közösségi szolgálatot a nyári szünetre időzítsék a diákok...

Vajon melyik diák fog nyáron, a szabadidejében kötelezően önkénteskedni? Pont annyian, ahányan nyáron olvassák el a kötelezőket – röviden.

„Ne drogozzál, ne verekedjél, és ne bántsd a tanárod, mert lesz ne mulass!"

Körülbelül annyit fog érni annak a száz bűnmegelőzési tanácsadónak a munkája, aki szeptembertől kezdi meg szolgálatát az ország 14 év feletti diákokat tanító iskoláiban, mint hogyha ezt a felszólítást minden egyes diáknak százszor elmondták volna. Nem akarom én lebecsülni a rendőri szerveket, hiszen bőszen szolgálnak és védenek, inkább azt kérdezem meg: kell-e ez az iskoláknak.

Ahogyan az iskolaőrök sem kellettek. Mindenki tudja, hogy korábban felröppent a hír, miszerint iskolaőröket fognak alkalmazni – a Belügyminisztérium remek ötlete alapján –, akik megakadályozhatták volna, hogy a tanköteles korú diákok a tanítás vége előtt – igazolatlanul – elhagyják az iskolát, jogosultak lettek volna betartatni a házirendet, elfogni azokat, akik bűncselekményt vagy szabálysértést követtek el, továbbá meggátolhatták volna az intézmény területére való jogosulatlan belépést.

Ez az elképzelés persze rögtön kiverte a biztosítékot a Pedagógusok Demokratikus Szervezeténél, Szabó Máté ombudsmannál – mondjuk neki már teljesen mindegy, úgysem jelölik újra a posztra –, na és ami a legszebb, kormánypárti politikusoknál, Pokorni Zoltánnál és Hoffmann Rózsánál is. Nem is nagyon hallani azóta híreket erről, szépen betolták a legalsó fiókba, aztán ha nem lesz jobb dolguk, majd újra előveszik az ötletgazdák, hogy megint közfelháborodást idézzenek elő.

Persze a bűnmegelőzési tanácsadó nagyon más, elsődleges feladata az, hogy megvédje a fiatalokat a bűncselekményektől, hogy se elkövetővé, se áldozattá ne váljanak, különös tekintettel a kábítószerrel való visszaélésre – szól a hír. Meg kell hagyni, ez az ötlet kevésbé abszurd, mint az, hogy minden iskolába állítsunk egy kétméteres szekus-utánzatot, aki majd betartatja a rendet, ám mégis azt kell mondanom, hogy ez sincs jól így.

Hogy miért?

Először is, mert az osztályfőnöknek szinte pont ez (is) a feladata: elmagyarázza szépen a nebulóknak, hogy mi a rossz és mi a jó – ha esetleg a szülők mindezt nem tették volna meg –, és megpróbálja a fejükbe verni, hogy a kábítószer, a lopás, a verekedés és minden, amit bűncselekménynek hívunk, elkerülendő.

Másodszor, mert tényleg a 14 év feletti diákoknak akarják ezt elmagyarázni?! Falra hányt borsó, ugyanis ahogy elnézem a mai tizenéveseket, nem úgy néznek ki, mint akiket ebben a korban kell elkezdeni nevelni, éppen a nagy kamaszlázadás kellős közepén. Lássuk be hát, hogy pont az, akinek valóban szüksége lenne ilyen irányú okításra, mert otthon nem kapja meg, ebben az életkorban utál a legjobban mindenkit, haragszik az egész világra, neki mindenki csak az ellensége, és különben is, senki ne mondja meg, hogy mit tegyen...

Ami viszont azért dicséretés része az elképzelésnek, hogy a bűnmegelőzési tanácsadónak élő kapcsolatot kell létrehoznia a szülőkkel is – a pedagógusok és a diákok mellett. Ha valamit, akkor ezt nagyon tudom támogatni. Némely szülőnek kellene ugyanis útmutatást adni arról, hogyan kell megtanítania csemetéjének a tíz parancsolat erre vonatkozó passzusait. De nem akkor kéne a szülőnek segítséget nyújtani, amikor a gyermek 14 éves! Tessék iskolakezdéskor meglátogatni a szülőt és az akkor még 6–7 éves kisfiút vagy kislányt, és leülni velük beszélgetni. Ennek lenne létjogosultsága.

A legfontosabb viszont az, hogy a tanácsadó vegye komolyan a munkáját, és ne kötelezően elvégzendő feladatként, hanem – magasztosan szólva – hivatásként tekintsen rá.

Akár egy igazi pedagógus...

Ha a hazai felsőoktatási kollégiumi rendszerre gondolok elsőként a Keleti Márton rendezte Hattyúdal című film betétdalának első sora jut eszembe: "A Villa Negra nem apácazárda, A Villa Negra nem fényes lokál." Viszont az árát megkérik, idén ugyanis kismértékben, de tovább emelkedtek a fővárosi kollégiumi díjak, vidéken viszont szinte változatlanak maradtak az árak. Ugyanakkor még így is jobban megéri a kollégiumi lakhatásért, mint albérletért fizetni.

A szakértők előrejelzései szerint csökkenés hosszú távon sem elképzelhető, a fajlagos költségek ugyanis folyamatosan nőnek, ezzel szemben viszont a kollégiumi normatíva, magyarán az állami hozzájárulás mértéke, az elmúlt öt évben nem változott: évi 110 ezer forint körül alakul.

A felvételizők körében idén is legnagyobb népszerűségnek örvendő Eötvös Loránd Tudományegyetem legnagyobb, 2250 férőhellyel bíró kollégiuma, a 2011-ben teljesen felújított Kőrösi Csoma Sándor Kollégium, ahol a 2012/13-as tanévben minden aktív hallgatói jogviszonnyal rendelkező lakó 15 000 forintot fizetett havonta. Ez magában foglalta az alapszolgáltatások mellett többek közt az internet- és konditerem használatot is. A következő tanévben ez az összeg – az ELTE többi kollégiumi díjához hasonlóan – pár száz forinttal emelkedik majd 15 320 forintra. A felsőoktatási intézmény kollégiumai közül a legkedvezőbb áron havonta 9320 forintért lehet megszállni. Még mindig sokkal megfizethetőbb összegekről beszélünk, mintha albérletet kellene fizetnie a hallgatónak, a belvárosban ugyanis 15 ezer forintért jobb esetben is csak egy mellékhelyiségnyi területet lehetne bérbe venni. Vagy még azt sem. Arról nem is beszélve, hogy a kollégiumi létnek hatalmas közösségformáló szerepe van, és itt nem feltétlenül a végeérhetetlen hajnali bulizásokra gondolok, hanem a közös főzésekre, vizsgákra való készülésekre, vagy lazulásokra. Amerikában nagy hagyománya van az egyetemi kollégiumoknak, egy-egy ilyen intézmény tagjának lenni hatalmas presztízst jelent.

Folytatva a sort, az idei felvételi másik "slágerintézménye" ismét a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem volt, ahol 2012-ben az elsőéveseknek csekély 8500 forintos havidíjat kellett kipengetniük, míg az önköltségesektől több mint a dupláját, 19 650 forintot kértek el. Idén a "luxuslakosztályaiban" 20 950−23 300, a régiekben 9300−11 650 forintot kérnek. A felsoroltakhoz képest érdekes kivétel a Semmelweis Egyetem, mely komfortfokozat alapján három kategóriába sorolja a férőhelyeket. Így megkülönböztet: háromágyas szobákat fejenként 9320-ért; kétágyas, komfort nélküli helyekért 11 650 forintot kell fizetni, a helyek öt százalékát jelentő kétágyas, összkomfortos szakkollégiumi szobák 17 475 forintba kerülnek.

