Szerbia is beszállt a „Melyik országnak rontották el jobban az oktatását” versenybe.

A pedagógusok ott is méltánytalanul alul vannak fizetve, a szakszervezetisekkel ott sem igazán hajlandóak tárgyalni az oktatási tárca részéről. Hogy csak néhány dolgot említsünk: a legfrissebb hírek szerint, amellett, hogy a tanítás eszközi feltételeit illetően is komoly hiányosságok tapasztalhatók Szerbiában, 30 ezer pedagógusnak például nincs ki a megfelelő óraszáma, a bérezésükről pedig jobb nem is beszélni.

A szerb tanítók, tanárok is utcára vonultak, hogy hangot adjanak nemtetszésüknek: múlt héten például csaknem ezren demonstráltak Belgrádban és 200 iskola tiltakozott egynapos tanítási szünettel a szerb kormány oktatáspolitikai intézkedései ellen – eddig úgy tűnik eredménytelenül.

A Pedagógusok Demokratikus Szövetsége is már hosszú ideje vitatkozik itthon az Emmivel a közoktatás átalakításáról, az intézményi összevonásokról, bezárásokról, és ezek eredményeként a pedagógusok tömeges elbocsájtásáról – közös nevezőre azonban eddig nem jutottak, és a lelke mélyén mindenki tudja, hogy nem is fognak. Mendrey László múlt heti közleményében többek közt arra hívta fel a figyelmet, hogy jövő év szeptemberétől a pedagógusok kötelező intézményben tartózkodása heti harminckét órára emelkedik, és nő a kötelezően megtartandó órák száma is - hogy mennyire, az még nem ismert. A kötelező órák számának emelése azonban pedagógusok elbocsátásával jár. Ezen órák kettővel történő növelése több ezer pedagógus foglalkoztatását teszi feleslegessé. A szövetség elnöke a következő kérdést veti fel: „Tud valaki olyan oktatási rendszert a világon, ahol az oktatás „gazdaságosan működik”?

Ha, már a kérdéseknél tartunk, bennem a következő merült fel:

Vajon mikor és hol csúszhatott el a dolog két olyan országban, melyek közül - hogy csak egy-egy példát említsünk - az egyik Szent-Györgyi Albertet, a másik Nikola Teslát kinevelte? 

A pedagógus-életpályamodellel a látóterükben talán jobban kihúzzák majd az egy év ingyen munkát a tanári szakon végző hallgatók. Mézesmadzag-hadműveletet indít a kormány?

Szó sincs róla, nem végtelen a panaszáradat. A tanárképzés átalakítása rengeteg ésszerű lépést tartalmaz, mint például szétválasztani az általános felső és középiskolai tanárok képzését, amiről már anno senki nem is értette, miért szükséges egybevonni. Alapvetően a minél több gyakorlat gondolata is teljesen logikus a tanárpálya esetében, mert a kredites rendszerben zajló harminc óra enyhén szólva kevéskének számított. A részletek azonban mégis csapdát rejtenek, csak jó erősen a dogok mögé kell pillantani.

A jelenlegi, öt év tanulás után kezdődő féléves iskolai gyakorlat egyik legnagyobb buktatója a félév INGYEN munka. A tanárjelölt egy iskola része lesz, dolgozik, bekerül a körforgásba. És közben elkezdhet gondolkodni, miből éljen meg. Ösztöndíjat, ha a megfelelő időben vette fel a tárgyait, nem kap, mivel az utolsó félévre körülbelül 20 kreditje marad. Dolgozni nehézkesen, de tud, bár közben GYAKORLATÁT végzi, szakdolgozatot ír, és elméletileg arra kapott félévet, hogy CSAK azzal foglalkozhasson, amire a jövőjét szánta. Ha nincs munka, marad a plusz félévnyi diákhitel. Akkor most örüljünk a hírnek, hogy ebből a félévből íme egy évet csinálnak?

A másik lényeges gondolat: miért kell egy tanárszakosnak HAT évig egyetemre járni? Mi történik, ha öt év és egy hét tanítás után jön rá: nem ezt akarja?! A több gyakorlatot nem úgy kellene megvalósítani, hogy elnyújtják a diákstátuszban zajló éveket, hanem BEÉPÍTENI már az öt év alatt fokozatosan, akár a jelenlegi tanítóképzés mintájára.

Az életpályamodell ígérete szép, ha megvalósul talán még motivációnak is jó lesz. De a mézesmadzag nem fog jóllakatni egy éven át több ezer gyakorlatát teljesítő, csóró egyetemistát.

A gazdag ember hülyegyereke tanulhat, a szegény ember okos gyereke meg nem – ezt fogja eredményezni a felsőoktatás átalakítása. Önfenntartó felsőoktatásról álmodik az állam, miközben vállalta, hogy 2020-ra 30,3 százalékra növeli a diplomások arányát (2009-ben 23,9 százaléknál tartottunk). Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk: van ebben ellentmondás, nem is kevés. Ha nem lesznek államilag támogatott képzések, rengetegen szorulhatnak ki a felsőoktatásból, ami finoman szólva nem kedvez az arány emelésének (sem).

Az első lépéseket, mint tudjuk, sikerült megtenni: a keretszámok megnyirbálása, az államilag finanszírozott helyek drasztikus csökkentése, a hallgatói szerződés, az önköltséges és a részösztöndíjas képzési forma már végigkísérte az idei felvételi eljárást, és ez nem merül ki ennyiben. Emellett milliárdokat vonnak ki a felsőoktatásból, ami szintén közelebb visz az önfenntartó felsőoktatáshoz. Szép lassan eljutunk odáig, hogy csak az tanulhat, aki tud fizetni érte. Szeretjük feltételezni, hogy mindenkinek a szülei tudják támogatni a gyereküket ebben az időszakban, de ez sajnos nincs így, sőt, egyre kevesebben képesek erre.

Sokan, sok helyen elmondták már: így bizony rengetegen kiszorulnak a felsőoktatásból. Persze itt a Diákhitel2, ami a tandíj fizetésére lett kitalálva, csakhogy a tandíj nem az egyetlen költség, ami a diplomaszerzéssel jár: könyvek, bejárás, adott esetben kollégium, albérlet stb. Igen, erre meg fel lehet venni a Diákhitel1-et, csakhogy annak esetében havi 50 ezer forint a plafon, aminek nagy része el is megy, ha például egy pesti albérletben lakik a hallgató. Arról már nem is szólok, hogy esetleg akadnak olyan fiatalok, akik nem feltétlenül akarnak már 20 éves koruk körül eladósodni, ráérnek később is.

Persze dolgozni is lehet, legalábbis elméletileg. Sok cég hirdet munkát nappali tagozatos hallgatóknak, ezekhez feltétel az aktív hallgatói jogviszony. Ennek ellenére nagy részük elvárja a heti minimum 3x8 vagy 5x6 óra munkavégzést, ami igen érdekes nappalisként, aktív hallgatói jogviszony esetén, amihez esetleg egy igencsak lehetetlen órarend is társul. De ha mindennek ellenére sikerül munkát találni, az ugye mindenképp a tanulás rovására megy.

