Ez nem új probléma, és nem is egyedülálló Európában. Mégis, most hazai irodalomtörténészek és oktatók állítottak össze egy tanulmánykötet Az olvasás védelmében címmel, amelyben részint a megváltozott környezetre reagálni kénytelen oktatási szemléletváltásra tesznek ajánlásokat. Emlegetik azt a bizonyos szakadékot, ami az új generáció és többségi társadalom, köztük pedagógusaink között húzódik, és amely egyre tátongóbb alakot ölt az idő múlásával. A tanulmánykötet szerzői felhívják a figyelmet egyes országokra, így Finnországra, ahol a digitális nemzedék is megtalálja korosztálya olvasnivalóját. Így alkalmasint képregényeket, vagy az iskolapadban a kortárs irodalmat. Hát nem is a XVII. századi Szigeti veszedelmet, vagy a Janus Pannonius-i költészetet. Vagy képzeljünk el egy nyári szüntet, amint főhősünk egy kis twitterezés és facebookozás között elmerül Jókai leíró soraiba. Ha nem is képtelenség - hiszen kamaszodik, ráadásul Tímár Mihály már nehezen lehetne bármelyik mostani tini bálványa -, mindenesetre nem általános érvényű, maximum rétegjelenség. És persze tény, hogy a nemzeti alaptantervet nem szükséges az iwiw, facebook, twitter, chat fejlődéséhez igazítva alakítani, de az is tény, hogy Janus Pannoniuson a 21. században nem lehet olvasni vágyó, a költészet után érdeklődő generációkat nevelni, mert ha szakadék van köztünk, és a mostani digitális generáció között, akkor minek lehetne nevezni, ami mondjuk Jókai és Nick Hornby között van?

Senki nem állítja, hogy kultúrgenerációt lehet nevelni a Sin City-ből, de egy olvasni szerető, érdeklődő és a személyiségfejlődésből adódó igényszint növekedést produkáló generációt talán igen. Hajrá magyartanárok! Hajrá NAT!