A pótfelvételi végeztével már mindenki tisztában lesz vele, hol kezdheti meg szeptembertől a tanulmányait, a lakhatást illetően érdemes tehát már most leadni az igénylőlapot, számításba venni a intézmények kollégiumait, ahol az albérleti díj töredékéért juthatnak szálláshoz a hallgatók, sok helyen már új, igényes környezetben.

Nagy volt a zűrzavar az idei felvételi körül, többek közt a miatt is, hogy a korábbiakhoz képest rövidebb idő alatt kellett dönteniük a fiataloknak, hová szeretnének jelentkezni. Ezt tavaly Szabó Máté ombudsman szóvá is tette, emellett megállapította, hogy aggályos volt az a miniszteri döntéshozatal is, amely határidőn túl, lényeges változtatásokkal hozta meg az állami ösztöndíjjal finanszírozott képzésekről és a minimális felvételi követelményekről szóló határozatot.

Ha már a minimális követelményeknél tartunk, fontos felhívni mindenki figyelmét arra, hogy idén legalább 240 pontot kellett elérniük a leendő hallgatóknak ahhoz, hogy felvételt nyerjenek alapképzésre, valamint osztatlan mesterképzésre. A kormány állítólag ezzel egyfajta gesztust gyakorolt a tüntetésekkel tiltakozó fiatalok irányába, akiknél – jegyezzük meg nem alaptalanul – eléggé kiverte a biztosítékot többek közt a jelentkezési idő megkurtítása, illetve az egyes szakok – mint a természettudományi vagy mérnöki – kormányzati preferálása.

A 240-es ponthatárral kapcsolatban – mely ugye azt a célt szolgálta, hogy olyanok is felvételt nyerjenek, akik eddig csak önköltséges képzéseken próbálkoztak volna – ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet arra a kicsit sem elhanyagolható tényre, hogy az egyetemen bent is kell tudni maradni. A 240-es minimum ponthatár iszonyatosan alacsony, számottevő tudást nem igazán takar, ezt még Klinghammer István felsőoktatási államtitkár is belátta. Néhány képzést illetően így is nagy a lemorzsolódási arány az elsőévesek körében, az alacsony pontot szerzők és azzal bekerülők pedig már az érettségire sem strapálták agyon magukat, mi lesz velük az első keményebb vizsgaidőszak alatt? A rossz évfolyamátlag az adott egyetem, vagy főiskola színvonalát is rontja, nem csoda hát, ha az intézményvezetők és az oktatási szakértők minőségromlástól tartanak. Ha ezeket a tényezőket figyelembe vesszük, rájövünk, hogy a szép, illetve nagyszerű jelzőkkel illetett gesztusa a kormánynak látszat csupán. A hallgatót olyan illúziókba kergeti, hogy minimális tanulás, energiabefektetés elegendő ahhoz, hogy eredményeket érjen el. Az arcon csapás már az iskolapadban kezdődik. Ott fognak ugyanis a fiatalok rájönni, hogy ez a tendencia nem működik, hogy a sokszor emlegetett gesztust szépen zsebre is tehetik.

Idén összesen 133 225-en diák érettségizett, közülük pedig 95 445-en döntöttek úgy, hogy felsőoktatási intézményben folytatnák tanulmányaikat. Ehhez képest csupán 72 159 hallgató nyert felvételt. Demográfiai csökkenés ide vagy oda, ennyire sikerült tehát idén továbbtanulásra ösztönözni és vonzóvá tenni a fiatalok számára a felsőoktatási tanulmányokat. A 240 feletti minimum ponthatár talán nem hozza meg a kedvüket, de ha bevezetik a magasabb korlátot, mint azt ahogy a kormányzat ígérgeti régóta, talán visszaszerzi elvesztett hitét a felsőoktatás.

Nemzetközi tanterv kialakítása, a nyelvtudás ösztönzése és a digitális oktatás bővítése szerepel az Európai Bizottság tervei között. Ahhoz, hogy a hazai egyetemek ösztönözzék, hogy a hallgatók mobilitási programokból kimaradók többsége (85 százalék) is nemzetközi látókört szerezzen, és ők is el tudják sajátítani azokat a nemzetközi készségeket, amelyekre a mai globális világban szükség van, rengeteg pénzt kell előteremteni. Ez azonban már komolyabb gondokat okozhat a hazai intézmények számára, tekintve, hogy évről évre csökken a felsőoktatásra szánt költségvetési összeg.

A Bizottság szerint ugyanis elengedhetetlen, hogy kontinensünk 4000 egyeteme átalakítsa működésének módját, hiszen a nemzetközi felsőoktatási színtér nagyságrendjét és egyéb sajátosságait nézve is gyökeres átalakuláson megy keresztül, ahogy egyre jelentősebb verseny jelentkezik olyan országok felől, mint Kína és India. Azt is fontos áttekinteniük tehát többek közt a magyar felsőoktatási intézményeknek is, hogy milyen képzéseket tudnak nyújtani, melyek vonzóak lehetnek a külföldi diákok számára.

Andrula Vasziliu, az oktatásügyért, a kultúráért, a többnyelvűségért és az ifjúságpolitikáért felelős biztos így nyilatkozott: "Az európai egyetemeknek globálisan kell gondolkodniuk. Stratégiailag megtervezett lépéseket kell tenniük, hogy kihasználhassák azt, hogy Európa a legjobb felsőoktatással rendelkező területek hírében áll."

A legtöbb magyar egyetem már kiemelt célként tekint a nemzetköziesítésre, intézményi stratégiájukban előkelő helyet foglal el a képzések vonzóvá tétele a külföldi hallgatók körében, valamint a határon túli intézményekkel való együttműködések kialakítása. Hazánkat elsősorban a nemzetközi viszonylatban megfizethetőnek számító orvosi és állatorvosi képzésünk miatt látogatják nagy számban külföldi hallgatók, de vonzó lehet számukra a hazai agrárképzés is. Tavaly 3757 hallgatót fogadtak magyar egyetemek, valamint cégek és vállalkozások az Erasmus program keretében. A magyar hallgatók elsősorban Németországba, Spanyolországba, Franciaországba, Olaszországba és Hollandiába pályáznak, míg hozzánk Németországból, Törökországból, Franciaországból, Spanyolországból és Romániából érkeznek a legtöbben. A külföldi hallgatók befogadását illetően kiemelkedik a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kara, mely hazánk egyetlen és Európa egyik legrégebbi állatorvosképző intézménye, ahol a hallgatók több mint 60%-a az idegen nyelvű képzésekre jár.

A képzések vonzóvá tétele és nemzetköziesítése érdekében elengedhetetlen az angol nyelvű képzési tartalmak kidolgozása, a tananyagfejlesztés, a digitális eszközök alkalmazása, a kollégiumok és az intézmények infrastrukturális felújítása. Az ehhez szükséges összeg előteremtéséhez a központi költségvetés szűkössége miatt marad az iparral való együttműködés, valamint minél több önköltséges hallgatói hely meghirdetése, mely megoldásokra sokan mentőövként tekintenek. Ezek az összegek egyelőre azonban arra is alig elegendőek, hogy az egyetemek és főiskolák adósságaikat kiegyenlítsék. Fejlesztésekről már senki sem mer álmodni. Ebben a kiélezett versenyben a felsőoktatás magán szereplői juthatnak ismét előnyhöz, akik elegendő tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy infrastrukturális fejlesztéseikkel, az ipari szférával való kooperációjukkal még vonzóbbak lehessenek a külföldi hallgató számára.

Romániában is röghöz kötésen gondolkodnak, csak kicsit másképp csinálnák, mint nálunk: nem mindenkire vonatkozna és nem is minden szakmára. A céljuk, hogy a falvakat fellendítsék valamelyest, ugyanis hatalmas szakadék tátong a kisebb települések és a városok között. A javaslat értelmében az egyetemeken a legtehetségesebb vidékiek számára fenntartanák a helyek 10 százalékát, akik cserébe vállalnák, hogy 3 évet dolgoznak a szülőfalujukban.