Mindebből nem nehéz kitalálni, hogy a felsőoktatás önfenntartóvá tétele igenis azt fogja eredményezni, hogy sokaknak esélyük sem lesz diplomát szerezni. És az csak egy dolog, hogy így nem lesz annyi diplomás 2020-ra mint kellene, sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi lesz, ha ez a sok kevésbé eszes, ám annál jobb háttérrel rendelkező diplomás kiszabadul a munkaerőpiacra…

- Bocsi, ne haragudj, de Te már nem férsz be az osztályba – mondták a lánynak, és szépen kitessékelték az ajtón.

Akár egy filmdráma kezdete is lehetne a fenti jelenet, csakhogy ez a valóságban történt meg.

Álltam a buszmegállóban, mellettem két diák beszélgetett – az említett lány most végezte el a középiskolát, a fiúnak pedig egy vagy két éve lehet még hátra.

A lány történtekhez képest higgadtabban, de azért némi felháborodottsággal mesélte, hogy járt. Elhatározta a középiskola végeztével, hogy gyógymasszőrnek tanul tovább, így hát ki is nézett egy ilyen OKJ-s képzést nyújtó intézményt. Elment a beiratkozásra, szépen beült a terembe, és várt. Egyszer csak megkérdezték tőle, mégis mire vár, mire ő közölte, hogy szeretne beiratkozni – mondta a nevét is hozzá. A kedves kérdező pár másodperc után közölte, hogy sajnos az osztály megtelt, nem fér be, nem tud beiratkozni, úgyhogy, ha lehetne, keressen már másik iskolát. Szegény lány, ha tehetett is volna mást, nem tett, csupán fogta magát, nyakába vette a várost, és keresett egy olyan, gyógymasszőr képzést indító iskolát, ahol szívesen fogadták. A történet végül happy enddel végződött, ugyanis sikerrel járt, és be tudott iratkozni egy másik képzésre.

Maga a tény azonban, hogy ilyen előfordulhat, kissé megdöbbentő. Hogy egy frissen végzett diáknak a beiratkozáson kell szembesülnie azzal, hogy nem járhat az adott intézménybe… nonszensz. Hozzá kell tennem, persze, nem ismerem a részleteket, nem tudom, a lány hibázott-e vagy sem, de szerintem egy 18 éves, elvileg felnőtt embernek már csak van annyi esze, hogy nem megy el beiratkozni, ha tudja, hogy hely hiánya miatt úgysem fog tudni.

Azt hiszem, a hiba a képzőintézet rendszerében van. Nem is kicsi.

Vajon szülők ezrei lélegeztek fel kanapéikon a kormány döntése után…? Talán nekik már nem kell megélni, hogy a függöny mögül lesik a csókolózó tini gyereküket, cigit találnak az iskolatáskában, vagy épp fogamzásgátlót a fiókban. Hétéves kortól jön az erkölcstan.

kid-reading-d0000B5CEd9bcbfbf6b17.jpg

Sejtésem sincs, hogyan fog profitálni ebből egy elsős, vagy lesz –e olyan a kamaszokkal teli osztály, aki nem kap röhögőgörcsöt e tárgy neve hallatán, mint ahogy azt sem tudom, milyen tartalmat fed valójában az elképzelés: alsóban barátot keresel, felsőben óvszert osztogatsz? Bár könnyű humorizálni rajta, az elképzelés, hogy az iskola neveljen és értékeket mutasson, nem ördögtől való, csupán a megvalósítás efféle módja ütközik korlátokba.

Az erkölcstant ugyanis valami olyan áporodott levegőszag fogja körbelengeni, mint azt a halálra ítélt kifejezést: „kötelező olvasmányok”. Hiába van közte jó, benne van a kényszer érzete. Az erkölcs a könyvekben ugyanis marha unalmas, meg száraz, az életben meg érték. Hát ez kemény dió.

Nem hiszem, hogy erkölcstantól kedvesebb, jobb, empatikusabb emberek kerülnek ki az iskolából, akik majd ennek a tantárgynak a lététől élhetőbb társadalmat alakítanak ki. Az olyan kimondhatatlan, szavakkal meghatározhatatlan dolgok, mint erkölcs, vagy érték, kizárólag ugyanolyan kimondhatatlanul, meghatározhatatlanul adhatóak át: példával leginkább. Példaértékű pedagógusokkal, akik a matekórától a történelmen át a testnevelésig ott állnak minden órán. És persze példaszerű szülőkkel, akik ügyes-bajos dolgaik mellett, azért a gyerekeik erkölcsére is szánnak némi időt.

Egyenköpennyel frusztrálná az iskolásokat Hoffmann Rózsa, aki már nemcsak a tananyag tartalmát, hanem a diákok viseletét is meghatározná. Lakatos Márk helyében elkezdenék rettegni: Hoffmann Rózsa már stylist-babérokra is vágyik.

Idén sem kezdődhetett el az iskola politikusi agymenés nélkül – Hoffmann ugyanis államtitkári kötelességei mellett úgy gondolta, stylistnak is szívesen felcsapna és a tananyag mellett szerencsétlen diákok iskolai viseletét is meghatározná. Az ötlet mögött megbújó gondolat szerint az egyenköpeny viselésével a szegény gyermekeket nem frusztrálná, ha nem tudnának drága, divatos ruhákban járni. Nemes gesztus, melyet mégsem tudok igazán komolyan venni.

37178.jpg

Igaz, hogy az iskolaköpeny esztétikailag jól mutat, büszkévé teszi a fiatalokat és a közösséghez való tartozás érzését erősíti - ezt néhány hónapja írországi utam során is tapasztaltam – az államtitkárunk által említett alapvető problémákat azonban nem oldja meg.

Társadalmi egyenlőtlenségek ugyanis mindig is voltak, és lesznek is – ezeket nem lehet egy iskolaköpennyel eltakarni. A gyermekeket viszont lehet elfogadásra és empátiára nevelni, hiszen nem a márkás ruha határozza meg, milyen emberek vagyunk, hogyan viselkedünk a másikkal. A kormányzat részéről pedig nem iskolaköpennyel kellene az egyenlőség látszatát megteremteni, hanem azzal a lehetőséggel, hogy mindenki számára elérhető felsőoktatást teremtenek, mely kineveli a jövő értelmiségi rétegét. A szegényebbek számára is megadni a tanulás, a jobb élet, estünkben a márkásabb ruhák megvásárlásának lehetőségét.

Nagyon úgy tűnik, hogy nem tapsikolnak Hoffmann Rózsának a fiatalok az újonnan bevezetett háromféle képzési formáért, az egyik legalábbis biztosan bukta. Mint tudjuk, sokak nagy örömére az állami finanszírozás feltétele lett a hallgatói szerződések aláírása, aki ezt nem akarja megtenni, annak marad az önköltséges forma. A kettő között pedig ott van a részösztöndíj, ami, mint az mára kiderült, nem vonzott hatalmas tömegeket.

