„Szomorúan hallom, hogy megint csak a tanárképzés kap nagy hangsúlyt, pedig szorosan kapcsolódik hozzá a tanítóképzés is, így érthetetlen számomra, miért hanyagolja el a magyar oktatásügy. Ezért döntöttem úgy, hogy megírom levelemet a Szamárpadnak, mert szerintem arra, ami a tanítóképzők helyzetére jellemző, igenis igaz, hogy Ülj le 1-es!

Másrészt én vagyok az élő példája az ideje korán bekövetkezett pályaelhagyásnak. A tanítóképző, ahova jelentkeztem, mert ezt a szakmát éreztem hivatásomnak, csírájában fojtotta el a nevelő szándékot bennem. Sajnálom, főként, hogy tényleg pedagógus szerettem volna lenni. De az a másfél év, amit a főiskolán tapasztaltam, megrendítette bennem az elhatározást. Szívem szerint fekete karszalagot kötöttem volna a karomra, jelezve, hogy nem csak álmaimat adtam fel, de egyúttal a tanítókat is gyászolom.

Már gólyaként kilógtam a sorból, színjelessel tettem le az érettségi, felvételi pontjaimon pedig mindenki csak csodálkozott. Sokan kérdezgették: te meg minek jöttél ide. Nyilván választhattam volna valami menő szakot, valamelyik neves egyetemen, de én ezt akartam művelni. Aztán ért a meglepetés, hozzám hasonlóan csak nagyon kevesen érveltek a választásuk mellett. A többség pontjai alapján csak ide került be, a legalacsonyabb felvételi ponthatárral már akkor is a tanítóképző büszkélkedhetett. Ez pedig az egész évfolyam hozzáállásán meglátszott, a csaknem 350 fő csupán tíz százaléka akart valóban tanulni az előadások és szemináriumok során. A többiek inkább csak próbálták minél tovább kiélvezni a főiskolás életet, a mértéktelen bulizás lehetőségét. A kreditrendszer bevezetése pedig csak kedvezett nekik, hiszen immár az idők végezetéig húzhatták tanulmányaikat. Az, hogy meghagyták négyévesnek a képzést a bolognai rendszerben, igazából sem jó, sem rossz irányba nem változtatott az amúgy is siralmas helyzeten. Gátakat tovább sem helyezett az oda nem illők elé, és továbbra sem segítette az oda valók szakmai fejlődését.

A főiskolai kollégium rémálom volt, az ott lakok számára nem számított semmi más, csak a nonstop ivászat, buli és miegymás. Tanulni a kollégiumban esélytelen volt, mint ahogyan pihenni sem nagyon lehetett - köszönhetően a hajnalig tartó buliknak. A szemináriumokon a másnapos hallgatók hangosan beszélgettek, vagy éppen gúnyt űztek az oktatóból, akik szintén megérdemelnek pár sort. Volt ott alkoholista, aki össze-vissza káromkodva szidta a hallgatókat, őrült professzor, aki egyénileg tökélyre fejlesztett módszereivel alázta porig a fiatalokat, de volt olyan is, aki nem bírt magával, és a lányokon verbálisan élte ki szexuális éhségét. Mindez egy főiskolán, amely elméletben a jövő értelmiségének kinevelésén fáradozik. Én feladtam, pályaelhagyó lettem. Még pályám kezdete előtt. Azóta szintén diplomásként dolgozom, teljesen más területén az életnek. A fizetésem össze sem hasonlító egy pályakezdő tanítóéval. Érthető hát, hogy semmi sem motiválja a fiatalokat, hogy tanítók legyenek. Érthető már, hogy csak azok végeznek tanítóként, akiket egyáltalán nem érdekel a szakma. Az viszont a legkevésbé sem érthető, miért hagyják ezt, miért nem tesz ez ellen az oktatásügy? Mi lesz, ha elfogynak azok, akik igazán jó pedagógusok, s nem jön a helyükre újabb kiváló?!”