Amiben különbözik a románok által kitalált rendszer a mi „hallgatói nyilatkozatra” átkeresztelt szerződésünktől az az, hogy csak az orvosokat és a pedagógusokat érinti. Vagyis azokat, akik tényleg el tudnak helyezkedni, és tényleg tehetnek azért, hogy kicsit jobb legyen a helyzet a falvakban oktatás, és egészségügyi ellátás terén. Nem kérnek lehetetlent, és nem cseszegetik az embert kétszer annyi ideig, mint amennyit tanult (tudom, már nálunk sem).

A szankciók ugyanazok lennének, mint a magyar rendszerben: ha valaki megszegi a szabályokat, visszafizeti a képzés árát. A különbség csupán annyi, hogy nem büntetnek senkit, és nem veszik el olyanoktól a lehetőséget, akik csak máshol tudnának boldogulni. A románoknak valamiért sikerült az, ami a magyar döntéshozóknak nem: fel tudták mérni, hogy mi az, amit ők tudnak nyújtani, és ennek fényében alakították ki a feltételeket. Magyarországon ezzel szemben a követelés, az ment/megy, de megfelelő feltételek továbbra sincsenek, továbbra is úgy kérik pályakezdők tízezreitől, hogy dolgozzanak itt X évet, hogy munkahelyet nem tudnak biztosítani. Lehet, hogy meg kellene nézni egy kicsit a román példát, és az alapján leülni gondolkodni még egy kicsit.

Nagy öröm, hogy a sok felesleges marhaság mellett végre olyan dolgok is bekerültek híres-neves Nemzeti alaptantervünkbe, melyek a felnőttkort tekintve is hasznos, gyakorlati tudással szolgálnak. Még április környékén kezdtek el kósza hírek röpködni a sajtóban azzal kapcsolatban, hogy a meditáció és a relaxáció különböző - például mozgásos, légző – gyakorlatait a belső figyelem, az önkontroll, a testtudat kialakítása, a fizikai aktivitás támogatása, valamint az érzelmi-akarati tulajdonságok fejlesztése érdekében beépítik a kerettantervekbe. A program egyik kidolgozója pedig nem más, mint a neves pszichológus Bagdy Emőke, aki a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület elnöke is egyben.

Egyre több a hiperaktív gyerek az iskolában, akik számára kiemelten hasznos lehet a hasonló ismeretek, technikák egészen korai elsajátítása. Arról nem is beszélve, hogy a belső önkontrollnak, illetve a mozgásos és légző relaxációs gyakorlatoknak felnőttként remek hasznát veheti az ember, már csak abból kiindulva, hogy a munkahelyi stresszhelyzetek miatt kialakult blokkot így könnyedebben fel lehet oldani. A meditációnak már rövid távon is kedvező hatásai vannak: a kiegyensúlyozottság, a nagyobb nyugalom és vitalitás, valamint a kisebb alvásigény már néhány alkalom után érezhető. A Kaliforniai Egyetem Idegtudományi Laboratóriumának kutatásai kimutatták, hogy a meditáció pszichés előnyei mellett hosszú távon már fizikai hatásai is megmutatkoznak: a régóta meditálók agykérgének ugyanis markánsabb a tekervényezettsége, mint a nem meditálóké, ami a kognitív teljesítményt jelez. Ennek fényében ezúttal csak gratulálni tudok annak, aki ilyen jó ötlettel állt elő! Fiatalok, just relax!

Szeptemberben lesznek tankönyvek, lesz pedagógus-béremelés, eldől, ki hogyan mikor mennyiért oktatat hit- és erkölcstant – mondják azok, akik tudják, illetve akik elhitetik velünk, hogy tudják. Kicsit olyan ez, mint amikor az anyuka fűt-fát megígér a kisgyerekének, csak ne bömböljön már tovább. Szerintem most is így állunk.

Tiltakoztak a tankönyvesek, hogy az új szabályozás miatt nem lesznek időre készen a tankönyvek, vagy elkészülnek, csak a siettetés miatt gyengébb minőségűek kerülnek a gyerekek kezébe. Kár volt a szóért. A tankönyvek ugyanis megvannak – legalábbis a Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete szerint –, szeptemberre mindenkinek a táskájában pihennek majd. Oké. Ez a láz lecsengett. De nehogy nyugodtan üljön a tankönyves szcéna, újabb felhők gyülekeznek a fejük felett. Most éppen azért kell magyarázkodniuk, hogy nem ők ülnek a szülők pénzén, hanem a Könyvtárellátó Nonprofit Kft., ismertebb nevén Kello (kell-ő?...). Merthogy  a szülőktől már most kérik manit, július 31-ig – vagy augusztus 15-ig, ez még kérdés – kell csekken befizetniük azt, holott a Kello csak októberben számol el a tankönyvkiadók felé… A 10 milliós kérdés: mi történik a pénzzel 3 hónapig. Lehet, hogy a Kello megjátssza a lovin vagy tőzsdézni kezd. Ki tudja, mibe érdemes most fektetni, a lényeg, hogy tankönyvek lesznek… Vagy nem, mert a szülők nem fizetnek, esetleg mert mivel a tankönyvesek csak októberben kapnak pénzt, addig visszatartják azokat.

Más: breaking news! Lesz pedagógus-béremelés szeptembertől – jelentette be Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Ám mielőtt még mindenki papucsot eldobva ujjongana, hozzáteszem – ahogy Balog Zoltán is –: lesz, de két részletben. Szeptemberben 50 százalék, aztán majd valamikor a másik 50. Ki tudja mikor, majd egyszer. Azt a bizonyos mézesmadzagot megint elhúzták a tanárok orra előtt. De vajon ők bedőlnek ennek? A PDSZ nem, a PSZ talán – amelyeknek viszonya pedig teljesen olyan, mint a ringben a kék és a piros sarokban állóké. Folyton meccseznek egymással, aztán úgyis a bíró kerül ki győztesen… Balog Zoltán másik kijelentése is említésre érdemes: megszűnik a túlórarendszer. Tehát túlóradíjat a jövőben nem kapnak a tanárok, béremelést annál inkább. Csakhogy ezzel nem a túlóradíjukat kapják meg? Szóval valójában nem is lesz béremelés, hanem a túlóradíjat nevezik így? No, gondoljunk csak bele!

És végül, de persze sosem utolsó sorban: hit- és erkölcstan. Már annyira unalmas ez a macska-egér harc. Az egyház, a szülők, az állam – ki mit fizet, hány órát tanít, és hol lesznek azok. A közelmúltban minden ezzel kapcsolatos cikk ugyanazt a büdös kakkantót rágja. Nincs konkrétum egyikben sem. Persze, ez nem az újságírók hibája, hiszen nincs mit megírni. Hoffmann Rózsa mindig azt mondja, folynak a tárgyalások. Hogyne. Ahogy a Duna is folyik, csak épp nem látsz semmi különbséget tegnap és ma között…

De szeptemberre minden világos lesz, mindenki tudni fog mindent, és minden-ki-derül.

A gyerek elfogadásra, toleranciára és empátiára való nevelése minden oktatási intézmény elsődleges feladata – kellene, hogy legyen. Apró malőrök persze becsúszhatnak a rendszerbe, ilyen mondjuk, ha az illető kisdiák szülei évzárón verekednek össze, nemzetiségi feszültségek miatt. Történt ugyanis, hogy egy marosvásárhelyi oktatási intézményben a magyar feliratozás hiánya heves tiltakozást szült: magyar szülők transzparensek segítségével fejezték ki nemtetszésüket – köztük, és a tiltakozásukat elutasító román szülők között támadt dulakodás az intézmény tanévzáróján. Több magyar lap is arról számolt be, hogy néhány román szülő kitépte a kétnyelvűség szükségességét románul és magyarul hirdető transzparenst a tiltakozók kezéből, és szétszaggatta azt. Komolyabb személyi sérülés nem történt, és csupán két szülőt kísértek be a csendőrségre. A büntetést nem is ők, hanem az iskola két vezetője: az igazgató és az igazgatóhelyettes kapta, azzal, hogy menesztették őket tisztségük alól.