Igazság szerint nem is értem, hogy miért gondolták az értelmi szerzők, hogy bárki is élni akarna ezzel a lehetőséggel, de alighanem ezzel nem vagyok egyedül. A frissen felvett hallgatók többsége igencsak húzza a száját a hallgatói szerződések miatt, igazságtalannak tartják, hogy arra akarják kényszeríteni őket, hogy a végzés után Magyarországon dolgozzanak úgy, hogy munkahelyet viszont nem garantálnak számukra. Emiatt sokan választották inkább az önköltséges formát, részösztöndíjas képzésekre viszont „meglepő módon” nem tolongtak az emberek.

Az ok igencsak egyszerű: a részösztöndíjért alá kell írni a hallgatói szerződést, ugyanakkor fizetni is kell a képzési költség egy részét. Vagyis olyan ez, mintha az ember önköltséges is lenne, meg röghöz is kötnék, fizet is, de a nem fizetőkre vonatkozó feltételeket is teljesítenie kell. Jó, tudom, nem annyit fizet, amennyi a tényleges tandíja lenne, ennek ellenére ugyanazt a szerződést kell aláírnia, mint annak, aki teljesen ingyen folytathatja a tanulmányait. Nem tűnik ez igazságtalannak egy kicsit?

Ha valaki saját maga állja a tanulmányainak a felét, akkor miért vonatkoznak rá ugyanazok a feltételek, mint azokra, akiknek teljes egészében az állam fizeti a diploma megszerzését? Ha már mindenkin be akarja hajtani az állam a felsőfokú végzettség elérésével járó költségeket, akkor csinálják korrekt módon: aki részösztöndíjasként kifizeti az összeg felét, az csak feleannyi ideig legyen röghöz kötve, mint a teljes ösztöndíjasok. Így egy kicsit jobban hangzana nem? És talán nem is maradna üresen a részösztöndíjas helyek 65 százaléka…

Ma, Rózsa napján derült ki: Maruzsa Zoltán lehet Kis Norbert felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár utódja, azaz ő lehet az a szerencsés kiválasztott, aki elfoglalhatja azt a bizonyos kényelmes bőrfotelt. Kormányzati forrásból legalábbis ezt a hírt lehet hallani. Tegyük hozzá: azért nem kapkodták el. Az oktatási államtitkárság Kis Norbert távozásának bejelentésekor egyértelműen kijelentette, hogy szeptemberre meglesz az utód. Úgy néz ki, tényleg meglesz. Végül is két napjuk még van rá.

Na, de ki is az „új fiú”? Az ifjú jelölt – merthogy mindössze 35 éves fiatalemberről van szó – egyetemi adjunktus, történész, elsődleges kutatási területe a hidegháború, azon belül is a német kérdés, valamint Ausztria története – különös tekintettel a semlegességre, tágabb értelemben pedig a 20. századi egyetemes történelem. Habár nem Magyarországra szakosodott, megjegyezném: nem árt, ha jó alaposan ismeri históriánkat, főleg most, hogy kedvenc oktatási államtitkárunk, Hoffmann Rózsa annyiszor hivatkozik Klebelsberg Kunóra.

Azt is érdemes tudni, hogy az úriember nem máshol, mint a nagyhírű Eötvös Loránd Tudományegyetemen oktat. Nem mellékes tény ez, hiszen mostanában elég jó kis pozíciókat tudnak megszerezni az ELTE-hez kötődő, ambiciózus tanárok. Elég csak arra gondolni, hogy Mezey Barna oktatóból rektor lett, most pedig a Magyar Rektori Konferencia elnöke is – következő lépés talán a köztársasági elnöki poszt.

Valamit tudhatnak ezek az ELTE-sek.

A KORRUPCIÓ jelszava is bekerülhetne lassan a külföldieknek gyártott Magyarországot jellemezni kívánó „paprika, halászlé, Hortobágy, Budapest” feliratok közé, csak úgy a mihez tartás végett…

A rendőrség kedden iratokat foglalt le a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán. Rájár a rúd idén az intézményre, először a köztársasági elnök plágiumbotránya, most meg az állítólag jogtalanul diplomát szerző két hallgató ügye miatt érezheti kellemetlenül magát a TF.  Az eset népszerűségét fokozza az is, hogy ez sem mentes a politikától: az egyik érintett végzős ugyanis egy fideszes országgyűlési képviselő fia. Nagy a felháborodás, hiszen a két fiú úgy kapott abszolutóriumot, azaz engedélyt az államvizsgára, hogy nem végeztek el minden szükséges tárgyat. Mindannyian tudjuk: egy ötfős családban nincs összesen elég ujj a kezeken arra, hogy összeszámoljuk hány hasonló eset történik az országban évente, kétévente, egyébként pártbeli hovatartozástól függetlenül. Mégis újra és újra hallani egyre elszomorítóbb.

Az esetben a legérdekesebb momentum, hogy az említett képviselő apuka méltánytalannak titulálta a rágalmakat, utalva arra, hogy itt sem a szülők, sem a gyerekek, sem az iskola nem hibás. Csupán „hiba csúszott a rendszerbe”. Újabb közkedvelt magyar szófordulat. A rendszer azonban még hibásan is volt olyan szemfüles, hogy az államvizsga előtt pár nappal e-mailt küldött a fiúknak: nem tehetnek záróvizsgát. Ehhez képest ott voltak a júliusi diplomaosztó ünnepségen. Arról, hogy a dékán, a szülők és a két fiú a köztes időintervallumban hogyan szüntette meg az említett error-állapotot, senki nem beszél.

Az ügyben egyébként névtelen feljelentés érkezett – valószínű, hogy a hallgatótársak elégelték meg a dolgot, és belekívánták azt a bizonyos tisztavizet a pohárba. Ha mindannyian őszintén belegondolunk, legalább egy hasonló esetet el tudunk mesélni saját egyetemi élményeink alapján. Hogy saját történetünk szereplőivel mi lett, boldogultak –e a jogtalan diplomával, hol tartanak most, nem tudjuk. Akkor dühöngve hunytunk szemet a történtek felett. Szerencsére itt nem így történt, ezért most kíváncsian várjuk: valóban a rendszer okolható, vagy felhasználói vétséget rejt a titkos hibaüzenet?

 

 

Mia01 2012.08.29. 09:55

Köntörfalak

Csak hazudni tud Hoffmann Rózsa. Miközben ugyanis szóban a minőségi felsőoktatás megteremtésén fáradozik – legalábbis ezt bizonygatta Kőszegen, a Tranzit - Fesztivál a határon című rendezvényen –, az államtitkárság intézkedései nem állnak összhangban a törekvésekkel.

Hiszen a nagy szavak mögött az olyan patinás egyetem, mint az ELTE is oktatói létszámleépítésre, valamint a képzések racionalizálására kényszerült. Mezey Barna, az intézmény rektora szerint az egyetlen dolog, amin még spórolni tudnak, hogy „olcsóbb” oktatókat alkalmaznak. Ez pedig az éppen elkerülni kívánt minőségromláshoz vezet. Amennyiben a hazai felsőoktatás egyik zászlóshajóját ez a veszély fenyegeti, bele se merek gondolni, milyen helyzet állhat elő a többi intézményben.

Mi tehát az államtitkárság konkrét célja? Egyáltalán megéri ezt fürkészni? Hiszen a tandíj bevezetését is hevesen cáfolták, aztán mindannyian tudjuk, mi lett a történet vége. Ha csak a közelmúltat tekintjük, a hallgatói szerződések pontos feltételeit és életbe lépését is sokáig homály fedte.

