A nyomás nagy, hiszen most ténylegesen eldőlhet: a hallgatóknak nemcsak a kezében mutat jól a kamera, hanem bánni is tudnak vele, sőt, képesek filmre vinni a saját maguk által megírt forgatókönyvet és szerződni a produkciós irodával, amely a megvalósítást segíti. Persze egyrészt jó dolog, hogy támogatják őket, de a nagy kérdés mégis az: mi van, ha valakinek nem fog menni? Nemcsak arra az arculcsapásra gondolok, hogy kis túlzással elvesztegették ezeket az egyetemi éveket, hanem arra is, hogy ennyi pénzt kapnak „játékra” – a színvonalas eredmény pedig, produkciós iroda ide, tanári segítség oda, egyáltalán nem garantált.

Damoklész súlyos kardja nem csak emiatt lebeg azonban a fiatalok felett: a kiváltsággal, hogy saját maguk kipróbálására még pénzt is kapnak (nem úgy, mint a többi szakma gyakornoka, akik pontosan nulla forintért járnak be cégekhez), elég kevesen büszkélkedhetnek. Elég sokan állnak tehát majd ott a széleken, és a jól megszokott magyar irigységgel szemlélik, na vajon mit is hoznak össze ezek a zöldfülűek.

A Magyar Nemzeti Filmalap tulajdonosi jogait a Magyar Vagyonkezelő Zrt. gyakorolja, a vizsgafilmeket tehát állami pénzekből finanszírozzák – jogosan merülhet fel a kérdés, miért pont ezt a területet támogatják? Egy éve még a rezidensek tömeges felmondásától visszhangzott a sajtó, idén pedig 70 milliót költ az állam három egyetem hallgatóinak vizsgafilmjeire. Kicsit fordított értékrend ez, ami itthon uralkodik. A példánál maradva, tényleg fontosabb, hogy a magyar filmipar fellendüljön, mint az, hogy a kórházakban legyen valaki, aki ellátja az embert, ha baj történne?

Amennyiben mellőzzük a latolgatást, hogy mire lehetett volna ezt a pénzt költeni és elfogadjuk a puszta tényt, hogy mire lesz felhasználva, csak abban reménykedhetünk, hogy tényleg színvonalas művek születnek majd, és olyan tehetségek bontakoznak ki a pénz segítségével, akiknek önmagukban nem lett volna kellő ismeretségi körük ahhoz, hogy beszivárogjanak a filmszakma vérkeringésébe- és a hetvenmillió nem csak eljátszott pénz marad…