Ennek a primitív incidensnek köszönhetően több száz diák kaphatott élő példát arra vonatkozóan, milyen, ha nem tiszteled a másik kultúráját, nemzetiségét és szabad véleményét. Ezt pedig nem mástól kapták a példát, mint a saját szüleiktől. Kiábrándító és elkeserítő. Ezek után pedagógus legyen a talpán, aki helyre tudja állítani a fejekben a rendet. Ha egyáltalán lehet. Az otthonról hozott példa ugyanis erősebb mindennél. Ennél, már csak az a tény sajnálatosabb, hogy nincs a marosvásárhelyieknek egy Hoffmann Rózsájuk, aki a helyzet orvoslása gyanánt rögtön bevezetné az erkölcstant – szülőknek.

Kezdődik a nyári szezon, ami egyet jelent azzal, hogy a diákok beszabadulnak a munkaerőpiacra. Készül erre a NAV, az iskolaszövetkezetek, de nemrégiben Hoffmann Rózsa is tartott egy sajtótájékoztatót arról, hogy milyen szép és jó, hogy a fiatalok dolgoznak, és az iskolaszövetkezetek ebben milyen sokat tudnak segíteni. Azt nem említette, hogy milyen sokat tudnak ezzel együtt a diákokról lehúzni.

Biztosan vannak kivételek is, nem állítom, hogy nincsenek. Szűkebb és tágabb környezetemben azonban egyaránt azt látom, hogy ha egy fiatal az iskolaszövetkezeten keresztül igyekszik munkát találni, többnyire csúnyán ráfázik anyagi értelemben azokhoz képest, akik a maguk útját járják, és egyénileg intéznek maguknak valamilyen kereső tevékenységet a nyárra. Egyszerűen azért, mert a tipikusan diákmunkának meghirdetett állások zömében a munkaadók azért keresnek kimondottan diákokat, mert az olcsóbb nekik. És nem csak azért, mert mindenféle kedvezményeket kapnak értük.

Sajnos általános az a jelenség, hogy sok munkaadó nem fizeti ki rendesen a nyáron dolgozó diákmunkásokat, egy nevetséges összeggel szúrja ki a szemüket „elég az neki” jelszóval. Nagyon szép és jó, hogy a fiatal így bejelentve, kényelmesen, hófehéren dolgozhat, csak épp pont ő nem látja ennek előnyeit, ugyanis jó eséllyel a töredékét keresi annak, amit a pultosként, fagyiárusként stb. egyénileg elhelyezkedő társai. És ráadásul korántsem biztos, hogy ők feketén dolgoznak, mint ahogy arra az említett sajtótájékoztatón a NAV elnökhelyettese utalgatott.

Az iskolaszövetkezet a tapasztalatok alapján maximum annak éri meg, aki egyénileg nem tudna nyári munkát találni a környéken. Aki igen, az inkább intézze maga, valószínű jobban jár. Arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel az iskolaszövetkezet is szépen lehúzza a jussát a diákmunkás béréből. Így fordulhat elő, hogy az „akár 1000 forintos” órabérből a diák kezében jó esetben marad 500, de van, hogy annyi se, a szabályokra kevésbé figyelő, ámde leleményesebb fiataléban, aki nem szórakozik az iskolaszövetkezettel, pedig tényleg ott figyel az az ezres. Szóval, miért is éri ez meg a fiataloknak?

Írásban intézte volna el az ELTE a tanári mesterszakra jelentkező fiatalok pályaalkalmassági vizsgálatát, jobban mondva el is intézte, ugyanis május 28-án motivációs levelet írattak az intézmény tanárképzési szakjaira jelentkező hallgatókkal. Hoffmann Rózsa azonban három nappal később rájuk dörrent, mondván, ez így nem szabályos, haladéktalanul tartsák meg a szóbeli meghallgatásokat, a diákok ezért június végén, illetve június elején szóban is elmondják, miért szeretnének tanárok lenni.

Érdekes, hogy az ELTE, jobban mondva Fábri György rektorhelyettes azzal érvelt a módszere mellett, hogy „az alkalmasság mérése problematikus, azt előzetesen tesztelni nem lehet”. Vagyis tök fölösleges bármilyen előzetes felmérés, mert úgysem lehet eldönteni, hogy a jelentkező alkalmas-e tanárnak, avagy nem – pedig az ELTE érintett karán (a Pedagógiai és Pszichológiai Karon) elméletileg rendelkezésre állnak szakemberek, akik jártasak a pszichológiában.

Nyilván nem könnyű kiszűrni az alkalmatlanokat, mivel annyi esze mindenkinek van, hogy kedvesen és mosolyogva előadja, hogy kizárólag a gyerekek iránti mérhetetlen szeretet által vezérelve lép a tanári pályára, még akkor is, ha amúgy utálja a gyerekeket. De lemondani még a lehetőségről is, hogy kiszűrjük az ilyeneket, vagy legalább a feltűnően alkalmatlanokat „úgysem lehet” jelszóval, azért elég nagy luxus. Mert az, hogy írásban elintézték volna a pályaalkalmasságit, igenis azt sugallja, hogy meg sem próbálják kiszűrni azokat, akik nem valók a pályára. Személyesen, ha a szavaival nem is, a gesztusaival, mimikájával elárulhatja magát az ember, írásban viszont ez ugye kizárt.

Egyébként abban igaza van a rektorhelyettesnek, hogy gyakorlatilag semmit nem érnek az ilyen vizsgálatok, azonban nem biztos, hogy azért, mert nem lehet előre kiszűrni az alkalmatlanokat. Lehet, hogy a használt módszerrel van a gond. Valami mindenesetre biztosan problémás, mert tényleg jó néhány alkalmatlan tanár szaladgál az iskolákban. Nyilván a gyerekek sem angyalok, de érdekes módon még a legelvetemültebb osztály is találkozik egy-két olyan pedagógussal, aki el tudja érni, hogy figyeljenek rá. Akkor a másik vajon miért nem?

Könnyű volt a magyar, a szokásosnál nehezebb a matek és a történelemérettségi – nagyjából így összegezhető az idei tavaszi írásbeli érettségik tapasztalata. Az előzetes híradások arról szóltak, hogy a megszokottnál nehezebb lesz teljesíteni az elvárásokat, ugyanis 20 helyett idén már 25 százalék kell a ketteshez. Azért őszintén remélem, hogy ennek megszerzése nem jelent problémát senkinek, hiszen ez még mindig egy igen alacsony elvárás, és kevés tudás kell hozzá.

Ami elég feltűnő reakció volt, hogy a történelemérettségi után a legtöbb diák nehezményezte, hogy nem lehetett a feladatokat a források alapján megoldani, mint korábban. Aki most „élesben” érettségizett, nyilván örült volna, ha nulla tudással is lehet írni egy jó erős hármast, azonban talán nem ártana egy kicsit elgondolkodni ezen. Az ugyanis, hogy az érettségizők ki vannak akadva azon, hogy maguktól kellett tudniuk a feladatok megoldásait, finoman szólva is nonszensz. Félreértés ne essék, ez nem az ő hibájuk, inkább az eddigi feladatsorok voltak nevetségesen egyszerűek, teljes joggal számíthattak a diákok valami hasonló „pudingra”. Hát, ezek a számítások most nem jöttek be.