Talán a minőségi felsőoktatás megteremtése is csupán egy mantra a sok közül, amelyet az elmúlt tíz évben minden kormány arra használt, hogy szavazókat gyűjtsön. Egy biztos: a megoldást Hoffmann Rózsától sem fogjuk megtudni.

Titkosított iratokat fedett fel az oktatási államtitkárság: a NAT-tal kapcsolatos közvélemény-kutatás eredményei, amelyekhez egyébként mindössze ezer fő szolgáltatott mintát, napvilágra kerültek. A magam részéről sokkal érdekesebbnek találtam a mára már szánalmasan sok nevetséges helyzetet produkáló államtitkárságunk, illetve az általuk megbízott cég feltett kérdéseit. Ahogy Hoffmann Rózsa boldogan belekiáltotta a világba ugyanis, 90 százalék igennel felelt a legtöbb NAT-tal kapcsolatos feltevésre. Persze, persze! De vizsgáljuk meg közelebbről a kérdéseket.

"A fontosabb tantárgyak alapismereteit minden diáknak kötelező legyen-e megtanulni" - szól az egyik kissé sem manipulatív kérdés. Vagy éppen egy másik gyöngyszem a sorból: "fontosnak tartják-e az erkölcsi, illetve a környezettudatos és testi-lelki nevelést". Nos, ezek az általános alapigazságokat tartalmazó kérdések, amelyek semmi konkrétumot nem közölnek a NAT-ról, természetes, hogy igeneket indukálnak mindenkitől. Egyrészről, mert az emberek szerint ez nyilván fontos, másrészről, aki szerint nem az, ő is tudja, hogy igennel kell válaszolni a hasonló kérdésekre. Teszem hozzá: ezek az eldöntendő kérdések nem hiszem, hogy a nép véleményét tükrözik. Az igazi véleményt ugyanis minimum két mondatban kifejthetem, nem kizárólag igent vagy nemet adhatok válaszul.

A végére pedig annyit: ha Hoffmann Rózsa szerint tízmillióból ezer ember ”jelentős konszenzus”, akkor neki is vissza kellene ülnie a padba egy kis százalékszámításra.

 

A kormánynak most már nemcsak a hidak, utcák, terek nevével kapcsolatban merültek fel problémái. Tarlós kedvenc szokását a létrehozni kívánt országos fenntartó központ is megirigyelte, így az iskolák is izgalommal várhatják, milyen új nevet talál ki nekik a szervezet. Kis hazánk csupa játék! A nevezgetés után jön majd a barkóba is, mint az Elvis Presley parknál: hogy ezt most vajon miért?

Elsősorban a "korszerűtlen személyekről" vagy éppen "országosan érdektelen" helyi hírességekről elnevezett intézmények számíthatnak arra, hogy a központ dönt az iskola új nevéről- olvasható a hírekben.

Igazán érdekes definíciók ezek. Kit takarhat a korszerűtlen személy? Vajon a két századdal korábban élt írók már nem kapnak esélyt, hogy nevüket oktatási intézmények viseljék? Liszt Ferenc születése óta is elmúlt kétszáz év: akkor a Zeneakadémia kezdjen el keresgélni valami új, jól csengő név után? Egyben reménykedem: a korszerű nem azt jelenti, hogy a kormány kedvenc művészpajtijai jönnek sorra. Aztán a gyerek majd a Kovács Ákos Általános és Alapfokú Művészetoktatási Intézményben tanul írni. Ami egyébként tök mindegy, ha megfelelő pedagógusok kezébe kerül. Akkor a Parlamentben miért szoronganak ennyit a neveken?

A másik kedvencem „az ország számára érdektelen helyi hírességek” esete, akik szintén nem méltóak arra, hogy egy iskola védjegyéül szolgáljanak. Gátolja a kis vidéki városok gyermekeinek oktatását, hogy szülőhelyük tudósainak, művészeinek nevét viselő intézményekbe járnak? Mindegy, hogy az ott élőknek büszkeségeik, sajnos az egész ország számára nem érdekesek - fejezi ki sajnálatát a kormány valószínűleg egy hatalmas sóhaj kíséretében.

Mi magyarok persze megint elégedetlenkedünk, nekünk semmi sem tetszik. Pedig milyen boldogok is lehetnénk, hogy nálunk ebben az icipici országban annyira happy minden, hogy ráérünk korszerű neveket adni az oktatási intézményeknek. Kíváncsi vagyok, mikor jön a népszavazás arról, mi legyen kis hazánk „újhullámúbb” neve. Azért remélem, Londonig marad a régi, csak hogy biztos jó csapatnak szorítson mindenki.

Egyszerre szánalmas, nevetséges és hihetetlen, ahogy felnőtt embereket mentenek fel a felelősség alól saját szüleik. Lehet, hogy a diploma szakképzettséget igazol, de FELTÉTELE a szaktól függően bizonyos számú, szintű nyelvvizsga. A diploma, amely azt a bizonyos végzettséget adja, megkíván mellé másféle tudást, amelyet már a felvételinél leszögez. Ha valaki ezt nem tudja, akarja önhibájából, vagy azon kívül teljesíteni, az fogadja el: NEM KAP DIPLOMÁT. Igazolás jár neki a záróvizsgája sikerességéről, arról, hogy befejezte a tárgyait. Csakis arról, mert csakis azt teljesítette.

 Ismét égető problémával találta szemben magát a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete, a szülők közleményükben ugyanis huszonéves „kisgyermekeik” megaláztatását kifogásolják: szegény kölke ugyanis nyelvvizsga hiányában nem kap diplomát az ünnepségen, csak igazolást.

„Évek óta megalázó módon történik a diplomaosztás, amikor a hallgatók egy része talárban veszi át oklevelét a diplomaosztó ünnepségen, másik része civil ruhában kullog fel a pulpitusra, és a kézfogás mellett csak egy igazolást kap. Az igazolás végzettséget és szakképzettséget nem igazol, csak a záróvizsga eredményes letételét tanúsítja”- írja háborogva közleményében a szervezet.

Ha zavarja a diákot, hogy nem kap talárt és diplomát, akkor ne menjen el a diplomaosztóra az igazolásért. Sétáljon be a Tanulmányi Osztályra, vegye át ott. Aztán ha majd teljesíti a követelményeket, kapja meg a díszbe csomagolt oklevelet ünnepi felszerelésben, mert akkor már megérdemli.

A szülő védje a gyerekét: DE például úgy, hogy szembesíti a hibáival meg a feladataival, és nem másra tereli a felelősséget - ami a gyereke vállán kell, hogy nyugodjon. A gyerekén, aki már felnőtt. Záróvizsgát tett értelmiségi. Ezért nem közleményt kell írni a nevében, hanem a szemébe nézni,  és azt mondani: Tedd le azt a rohadt nyelvvizsgát, édes gyerekem!

Már megint plagizálnak. No, nem úgy, ahogy az elmúlt fél évben megszokhattuk: nem olyan schmittesen és nem is olyan gyurcsányosan. Ja, és persze nem is kis hazánkban.