A korábbi évekhez hasonló tapasztalat viszont, hogy a 20. század második feléről, és a napjainkban zajló folyamatokról szóló feladatok is szép számmal képviseltették magukat a történelem feladatsorban. Ezzel évek óta ugyanaz a probléma: a legtöbb végzős osztály egyszerűen nem jut el idáig, örülnek, ha a hidegháborúra még jut idő év vége előtt, ennek ellenére az érettségiben mindig kérdezik. Az nem megoldás, ha a tanárok 1-2 óra alatt gyorsan elhadarják az ehhez kapcsolódó ismereteket. Vagy a tanterven, vagy az érettségin kellene változtatni, de olyat kérdezni, amit köztudottan a legtöbb helyen időhiányában nem tudnak átvenni, finoman szólva is problémás, csak ez évek óta nem érdekel senkit.

A felsőoktatás szabályainak kissé viharosra sikeredett módosítása után persze egyből megjelentek az összeesküvés-elméletek, hogy direkt voltak nehezebbek a feladatok a korábbiaknál, direkt kaptak mást az érettségizők, mint amit vártak, nehogy túl magas pontszámot érjenek el a felvételizők, és túl sokan kerüljenek be a jelentős forráskivonástól szenvedő egyetemekre és a főiskolákra. Nos, azt sosem tudjuk meg, hogy az elmélet igaz-e, de a közelmúlt eseményeit figyelembe véve egyáltalán nem csoda, hogy erre gyanakodnak néhányan.

Nem foglalkoznak a nyugdíjukkal a pályakezdő fiatalok, ugyanakkor állami ellátással nem számolnak, derül ki a hvg.hu cikkéből. A megkérdezett fiatalok többnyire tisztában vannak azzal, hogy saját maguknak kell(ene) előre gondoskodniuk arról, hogy valamiből idős korukban is megéljenek, de többségük pillanatnyilag nem tesz ennek érdekében semmit, nem tesznek félre erre az időszakra, mondván „messze van az még”. Azért a helyzet ennél valamivel bonyolultabb.

Az nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag esélytelen, hogy a most 20-as éveiben járó korosztálynak nyugdíja legyen, sőt, az egy generációval följebb lévők sem teljesen biztosak benne, hogy nekik lesz. Ugyanakkor az is szinte esélytelen, hogy ennek tudatában már most elkezdjenek spórolni. Nem egy írás taglalja sok helyen, hogy milyen felelőtlenek az átlag magyar emberek, különösen a fiatalok, mert többségüknek gyakorlatilag semmilyen megtakarítása nincs. Ezeket olvasva jó néhány ember zsebében nyílik a bicska, talán nem is ok nélkül.

Mégis hogyan tudna egy most huszonéves fiatal a nyugdíjas évekre spórolni? Jelentős részük munkát sem talál, kénytelen a szülei nyakán élni, azon szerencsések, akik pedig dolgoznak, olyan keveset keresnek, hogy örülnek, ha kihúzzák belőle a hónapot. Ebből kellene öreg korukra félretenni? De ha tudnak is egy keveset, a fiatalok számára nem a nyugdíjaskor lesz a legfontosabb: előttük áll még a családalapítás, esetleg egy saját lakás/ház vásárlása. Legtöbbjüknek ez is elérhetetlen álomnak tűnik.

A fölöttük lévő generáció alapvetően hasonló problémával küzd: nincs miből megtakarításokat biztosítani a nyugdíjas évekre. Csak épp az ő esetükben mások az okok: kell a pénz a gyerekek oktatására, etetésére, öltöztetésére, illetve megvan már a saját lakás, de valamiből a hiteltörlesztést is ki kell fizetni. Tudom, hitelt nem kötelező felvenni, de van, amikor muszáj. Azt is lehet mondani, hogy nem kötelező gyereket vállalni, csak akkor ne sírjunk, hogy fogy és elöregszik a nép.

Lehet öngondoskodásról beszélni, de a nagy magyar átlag egyszerűen képtelen erre, önhibáján kívül. Nyilván vannak kivételek, de nem a 4-500 ezres fizetés az általános, amiből kényelmesen lehet spórolgatni a nyugdíjra. Nem véletlenül nyílik ki az emberek zsebében az a bizonyos bicska, amikor azt olvassák, hogy „nem gondolnak a fiatalok a jövőjükre”. Gondolnak, csak tenni nem sokat tudnak érte.

Álláskeresési technikákkal, munkaerő-piaci és munkajogi információkkal csábítaná haza a külföldön élő fiatalokat a Gyere Haza Alapítvány, a programot támogatja az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) is. Önmagában szép gondolat, hogy segítsük a hazatérésüket, de ennél talán egy csöppet több kell ahhoz, hogy haza akarjanak jönni: pénz.

Az már lerágott csont, hogy Magyarországon súlyos problémákat okoz az elvándorlás, mostanra már szinte minden területen. A kormány folyamatosan hirdet, illetve támogat olyan programokat, amik ennek megakadályozását vagy épp enyhítését tűzik ki célul, de valahogy a lényeget soha nem sikerül meglátniuk: a fiatalok a pénz miatt mennek el, így amíg nem tudnak versenyképes jövedelmet biztosítani számukra, addig nem fognak hazajönni. Még akkor sem, ha egy alapítvány felvilágosítja őket az itthoni helyzetről, és segíti a hazajutásukat.

Vegyünk például egy egészségügyi dolgozót (nem orvos), csak mert ebből nálunk súlyos hiány van. Itthon örül ha kap nettó 90 ezer forint fizetést, ami valljuk be, leginkább éhenhalásra elég, pláne ha nincs saját lakása (fiatalként miből is lenne?) és nem a szüleinél lakik. A lakbér és a rezsi télen simán elviszi ennek nagy részét, és akkor még nem evett, nem fizette be az egyéb számlákat stb. Megtakarításról ne is beszéljünk ugye. Aligha hibáztatható azért, hogy kimegy külföldre minimum négyszer ennyiért.

És hogy hazajönni…? Kint felépített egy egzisztenciát, normálisan meg tud élni a fizetéséből, uram bocsá’ családalapításon is gondolkodhat. Míg ha hazajön, ismét várja a 90 nettó és elfelejtheti az egészet, amiből nem tud se félretenni, se családot alapítani. És ez a helyzet sajnos szinte az összes szakmával. Minek jönne bárki ide vissza, ha kint a sokszorosát keresi annak, amit itthon? Sajnos a fiatalok többsége, ha van is munkája, képtelen egyről a kettőre jutni a fizetéséből, magát sem tudja normálisan eltartani, és akkor ebből kéne előbb-utóbb még gyerekeket is eltartania. Igen, tudom, a mérnökök és az IT-sek többnyire jól keresnek, de nyilván nem lehet mindenki mérnök meg informatikus, és azért az sem megoldás, hogy aki erre nem fogékony, az dögöljön éhen.

A külföldön dolgozó magyar a hajára kenheti, hogy munkaerő-piaci információkkal és álláskeresési technikák tanításával segítenék a hazatérését, ebből normálisan megélni nem fog tudni, és ezt tudja is. Épp ezért nem fog hazajönni. Majd akkor, ha lát némi esélyt arra, hogy legalább megközelítőleg hasonló életszínvonalon tud élni, mint ott, ahol most van.

Tényleg mindent lenyomtak a tanárok torkán, kivéve a PDSZ-én, kérdés azonban, hogy ők mire mennek egyedül. Ősszel az egész pedagógus szakma sztrájkkal fenyegetőzött, meg is alakították a sztrájkbizottságot, kilátásba helyezték a munkabeszüntetést, aztán szépen lassan mindent elfogadtak, kiléptek a sztrájkbizottságból, mára pedig együttműködnek az oktatási államtitkársággal. Egyedül a PDSZ maradt ellenfélként, hetek óta ígérgetik a sztrájkot, azonban az valahogy nem akar elkezdődni.