Most éppen a kínai kormány döntött úgy, hogy nem nézi tovább tétlenül, amit a leleményes egyetemisták és főiskolások művelnek szemináriumi vagy szakdolgozat írása címen. Aki bűnös, bűnhődjön! – hangozhatna a kínai oktatási tárca mottója. Azon töprengenek ugyanis, pontosabban arról kívánnak rendelkezni, hogy a plagizáló egyetemi, főiskolai hallgatókat zárják ki oktatási intézményükből és három évre általában a felsőfoktatásból. A dokumentumban még az is szerepel, hogy a csalással vagy más jogtalan módon megszerzett, végzettséget igazoló bizonyítványt, tudományos fokozatot vissza kell vonni, a visszaéléseket pedig egy független testületnek kell megállapítania. A hírek szerint a plágiumot szankcionálni hivatott szabályzat tervezetét már közzétették és megkezdték a társadalmi visszhangok értékelését – állítólag.

Először is: nagyon helyes! Sújtsák csak szigorú büntetéssel a copypastelőket! Más hónapokig dolgozik – mondjuk – a szakdolgozatán, aztán jön valaki, egy lusta lajhár, nulla kreativitással, ötlettel és témával, majd laza billentyűmozdulatokkal magáévá teszi a korábban véres verejtékkel összeállított munkát. Nonszensz. Talán majd most…

A rendelettervezet értelmében három évre zárhatják ki a plagizáló diákot a felsőoktatásból. Őszintén: és? Három év után újra próbálkozhat, és talán nem 100, csak 50 százalékban másol és beilleszt. Mondhatjuk, hogy három év hosszú idő, addig megjavulhat, átértékelheti az életét és megesküdhet arra, hogy soha többet nem lop… Kutyából azonban nem lesz szalonna. Emellett az is lehetséges, hogy a három év alatt még a tanulástól is elmegy a kedve, és inkább beáll gyorséttermi robotnak 24/7. Talán a felsőoktatás szentélye így járna a legjobban.

A „poén” azonban a végére marad. A hírt közzétevő Global Times szerint a tervezetet társadalmilag is lehet véleményezni, melyet értékelnek a döntéshozók. Csak egy kérdés marad hátra: vajon a nép szava meghallgattatik és elfogadtatik, bármi legyen is az?

A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete véleménye szerint sérti a szülő szabadságjogát, ha az iskolai rendszabályok behatárolják, hány nap iskolai hiányzást igazolhat gyermekének. Emellett az MSZOE azt sem érti, hogy miért van szükség megvonni a családi pótlékot azoktól a családoktól, ahol a gyerek több mint ötven órát hiányzott igazolatlanul.

Érdekes a szülőket képviselő szervezet problémafelvetése: feltették ugyanis azt a kérdést, mit számit még egy óra mínusz? Attól, ha a gyerek nem ötven, hanem ötvenegy órát hiányzik igazolatlanul, miért fog kevesebbet tudni? Az ember el sem hiszi, hogy ez valóban felmerül, és hogy felnőttek számára nem világos, hogy itt nem az ötven vagy ötvenegy órán van a hangsúly, hanem a határokon. Azokat ugyanis egy gyerek számára fel kell állítani. Sőt, jelenleg úgy áll a dolog, hogy a szülők számára is, hiszen nagyon sok helyütt egyáltalán nem fontos az iskola, vagy egyszerűen csak érdektelen maga a gyerek, így a lógás is. Aki dolgozott már oktatási intézményben tudja, hogy nem kevés azoknak a diákoknak a száma, akik túllépik a hiányzást, de mivel a szülőt nem nagyon érdekli, az iskola sem tehet sok mindent, azon kívül, hogy megbuktatja vagy elküldi őket. Ez azonban egy lelkiismeretes pedagógus számára nehéz döntés, hiszen tudja, talán az iskola az utolsó közeg, amely még egyes tanulókon segíthet.

Ismerünk ilyen családokat: munkanélküliséggel, függőséggel, agresszióval küzdő szülőket találni a háttérben leggyakrabban (van kivétel, de kevés), így a családi pótlék megvonása valóban megfelelő kontroll lehet. Más kérdés, mi lesz az üzenet: a szabályokat pénzért kell betartani. De az ember hajlamos elfogadni, ha gyerekek jövője múlik rajta.

A felvetés pedig, hogy a szülő szabadságjogát sérti, hogy nem igazolhat bármennyi napot, egyenesen nevetséges! Az iskolában vigyázni kell a gyerekre, tanítani, nevelni a szülőkkel együttműködve. Amihez az is hozzátartozik, hogy mindkét fél betartja a szabályokat. Nem működhet „a viszem, ha akarom” elve a szülők körében, mint ahogy, a „nevelem, ha akarom elve” sem az oktatási intézményekben.

A kecske jóllakjon, a káposzta megmaradjon, a gyerek meg tanuljon és szeressen iskolába járni.

 

A napokban derült ki, hogy R. Kárpáti Péter színész nevével hirdeti képzéseit egy médiaiskola, miközben a színésznek az égvilágon semmi köze az intézményhez. A képzések több százezer forintba kerülnek, rengeteg fiatalt, és persze a szüleiket verték át a jól hangzó névvel. Az eset nem egyedi, nem az első, valószínűleg nem is az utolsó – mégsem tanul belőle senki.

Ezer meg ezer történetet lehetett már hallani arról, hogy egy iskola jó drágán, valamilyen az adott szakmában ismert és elismert ember nevével hirdeti szolgáltatásait, és veri át az embereket. Ettől függetlenül mindig vannak újabb és újabb áldozatai ezeknek a hazugságoknak, mindig akad ember, aki szó nélkül kifizeti a hatalmas összegeket ezeknek az iskoláknak, aztán meglepődik, mert arról panaszkodik a gyerek, hogy már 2 hónapja oda jár, de még sose látta a híres színészt/újságírót/műsorvezetőt stb.

Már ha van egyáltalán képzés. Számos esetben ugyanis arra is hiába várnak a jelentkezők, hogy elkezdődjön a tanítás. Sokszor nincs is intézmény a hirdetések mögött, kicsalják az emberektől a „tandíjat”, aztán lelépnek a pénzzel, az áldozatoknak pedig se képzés, se pénz.

Lehet őket sajnálni, de nem érdemes. A legtöbb értelmes ember számára alap, hogy ha választanak valamilyen tanfolyamot egy adott intézményben, akkor utánanéznek, hogy az egyáltalán létezik-e. Ez nem is olyan nehéz, az interneten mindent meg lehet találni, pár kattintás lenne. Ugyanígy azt sem bonyolult kideríteni, hogy az ismert ember, akivel reklámozzák a képzéseket, valóban ott dolgozik-e.

Érthetetlen, hogy miért van az, hogy egyeseknek mégcsak eszébe sem jut, hogy utánajárjanak a dolgoknak, mielőtt leperkálják a százezreket, pedig ekkora összegnél ez logikus lenne. Pláne úgy hogy rengeteg ilyen esetről hallhattunk az utóbbi néhány évben a média jóvoltából, tehát még csak nem is új és meglepő jelenség. Mindig kettőn áll a vásár, akit ilyesmivel át lehet verni, az meg is érdemli.

Kissé szánalmas demonstrációnak lehetett szemtanúja az, aki tegnap a Szalay utcában sétált a dolga után fél négy körül. Az ábrándozó járókelőnek először egy lepedőbe öltöztetett lovon akadhatott meg a szeme, aki egy többféle asszociációs láncolatot elindítani képes Equus feliratú lebernyegben szenvedett az őt ide-oda ráncigáló tüntetőktől, és a folyamatosan kattintgató fotósoktól. A szó szerint kis csapat a röghöz kötés miatt szolidarított a fiatalsággal, ezért érkezett a körülbelül húszfős kompánia a már százszor elpuffogtatott közhelyekkel teleírt („Kedves Rózsa, nem akarunk elhervadni”) transzparensekkel az oktatási államtitkárság egyik épülete elé. Ha a gondolat maga szép is volt, a tüntetés inkább visszatetsző: szervezetlen, érdektelen, ostoba. Amikor valaki ugyanis egy hangos tölcsérbe kiabálja, hogy „Ne nézzenek minket hülyének”, elméletileg több százezer ember nevében, mégis csupán tízen vonulnak mögötte, akkor az ember önkéntelenül mégis azt gondolja, hogy „ne haragudj, de én azért mégiscsak hülyének nézlek.” Félreértés ne essék, nem akarom bántani a felvonuló fiatalokat és nyugdíjasokat (hiszen ők is képviseltették magukat, akadt, aki biciklivel érkezett mindjárt a critical masst is megjelenítve egyben!), csupán arra utalnék, hogy ha Hoffmann Rózsa gyakran szánalmas tetteire és mondataira ugyanolyan szánalmas tettek és mondatok érkeznek válaszul, az senkinek nem jó.

 Se a diákoknak, se a képviselőknek, se az országnak. A lovaknak pláne. És ha már itt tartunk a legijesztőbb, hogy talán Huhg Gratnek sem.

Kritikán aluliak idén (is) a romániai érettségi eredményei, Hargita és Kovászna megyében például a jelentkezőknek kétharmada megbukott, de máshol sem sokkal jobb a helyzet. Miközben nálunk azért hőbörög a fél ország, hogy annyira könnyű az érettségi, hogy egy hetedikes gyerek is meg tudja oldani, a románoknál a 18 évesek nagy részének nem sikerül. Ennyire nehéz lenne a feladatsor, vagy máshol kell keresni az okokat?

Természetesen mindig voltak, vannak és lesznek is olyanok, akiknek meghaladja a képességeit az érettségi szintje, de azért az a tény, hogy bizonyos területeken ez az arány ilyen magas, elgondolkodtató. Szinte kizárt, hogy a román fiatalok ekkora része gyenge képességű lenne, ahogy az is, hogy ennyire rossz lenne ott az összes tanár. Talán a feladatokkal van baj?

A tények arra utalnak, hogy nem. Az alapvető probléma nagy valószínűséggel a fiatalok hozzáállása. Érdekes ugyanis, hogy azután romlottak ilyen drasztikus mértékben az érettségi eredményei, hogy a minisztérium tavaly szigorú intézkedéseket vezetett be a másolás megfékezésére. Idén pedig tovább romlott azáltal, hogy bevezették a termek videokamerás megfigyelését, és aki puskázott vagy nem adta le a telefonját a vizsga előtt, kizárták.

Ha nem lehet másolni meg puskázni, akkor nem tudnak leérettségizni a fiatalok? Ennek fényében nem a képességeiket, és nem is tanárok módszereit, illetve motiváltságát hibáztatnám a gyenge eredményekért, hanem azokat, akik hagyták, hogy idáig fajuljon a helyzet. Vajon mennyire figyelhettek oda a szigorítások előtt, ha ilyen szinten siralmasak az érettségik puskázás nélkül? Régebben mindenki azt csinált, amit akart, és senkit sem érdekelt, hogy egymásról másolnak és puskáznak a fiatalok?

Nagyon úgy tűnik, hogy igen, ennek fényében viszont azt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy akik érettségivel, sőt, diplomával rendelkeznek, azok vajon megérdemelték-e. Ha tényleg a szabályok szigorítása vezetett ezekhez az eredményekhez, akkor valószínűleg nem egy ember adhatná vissza a diplomáját, hiszen előfordulhat, hogy be sem került volna az egyetemre, ha csalás nélkül érettségizik…

Úgy tűnik, igen.

Pedig lelki füleimmel szinte hallom a leendő hallgatók égig ható örömkiáltásait: „Juhé, hurrá, na, tudtam, én megmondtam, király!!!!” – hangozhatott, amint elolvasták a tegnapelőtt kora este megjelent hírt: az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette az állami ösztöndíjasokkal kötendő hallgatói szerződésről szóló kormányrendeletet, és mint ilyet, meg is semmisítette gyorsan. Nincs több röghöz kötés, nincs több kényszerű hazai munkavállalás, mehet mindenki, amerre lát…

Gondolják a mámorból még fel nem ocsúdó fiatalok. Csakhogy azért nem minden arany, ami fénylik. Az Alkotmánybíróság valóban remek dolgot tett a jövő hallgatóinak szemében, ám a határozat korántsem jelenti azt, hogy végleg eltűnik a hallgatói szerződés. Ugyanis: az Ab pusztán a hallgatói szerződés tartalmát szabályozó KORMÁNYRENDELETet találta alkotmányellenesnek. A hírből – többszöri átolvasás után – világosan kitűnik: az Ab-nak annyi volt a baja, hogy egy kormányrendelet nem emelkedhet törvényi szintre, azaz a hallgatói szerződésre vonatkozó feltételeket – ki kivel köti, mennyi időre, miért és hogyan – TÖRVÉNYben kell rögzíteni. Ha tehát ez megtörténik, törvény írja elő a korábban rendeletben megfogalmazottakat, akkor semmi akadálya nem lesz a röghöz kötésnek. A törvénykezés pedig már be is indult: egy újabb tervezet – de immár törvényi köntösben – tart a Ház elé, és vár, minden bizonnyal rövid ideig, az elfogadásra.

Tudom, szomorú hír ez azoknak, akik már megvették a pezsgőt, behűtötték és eltervezték, ahogy a szép csillagos ég alatt este tábortüzet gyújtanak és elégetik a szerződést szimbolizáló papírdarabot. Nekik csak azt tudom tanácsolni: nézzék meg az üdítő nedű lejárati dátumát, és ne igyanak előre a medve bőrére!

Nagy-Britanniában néha még a nagy, neves egyetemeken végzett hallgatók is kénytelenek ingyen munkát vállalni, hogy legyen esélyük beindítani a karrierjüket. Ez nálunk sem ismeretlen, az egyetemmel vagy főiskolával párhuzamosan sok magyar diák dolgozik teljesen ingyen, gyakornoki státuszban.