Először az Emmi hívta tárgyalásra a szakszervezetet, hogy beszéljenek a még elégséges szolgáltatásokról. A tárgyalás le is zajlott, ám eredménytelenül zárult. Mendrey László elnök nem sokkal utána elmondta: véleményük szerint a még elégséges szolgáltatásokról az Emminek nincs jogköre dönteni, arra nem kötelezheti a pedagógusokat. Ez oké, de akkor tulajdonképpen miről is tárgyaltak? Ha a PDSZ szerint az Emmi erről nem dönthet, akkor miért fogadta el a meghívást arra az egyeztetésre, amin a még elégséges szolgáltatásokat akarták megbeszélni?

Az egyetlen esemény a párbeszéd kapcsán az volt, hogy az előzetesen március 18-ára meghirdetett sztrájk elmarad, legkorábban március 20-án tartható meg, a szakszervezet ugyanis bírósághoz fordult azzal kapcsolatban, hogy van-e jogköre az Emminek dönteni a még elégséges szolgáltatásokról. A döntés pedig leghamarabb 18-án várható. Jó kérdés, hogy miért kellett ehhez tárgyalni? Mehettek volna eleve a bíróságra, és hétfőn sztrájkolhatnának – már ha tényleg annyira akarnak.

Egyébként becsülendő, hogy a PDSZ nem adta el a lelkét, de a többi szakszervezet támogatásának hiányában kevéssé valószínű, hogy bármi eredménye is lesz ennek a sztrájknak, hiszen tanárok tömegeiről itt már nincs szó. Főleg úgy értelmetlen, hogy a még elégséges szolgáltatásokat is el kell látniuk, ugyanis a köznevelésben érintett gyermekek, tanulók alapvető érdekei, a jogszabályban meghatározott nevelése, oktatása, jogai nem sérülhetnek. Ilyen körülmények között tényleg nem szól nagyot egy sztrájk, hiszen káoszt nem von maga után – akkor meg minek is csinálnának odafent bármit? Erről persze nem a pedagógusok tehetnek, de a tény az tény. 

Erkölcs- és hittan, oktató, elvált, gyerekes, gyerek nélküli, szexfilmet néző vagy sem – ezek a fogalmak az elmúlt három hétben bejárták a magyar sajtót, mindazok foglalkoztak velük, akiknek toll, illetve klaviatúra a rendelkezésükre állt. A hiszti – mert ezt máshogy nem lehet nevezni – csak akkor csillapodott, amikor az erkölcstant oktató tanárok milyenségére javaslatot tevő Magyarországi Szülők Országos Egyesületének elnöke visszaszívta ajánlásukat. Ennek a majomparádénak tehát vége – egyelőre. Kár a további szóért.

Van itt más. Habár az erkölcstant és a hittant mindig egy lapon említik – nem véletlenül, hiszen a tantárgy neve is elvileg ez lesz –, utóbbiról, önmagában vajmi kevés szó esik. Pedig fontos, hogy a szülők – a jelenlegi tervek szerint, melyet kormányzati forrásból meg is erősítettek – választhatnak majd, hit- vagy erkölcstanórára járatják csemetéiket. Ergó felesleges a cécó, hiszen aki nem akarja, nem járatja erkölcstanra a gyerekét. Megy majd a papokhoz hittant tanulni. Úgyis egyre kevesebben járnak hittanórára, talán ez majd megdobja az egyház „népszerűségét”. Az viszont kétséges, hogy minden gyermek a saját – pontosabban a szülei – vallásának megfelelő hittanra járhat. Noha erre is kaptak ígéretet a szülők, Rétvári Bence egy konferencián jól kiemelte, hogy mindenki értse, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) azonban már körlevélben kampányol a katolikus hitoktatás mellett. „A Szentlélek segítségét kérjük mindnyájatok számára, hogy a hitoktatás új lehetősége valóban a katolikus nevelés és a keresztény élet megújulására szolgáljon” – írják.

Nos. Két eset lehetséges.

A) variáció: a többi egyház is buzdítja híveit, szépen csendben, mise és fű alatt, hogy minél többen válasszák a hitet az erkölcs helyett, azon belül is saját egyházuk hitét, és terjesszék, képviseljék azt a gyerekek. Buzdítják tehát, csakhogy ez mind nem kerül a nyilvánosság elé. Mert ugye arról nem szól a fáma, hogy például a mormonok közleményben kérnek támogatást.

B) variáció: a kis egyházak nem törekednek ilyesmire, azaz hívő gyerekek toborzására, mert úgysem lesz semmi esélyük a nagy katolikus megmozdulás közepette. Mert ugyanis az MKPK közlése szerint „megkezdődtek az előkészületek a hit- és erkölcstan megszervezésére”, azaz felvették az állami intézményekkel a kapcsolatot. Oké. De hol maradnak a kisebb egyházak? Sőt. Ne is akarjunk túl sokat.

Hol marad a református egyház kampánya a gyerekekért?

Szép nagy botrány kerekedett a HÖK-ös lista ügyében, egy valami azonban remélhetőleg jó volt: van rá némi remény, hogy egy kicsit elkezdenek a hallgatói önkormányzatok körmére nézni az intézményekben. Az ugyanis egy vicc, hogy a hallgatók nagy részének a leghalványabb fogalma nincs arról, hogy mit is csinál tulajdonképpen a HÖK (mármint a hivatalos feladataikon kívül) és mire költik azt a nem kis pénzt, amit kapnak. És ez nem csak az ELTE bölcsészkarán van így, hanem szinte mindenhol.

Azok a panaszok, melyek szerint átláthatatlan a mindenkori hallgatói önkormányzatok működése, egyáltalán nem új. Ez régebben is így volt, a nagy többség számára a szervezet tevékenysége kimerült a buliszervezésben, illetve abban, hogy bizonyos juttatásokat ők osztanak szét, és ők döntik el, hogy ki lakhat koliban – ennek megfelelően a hökösök haverjaival volt tele a koli, és érdekes módon némelyik több juttatásra volt jogosult, mint a sokkal rosszabb szociális helyzetben élő földi halandó, akinek nem volt hökös haverja. Beszámolók alapján ez nem csak egy-két intézményre jellemző, hanem az összesre (tisztelet a kivételnek, amennyiben van).

Én a magam részéről cseppet sem csodálkozom a listán. Se azon a részén, amelyik arról szól, hogy kiből lehet hökös a későbbiekben, se azon, hogy a csajokat listázták. Tapasztalataim szerint ugyanis hökös azokból lesz, aki már a gólyatáborban is a leghangosabban ordítanak, a legtöbbet vedelnek és a „legviccesebben” szólnak be a lányoknak, esetleg a legtöbbet fűzik be (az az egy-két lány, aki bekerül, szinte biztosan valamelyik fent említett példány „csaja”). A HÖK-elnök természetesen az, aki alfahímek közt is alfahím/nőstény.

Ennek fényében meglepő, hogy jó segg, ribanc liba, b…való egyiptológus, k… jó nő, hátulról b…ható, és ehhez hasonló csodás jelzőket írnak a lányok nevei mellé? Szerintem kicsit sem. Az általános hökös színvonalat látva azon lepődnék meg, ha a többi intézményben nem történt volna hasonló. Csak ők nem buktak le. Ettől még természetesen nem szép dolog, nyilván senki nem örülne neki, ha róla írnának hasonlókat, de távolról sem valószínű, hogy csak az ELTE BTK-n fordult ez elő. Mindenesetre az egyáltalán nem baj, hogy emiatt egy kicsit szétnéznek a hallgatói önkormányzatok háza táján, sőt…

Gólyákat listáztak és jellemeztek az ELTE BTK HÖK-ösei azért, hogy felmérjék, ki jelenthet biztos támaszt klikkjük számára. Nem titok már, hogy a Jobbik nem csak megalakulását, hanem részben jelenét is a bölcsészkarnak köszönheti. Számos képviselőjük vezette ugyanis korábban a HÖK-öt.