Ez még nem is lenne gond, a tanulás mellett nem árt a tapasztalatszerzés. A probléma ott kezdődik, hogy számos esetben a diploma megszerzése után is erre kényszerülnek a fiatalok, hogy valamikor egyszer, a távoli és homályos jövőben egyáltalán szóba álljanak velük a munkáltatók. Merthogy a pályakezdőket kevés kivételtől eltekintve szinte sehol nem látják szívesen, mondván, kevés tapasztalattal rendelkeznek.

Ez akár jogos is lehetne, de felmerül a kérdés, hogy mégis honnan legyen 3 év tapasztalata egy frissdiplomásnak, főleg úgy, hogy kezdőként nem akarják alkalmazni sehol? Azt nem mindenki teheti meg, hogy a végzés után még évekig a szüleivel tartatja el magát, és ingyen dolgozik, pláne, ha fiatalabb testvére(i) is van(nak), aki(k)nek az eltartása, taníttatása szintén a szülőkre hárul.

A felsőoktatásban eltöltött évek alatt végzett gyakornoki munka szinte semmit sem ér, hiába jelent ez sok esetben 2-3 évnyi tapasztalatot. Pedig sokan abban a reményben dolgozzák végig ezt az időszakot, hogy így könnyebb lesz az elhelyezkedés, esetleg számíthatnak arra, hogy a diploma megszerzésével állásajánlatot kapnak, de ez igen ritkán történik meg.

Hogy miért? Egyszerű: minek vennének fel a cégek bárkit is pénzért, ha az ingyen dolgozó gyakornok is el tudja végezni ugyanazt a munkát? Sajnos elég sokan kihasználják, hogy a főiskolások és egyetemisták próbálnak minél több tapasztalatot szerezni, és szinte futószalagon alkalmazzák a gyakornokokat: amint valakinek letelt a gyakornoki ideje, jöhet a következő. Mert munkaerő az kéne, de nem fizetnek érte, ha nem muszáj.

Érdekes egybeesés, hogy miközben alig van munkahely, az álláskereső portálok nagy része teli van – gyakornokok számára meghirdetett helyekkel, különösen a divatszakmákban. Nagy cégek ezer meg ezer gyakornokot keresnek, de hosszú távon munkalehetőségre természetesen senki ne számítson. Csak dolgozz ingyen, termeld a hasznot a cégnek, aztán ha meguntad, sebaj, jön a következő, hiszen a gyakornok ingyen van.

Sok hallgató sörpénzként tekint a néhány ezer forintos ösztöndíjára, így azt sem bánnák, ha a kormány megvonná tőlük – olvasható az Origo tegnapi cikkében, amely nem kis felháborodást keltett elsősorban a szülőkben, és azokban a hallgatókban, akik tényleg megdolgoznak az ösztöndíjukért.

Azt le kell szögezni, hogy itt elsősorban nem pedáns hallgatókról van szó, mert, aki már „összetanul” egy szebb összeget, az nem bulizásra fogja elkölteni.  A szülők felháborodása mindenesetre jogos: a bolognai rendszer így is jóval több ideig a felsőoktatásban tarthatja a hallgatókat, ez idő alatt pedig az anyagi terhek nagy része sok esetben a szülőket terheli. Érthető, hogy ők nem ugrálnak annyira, hogy a gyerekük a tanulásba minimálisan befektetett energiájának gyümölcsét, a pár ezer forintos ösztöndíjat sörpénznek tekinti, és bármikor lemondana róla. Nem a bulizással van a gond - álszentség lenne azt állítani, hogy főiskolás, vagy egyetemista évei alatt mindenki csak a tanulással foglalkozott -, hanem azzal, hogy kicsit sem értékelik a szinte semmire kapott összeget. Ezt pedig hangoztatják is. Az a szomorú, hogy elvileg belőlük lesz a jövő értelmiségije, az pedig, hogy ezzel a rendesen tanuló hallgatók megítélésén is rontanak már csak hab a tortán.

Többek közt ezek miatt sem tartom rossz ötletnek, hogy csak a kiemelkedő tanulmányi átlaggal rendelkező hallgatókat támogatják majd egy magasabb ösztöndíjjal. Épp ebben rejlik az ösztöndíj lényege: minél jobb teljesítményre sarkalljon. Nem pedig abban, hogy a kettes átlagot éppen meghaladó teljesítményért, az „ajándékba” kapott pénz elivására ösztönözzön...

Tennessee-i iskolákban határozatot hoztak miszerint nem pusztán a csók tiltott, hanem a puszi és a kézfogás is. Ezzel kívánják visszaszorítani a nem kívánt terhességek számát, ami igencsak magas, ezerből 29,6 tini volt terhes 2009-ben.
Úgy gondolom, hogy az, hogy próbálják csökkenteni a tinédzser terhességek számát érthető. Ha szülő lennék én sem szeretném, hogy a tizenöt éves lányom azzal álljon elém egyik nap, hogy babát vár. Az eszközök viszont középkoriak. Csak egy lépésre vagyunk az erényövtől, csodálom, hogy ezt az ötletet még nem vetették fel a leleményes amerikai szülők.
A hírben nem is az a leginkább meglepő, hogy a gyerekek a szünetben nem álldogálhatnak kézen fogva a szekrényeik előtt, vagy nem válthatnak egy roppant romantikus puszit, hanem az, hogy a szülők azon háborodtak fel, hogy a 17 éves gyermekeiknek egy AIDS-ellenes csoport a biztonságos szex fogásait ismertette. A szülők úgy nyilatkoztak, hogy önmegtartóztatást várnak el a gyermekeiktől, a fogamzásgátlás oktatását feleslegesnek tartják. Nem véletlen, hogy annyira népszerűek a cölibátus-csoportok. Kérdem én, tényleg ennyire prűdek az amerikaiak? Minden harmincadik tinédzserlány terhes lesz, de a felvilágosítás szükségtelen?
Ráadásul az önmegtartóztatás többnyire egy hatalmas nagy álca. A tiltott gyümölcs mindig édesebb, a diák ha az iskolában nem is foghatja meg a barátja vagy barátnője kezét, más körülmények között többet is megtesz, ráadásul hajtja majd az egész nap frusztrációja, hogy hozzá sem érhetett a párjához. Én sem azt mondom, hogy hagyják, hogy az iskolai folyosókon a párok nyalják-falják egymást, mert az sem célravezető.
Egyszerűen annyi lenne a lényeg, hogy az iskoláknak erkölcsöket is nevelnie kell a diákokba, de van ami azért már túlzás. A felvilágosító órák fontosak, a tinédzserekben tombolnak a hormonok, és amit akarnak azt úgyis megteszik, a tisztasági-gyűrű és az önmegtartóztatási-fogadalom pedig mintha sosem létezett volna. Ha úgyis megteszik, akkor már nem jobb, ha tudják is mire kell figyelniük?

Csökken a diákok száma az általános-és középiskolákban: előbbi intézménytípusban 2005 óta három százalékkal kevesebb gyerek kezdi tanulni az ábécét és a számokat, utóbbi létszámfogyatkozása pedig egyértelmű az általános iskolai adatok alapján. Az ijesztő adatok nem a harmadik világ problémáival állnak összefüggésben: nálunk szerencsére még nincs (vagy csak elenyésző mértékben van) gyerekmunka, gyerekprostítució. Mondhatnánk: ennél még mindig jobb nekünk, ahol nem hasonló szörnyűségek miatt ül egyre kevesebb gyerek az iskolában, hanem abból az egyszerű okból, hogy nincs elég. Egyszerűen nem születnek annyian, hogy „pótolják” az előző generációt.

Valahol mélyen azért tudjuk, ez nagyon szomorú. Az egykék már eleve saját szüleiket sem hivatottak „váltani”, hiszen csak „feleannyian” vannak. A kettes családok épp egyensúlyban tartanák a hazai termést, de igazi nagycsaládokból nagyon keveset találni kis hazánkban. A dolog persze nem csak a nem akaráson múlik. Ördögi kör: nincs elég munkahely, nincs pénz, a nyugdíj száz évig húzódik lassan, ergo nincs mama-meg papa-felügyelet. Szóval sok az akadály. De azt hiszem, ez nem elég indok. A társadalom gondolkodása egyre inkább az én-felé tolódik: legyen elég pénzem, cuccom, karrierem, élményem. Ami nyilván nem bűn, mert egy jó család a kiegyensúlyozott szülőkkel kezdődik. Azonban a harmónia és a telhetetlenség nem ugyanaz. Főként, hogy a „majd ha lesz pénzünk” frázist általában a tehetősebbektől hallani.

Úgy tűnik az ingyen tankönyv nem volt elég motiváló a minimum három gyermekes családok számának bővülésére. Nem csoda, az előtte eltelt hétévben is van mit finanszírozni. Talán a több támogatás, kedvezmény segítene. Aki nem akar sok kölyköt, úgy sem csinálna. De aki valóban nem tud, talán örömmel vágna bele a sorozatgyártásba.

És akkor nem csak több gyerek születne, de vele több boldog szülő, több munkahellyel rendelkező pedagógus és kevesebb üresen tátongó osztályterem.

A többéves elméleti képzés után a hallgatók többségének most nyílik először lehetősége arra, hogy rájöjjön, valóban neki való-e a filmes szakma. Az elmúlt hetekben ugyanis diploma- és vizsgafilmek támogatásáról döntött a Magyar Nemzeti Filmalap – a szakmai utánpótlás biztosítására 70 millió áll rendelkezésre, amelyet az ELTE-BTK, a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem között osztottak szét.

A nyomás nagy, hiszen most ténylegesen eldőlhet: a hallgatóknak nemcsak a kezében mutat jól a kamera, hanem bánni is tudnak vele, sőt, képesek filmre vinni a saját maguk által megírt forgatókönyvet és szerződni a produkciós irodával, amely a megvalósítást segíti. Persze egyrészt jó dolog, hogy támogatják őket, de a nagy kérdés mégis az: mi van, ha valakinek nem fog menni? Nemcsak arra az arculcsapásra gondolok, hogy kis túlzással elvesztegették ezeket az egyetemi éveket, hanem arra is, hogy ennyi pénzt kapnak „játékra” – a színvonalas eredmény pedig, produkciós iroda ide, tanári segítség oda, egyáltalán nem garantált.

Damoklész súlyos kardja nem csak emiatt lebeg azonban a fiatalok felett: a kiváltsággal, hogy saját maguk kipróbálására még pénzt is kapnak (nem úgy, mint a többi szakma gyakornoka, akik pontosan nulla forintért járnak be cégekhez), elég kevesen büszkélkedhetnek. Elég sokan állnak tehát majd ott a széleken, és a jól megszokott magyar irigységgel szemlélik, na vajon mit is hoznak össze ezek a zöldfülűek.

A Magyar Nemzeti Filmalap tulajdonosi jogait a Magyar Vagyonkezelő Zrt. gyakorolja, a vizsgafilmeket tehát állami pénzekből finanszírozzák – jogosan merülhet fel a kérdés, miért pont ezt a területet támogatják? Egy éve még a rezidensek tömeges felmondásától visszhangzott a sajtó, idén pedig 70 milliót költ az állam három egyetem hallgatóinak vizsgafilmjeire. Kicsit fordított értékrend ez, ami itthon uralkodik. A példánál maradva, tényleg fontosabb, hogy a magyar filmipar fellendüljön, mint az, hogy a kórházakban legyen valaki, aki ellátja az embert, ha baj történne?

Amennyiben mellőzzük a latolgatást, hogy mire lehetett volna ezt a pénzt költeni és elfogadjuk a puszta tényt, hogy mire lesz felhasználva, csak abban reménykedhetünk, hogy tényleg színvonalas művek születnek majd, és olyan tehetségek bontakoznak ki a pénz segítségével, akiknek önmagukban nem lett volna kellő ismeretségi körük ahhoz, hogy beszivárogjanak a filmszakma vérkeringésébe- és a hetvenmillió nem csak eljátszott pénz marad…

Az Egyesült Államokban minden ötödik általános iskolás gyerek fogyaszt koffeint naponta, üdítőitalok és édességek adalékanyagaként. A fő probléma, hogy a túl sok koffein ébren tartja őket éjszaka, így nappal az iskolában álmosak – derül ki a Murdoch Gyermekkutató Intézet munkatársai által készített tanulmányból.

Az álmos, alváshiánnyal küzdő gyermekek nagy aránya sajnos nemcsak az amerikai iskolákban aktuális kérdés. Már a hétévesek között sok kisdiákot látni, aki látszólag alig pihent az éjszaka, és a tanórákon az álmosságtól a szeménél sem lát tovább. A kisgyerekek szünetekben folytatott beszélgetéseibe belehallgatva pedig az ember gyorsan megtalálja a probléma legfőbb okát: a hétévesek nagy része ugyanis gyakran az esti (tíz után véget érő!) filmek tartalmát, az éppen futó valóságshow hőseinek legújabb kalandjait tárgyalja meg egymással. Lehet beszélni a túlterheltségről, a szülők jajszavát hangoztatni, hogy szegény mai gyerekek, többet kell tanulniuk, nehezebb az iskolatáskájuk és így tovább. Közben ennek a fele sem igaz. A mai gyerekeknek valóban sok mindenben nehezebb: például gyakran nem gondolkodnak a szüleik és nem teszik őket legkésőbb este nyolckor ágyba. Sőt, bármit megnézhetnek a tévében, szülői magyarázat, kontroll nélkül. A kisgyerek szép lassan hozzászokik a késői fekvéshez – nem csoda, hogy egy budapesti gimnáziumba besétálva ma megdöbbentően sok, energiaitallal járó-kelő diákot láthatunk az órák között. Öntik magukba a kávét, a kólát. Szóval az amerikai kutatás igazából nemcsak amerikai problémát fest elénk.

Nem egészséges túlnosztalgiázni, mert sosem igaz a kijelentés, hogy régen jobb volt. De azért még emlékszem, hogy mi teát vittünk a suliba, lekváros kenyeret ettünk, nyolckor már aludtunk, és talán az érettségi alatt került a képbe először a kávé, amiről sosem értettük addig, hogy a szüleink miért isszák minden reggel. Persze ma is vannak lekváros zsömlét, házi málnaszörpöt cipelő, korán fekvő gyerekek a padok mögött. Remélhetőleg minél többen.

süti beállítások módosítása