Dehogy miért éppen most robbant ki a botrány? Hát mert a baloldalra húzó, épp a BTK-n tanyázó egyetemfoglalók kaptak egy jobbhorgot, a lista napvilágra kerülése pedig a válaszcsapás. Vagy talán véletlen lenne, hogy mikor a HÖK-elnök a hallgatók rendzavarásának megszüntetésére kéri a rektort, a baloldali média előkapja a finoman szólva is botrányos listát. Belénk rúgtatok, nesze nektek is egy! Üdvös a mentalitás, bájos, ahogy a diákság a parlamentben ülők harcait vívja. Persze, vágjatok vissza, üssetek, listázzatok, foglaljatok, miért is ne… közben meg azért lenne a politika, hogy döntéseket hozzon, hogy dűlőre jusson, akkor is ha valakinek fáj. De ilyenektől várható majd felelős döntéshozás??? Gratulálok, jövő értelmiségei, csak így tovább!

És hogy milyen is az a lista, no hát itt van néhány példa, hogy miként emlegették egymás között a hökösök a gólyákat:

„Jellegtelen”

„Csúnya zsidó feje van”

„Szívós alternatív köcsög”

„Csúnya biciklis csaj”

„Langy fideszes”

„Jó teste van, de semmi egyéb”

„Jó segg”

„Ribanc liba”

„Vízilabdásokat kedveli, Pista, repülj rá!”

„B…való egyiptológus”

„K… jó nő”

Bár az nem derül ki a nyilvánosságra került listából, hogy most a jó segg, az pluszpontot jelent-e, vagy csak az a fontos a későbbi előrejutás során, hogy valaki ne kapjon „langy fideszes” besorolást. Az viszont elég nyilvánvaló, hogy ha ez a jövő értelmisége, akkor tényleg menjen inkább mindenki külföldre, az itt maradók meg majd ellesznek a kis bábszínházukban.

Kicsiben köszön vissza a Tisztelt Országház két szélsőségének mentalitása a hallgatói csoportok harcai között, nem kellett ugyanis sokáig várni arra, hogy a kormány oktatáspolitikai intézkedései ellen tüntető, egyetemfoglaló Hallgatói Hálózat baloldali kapcsolatairól fellebbenő fátylat valami hasonló kövesse a másik radikális széltől. Azt még lenyelték, hogy a jobboldali média balliberálisok által pénzelt szervezetekről cikkezzen, akik a demonstrációk hatásos fogásairól tágították a HaHások fejét. Azt viszont már úgy látszik, nehezebben viselték, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karának HÖK-elnöke, Garbai Ádám egyenesen a rektornak írjon levelet arról, hogy hagyják már el a termet a napok óta a BTK-n tanyázó, a HaHából kinőtt hallgatók, ne zavarják meg mások munkáját – meg hát az sem volt szerencsés a szemükben, hogy néhány oktató is kiállt a hallgatók mellett, ráadásul baloldali politikusokat is meghívtak a szervezők a pénteki fórumukra. A bemószerolás indoka elég egyszerű, a nagypolitikából mindenkinek ismerős lehet: boldog-boldogtalan tudhatja, hogy az ELTE BTK hallgatói vezetőinek nagy része nem csak, hogy a Jobbik tagja, de még a párt alakítása is a Gólyavár falai között zajlott.

Tele a padlás a HÖK korrupciós ügyeivel, hogy a szociális ösztöndíjra pályázó esetében miért hagyják figyelmen kívül a közösségi munkát igazoló okmányokat, a következő évben meg annak ellenére kap rá hat pontot az ötvenből, hogy nem is nyújtott be papírokat (a hiányzó szál egy ismerős, aki a második évben tüzetesen végignézte a beadványt, majd elkanyarított egy tízest a megfelelő rubrikában). Hogy a jobbikos Szávay Istvánt követő, szintén a párthoz húzó Nemes László ellenlábasai hogy koptak ki szépen lassan a vezetői székekből, hogy Szávay hogy került a Griff kollégium HÖK-elnöki székébe… ezek már nem is annyira rejtélyek, inkább a nyilvánosság előtt játszódó paródiák. De hogy még ők mondjanak másokról ítéletet???

Az ELTE vezetésének türelme is véges, Fábri György, az intézmény rektorhelyettese nyílt levélben közli: finoman szólva se látják szívesen a február 15-eihez hasonló, pártpolitikusokat is felvonultató fórumokat.

"Tisztelt ELTE Oktatói Hálózat „Szabad Egyetem” szervezők,

a február 15-én megrendezett „politikus-fórum” kapcsán, amelyet az ELTE BTK campusán tartottak, az egyetemvezetéssel egyeztetve a következőt jelzem:

rendkívül aggályosnak tartom, hogy felelős egyetemi oktatóként aktívan részt vesznek az Egyetemünk elvszerű működési kereteit messze túllépő akció megvalósításában, amikor egyetempolitikai mozgalmuk rendezvényén pártpolitikusok fellépését szervezik meg.

Az egyetemi autonómia fontos vívmánya volt, amikor két és fél évtizede elértük, mi, akkori hallgatók, hogy az Egyetem pártpolitikusokat csakis egyértelműen szakmai rendezvény közreműködőiként enged be falai közé. Ilyen többször is történik, az egyetemvezetés tudtával, de sohasem akciórendezvények keretében, hanem mindig jól definiált szakmai jellegű alkalmakon. Ennek a konszenzusnak a megtörése veszélyes precedenst teremt: innentől kezdve bárki és bármikor pártrendezvény terepévé változtathatja az egyetemet. Ezt nyilván majd ugyanazon hipokrita kifogással mentegetik majd, mint amiket feltételezhetően most előhoznak: „szakmai rendezvény; minden párt képviselőjét meghívták; a hallgatóknak tájékozódniuk kell a közéletben” stb. Mivelhogy a „szakmai rendezvény” jellemzői eléggé világosak, komoly emberekhez méltatlan volna huzakodni ezeken az ál-indokokon, méltatlan lesz majd a következő hónapok sejthető pártpolitikai felvonulásain is.

Az Egyetem vezetésének tagjaként azt külön is sérelmezem, hogy az intézményünknek nyilvánvalóan ártó és káros akciót azok után szervezik meg, hogy a jogszerűség összes létező szabályát figyelmen kívül hagyó teremfoglalást, az oktatási tevékenység többszöri és szervezetszerű megzavarását toleránsan kezelte az egyetemvezetés. Tettük ezt úgy, hogy jóval több elutasító visszajelzést kaptunk egyetemi oktatóktól, hallgatóktól, mint amennyi résztvevőt a teremfoglalás megmozgatott. A leghatározottabban megvédtük a rendezvényt az erőszakos provokációktól, nyilvánosan tiltakoztunk a sajtóban megjelent lejárató kampányok ellen, a meggondolatlan kormányzati leszólásokat figyelmen kívül hagytuk, a felsőoktatás-politikában partnernek tekintettük a szervezőket. Innen nézvést egyszerűen immorális gesztus az egyetemi közösséggel szemben egy ilyen rendezvény.

Személyesen ehhez csak annyit teszek hozzá, sajnálom, hogy minket is, akik (tartalmi és formai egyet nem értéseink ellenére) kiálltunk az egyetemfoglalás üzenetei mellett, lejárat ez az akció. Utólagosan demonstrálja ugyanis, hogy a rosszindulatúnak tűnő kritikák a pártpolitikai vonatkozásokról nem voltak alaptalanok.

Ehhez engedelmükkel nem kívánok további jó munkát.

Fábri György

rektorhelyettes

ELTE"

Zsákutcába tévedt, majd ott eltévedt a HaHa, avagy városi ide-oda rohangálás tüntetés címén. Vicces véget ért a Hallgatói Hálózat Deák térről induló hétfői tüntetése. Az előre beharangozott, kijelölt útvonalra tervezett demonstráció az első állomásnál elakadt, a szervezők hivatalosan véget vetettek a tüntetésnek. Mint kiderült, azért, hogy ne biztosítsanak támadási felületet a menettel. Az egyik szervező szerint ezt „nem hivatalosan” eleve így tervezték, mindenki mehet, amerre akar, folytathatják az előre kijelölt útvonalon a tiltakozást, de választhatnak más irányt is. Lényeg, hogy ne kelljen felelősséget vállalni.

Nos, a tömeg nagy része úgy döntött, ha már úgyis ott vannak, megszállják az ELTE bölcsészkarát, aztán tartanak ott valami fórumot. A fórumon eldöntötték, más egyetemeket is elfoglalnak, ezért úgy ötszázan átmentek a Corvinusra, és a két darab biztonsági őrön kifogva bejutottak az épületbe. Egy ideig skandálták a jelszavaikat, aztán néhányuk kivételével elindultak vissza az ELTE-re. Közben betértek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol eldöntötték, mindenki vonuljon vissza az ELTE-re. Egy kicsit úgy érezünk magunkat, mintha valami rossz akciófilmet néznénk: abban van az, hogy ide mennek, oda mennek, fel alá rohangálnak, csak éppen a sztori nem halad előre.

Az egyértelmű, hogy ők se nagyon tudták mit akarnak. Miután mindenki visszament, kitalálták, hogy ott töltik az éjszakát, az egyetemfoglalás pedig határozatlan időre szól. Állítólag azonban mindössze 40 diák éjszakázott végül a bölcsészkaron, ami, valljuk be, kevésbé meggyőző. Kedd reggel nyolckor újfent fórumot tartottak, céljuk továbbra is az, hogy bevonják az intézmény diákjait a foglalásba, csak ez nem nagyon megy nekik, a hallgatók – ha már bejutottak az egyetemre – elsősorban tanulni szeretnének. 50-en maradtak. Pedig még vizsgaidőszak sincs. Ciki.

Nem mindenki fogadta lelkesen a hahásokat Debrecenben sem, ott Loki-drukkerek sérelmezték, hogy a hallgatók szerint stadionépítés helyett a felsőoktatásba kellene pénzt invesztálni. Az érdeklődés amúgy is meglehetősen csekély volt Debrecenben, alig pár diák és szimpatizáns vett részt a megmozduláson. Úgy tűnik, a HaHa-nak nem nagyon akar összejönni ez a tiltakozósdi, pedig nagy terveik vannak: az egyetemi blokádot országos méretűre szeretnék kiterjeszteni. Nehéz lesz, ha egyetlen egyetemmel sem sikerül megbirkózniuk.

Talán volt egy pont, ahol fel kellett volna adni, ahol meg kellett volna elégedni az elértekkel, mert bizony a HaHa csúcspontja eljött már. Helyes, hogy kiálltak mindenkiért, de tudni kell elfogadnia békejobbot. Ha azonban Hoffman tényleg visszaszorul a közoktatásba, a volt ELTE-rektor Klinghammer pedig a székébe ül, bizony elgondolkodhatnak azon, többet nem engednek a csillogó szemű fiatalságnak. Klinghammer nem jópofizik, nyíltan megmondta: a jelenlegiek arra engedik következtetni, nem a leendő értelmiség tüntet, ezzel a forrófejűséggel nem biztos, hogy az iskolapadokat kell koptatni.

A szegedi egyetemen végképp összekuszálódtak a dolgok. Adott ugye a szakállamtitkárság, aminek az intézmények részéről a rektori konferencia a tárgyaló partnere. Nyilván az egyetem egy autonóm, de hierarchiára épülő szervezet, ahogy a hallgatóknál, itt is a jogszabály határozza meg ki képviselheti.

Ugyanakkor hasonlóan a volt eszdéeszes hálózatra, (milyenek a véletlenek még az elnevezés is egyezik) épülő Hallgatói Hálózathoz, gyorsan újra megtalálták egymást a  pí-pí-pí-s Magyar Bálint rajongói klub tagjai is, nevük a fantáziadús Oktatói Hálózat. Nos ez a társaság szervez pár napon belül egy gyűlést a szegedi egyetem falai között.

 Ez még rendben is lenne, legalább nem széledtek szerte-szét, csak az a furcsa, hogy mind a három előadó az egyetem vezetője. http://ohaszteszeged.blogspot.hu/

 Az ellentmondás lehetséges feloldása:

- az előadók egyszerűen csak fúrják a rektort és az ellenségük ellensége az a barátjuk, vagy

- valójában belülről bomlasztják a rendszert, legalábbis hagyni kell a jövőben is ügyesen használható hivatkozási alapot, régi tapasztalat, vagy

- benne van a rektor is és ha megválasztott intézményvezetőként nem tud megfelelően lobbizni, akkor máris jöhet a B terv, azaz mint a munkaanyagokból kikövetkeztethetjük: Égjen az egyetem!

csak hát ha a tűzoltó gyújtogat, az nem túl korrekt

Független. Civil. Ez ma annyit tesz: radikális baloldal által irányított.

A Hallgatói Hálózat, ismertebb nevén a HaHa csak ironizál azon, amit a Magyar Nemzet tegnapi számában felderített: radikális baloldali szervezetektől kaptak segítséget ahhoz, hogy itthon tüntessenek, hatpontos követeléseket lebegtessenek, és hogy a hivatalos hallgatói képviselet, a baloldali média által már egy ideje szépen lejáratott HÖOK ellenében alternatív megoldást kínáljanak a „tévelygők” számára. A HaHa szerint teljesen normális, hogy külföldről kapnak segítséget, és szerintünk egyáltalán nem sérti függetlenségüket, civil mivoltukat, hogy kommunikációs szakértők, Amerikában hírhedt radikális baloldaliak repüljenek át a tengeren az ő két szép szemükért. A civil szervezkedés szabályait könyvben is megíró Saul Alinsky módszereit több hangos, erőszakos kampánynál is alaptételként tartották számon – most ugyanerről tartottak előadást a HaHának.

Most tényleg azt akarják elhitetni, hogy egy komoly amerikai kommunikációs stáb pusztán a magyar hallgatók ügyéért utazott ide. Honorárium helyett nyilván megelégedtek azzal, hogy a Hallgatói Hálózat szívén viseli az egyetemi autonómia ügyét, és azt, hogy megszüntessék a hallgatói szerződés rendszerét. Azt, ami a frissdiplomásokat eltántoríthatja Amerikától. Áááá, bizonyára, tényleg! Hisz ennyi… bizonyos amerikai gazdasági csoportok a magyar szürkeállomány hiánya nélkül elveszítenék a biztos talajt a lábuk alól, ezért a hosszú távú befektetés reményében megtesznek mindent a magyar hallgatókért. Persze az meg teljesen elfogadott, hogy „Égjen a város!” és hasonló felkiáltások köré akarják szervezni a következő, februári megmozdulásukat! Bizonyára jó móka lenne…

Az ellen meg nem tesznek semmit, hogy a Magyar Nemzet az egész szervezet levelezését feltörte… Persze, hogy nem, mert valószínűleg meg sem történt. Sokkal inkább valaki kiadta ezeket az információkat, az álságosság ugyanis hamar szemet üt valakinek, és nem tudja tovább magában tartani az oly fontos információkat.

Félreértés ne essék: engem nem zavar, ha párt támogat egy hallgatói csoportot, még azt is megértem, hogy a HaHa életben akar maradni, és mindent megtesz azért, hogy a HÖOK mellett a felszínen lubickoljon. Még azt se bánom, ha a tagok között olyanok vannak, akik párt színekben tűntek fel a 2010-es önkormányzati választásokon. De az, hogy el akarják hitetni, függetlenek, és hogy egy „amerikai jótevő” kiderülésekor csak széttárják a kezüket, hogy „no ebben mi a vérlázító…?”, az már nem civil. Az már nagyon is politikai attitűd.